MÁSODIK FEJEZET

Melyben az olvasó újabb

csodás ismeretségeket köt,

nevezetesen a Chaville család

tagjaival és egynémelyik

vendégükkel.

Nem kétséges, magának az ördögnek kellett lakoznia az olyan lény testében, aki a napnak ebben a szakában és ekkora hőségben örömét leli a teniszjátékban.

Szerencsére faluhelyen, de még számos vidéki kisvárosban is ellenállóképesebb az odavalósiak szervezete, mint a mi renyhe párizsiainké.

A kánikula azonban olyan mérvű volt, hogy a játszók megtört szívvel bár, de közös megegyezéssel abbahagyták kedves foglalatosságukat.

Mindnyájan a verandának vették útjuk. Ott az urakat serital, a hölgyeket málnaszörp várta.

Mialatt mindezen személyek agyonvedelik magukat, vessünk reájuk orvul egykét pillantást.

Először a házigazdákat vegyük szemügyre: Monsieur és Madame de Chaville-t. Mindketten derék, becsületes átlagemberek. Fő ismertetőjelük, hogy fölveti őket a pénz, pedig már épp eléggé fönt vannak.

Hubert de Chaville úr a Császárság vége felé meglehetősen szilaj tivornyákba vetette magát legjobb cimborájával, a már ismert Hautpertuis báróval egyetemben. Majd eljöve a Rettenetes Esztendő, és eljövének a hont sújtó csapások. Az ifjú de Chaville, mint csendőrhadnagy, igen derekasan állta meg helyét és ülte meg lovát. Majd vége lett a háborúnak, a hadviselő felek aláírták a frankfurti szerződést. És néhány évvel később eljöve a perc, melyben hősünk nőül vette egy jelentéktelen, ám annál gazdagabb unokahúgát, aki aztán rövidesen megajándékozta őt a kis Lucie-vel. Ez utóbbi az itt leírt események idején már az egész megye legbájosabb ifjú hölgyévé cseperedett. Ez minden.

A család legérdekesebb tagja vitathatatlanul az az Arabella de Chaville, akiről már szóltunk, mint olyasvalakiről, akit szerfölött érdemes tüzetesebben megszemlélni a trapézen. Ő Chaville úr unokahúga.

Minthogy Placide, a hűséges, ám udvariatlan inas már kikottyantotta a szóban  és most éppen baráti társaságában forgó fehérnép életkorát, semmi okunk arra, hogy emezt megpróbáljuk suba alá rejteni (egyébként sincs subánk): Arabella immár élete negyedik évtizedének is lassacskán a második harmadát fogja taposni.

Hogy látszik-e annyinak, amennyi? Jules Fléchard nem minden hév nélkül tagadja.

Vétek volna ellentmondanunk egy ily jóravaló fickónak; fogalmazzunk hát gálánsan így: legföljebb ha huszonnyolc évesnek látszik.

Sőt, hogy Jules kedvében járjunk, mondjuk inkább azt, hogy huszonnyolc tavaszt látott. (Ennyit még akkor is látott, ha az első ötöt nem volt kedve megnézni magának.)

Elvirágzott kisleányka mivolta ellenére Arabella mélyen belül, a szívében egy jottányit sem öregedett: ennek az izzó testrésznek ahhoz, hogy kevésbé unottan verdessen, nem az olyan eseménytelen, az olyan komor és prózai idők valók, mint – például – amelyeknek közepette élünk.

A gazdag Arabella, aki úgynevezett jó házból való úrilány volt és egyáltalán nem rútabb másoknál, sosem ment eddig férjhez,  mert már egészen pici leányka korában szentül megfogadta magának, hogy csakis olyan férfi oldalán lesz hajlandó leélni az életét, aki képes önmagát őérette föláldozni, átgázolva ezer veszélyen és halálon, vagyis olyan férfi oldalán, amilyet – fájdalom! – nem láthatni semerre azóta, hogy a keresztes háborúk mint üzlet befuccsoltak.

Ilyen jelentkező sosem mutatkozván, Arabella kénytelen volt a megálmodott lovag helyett esküjéhez maradni hű; értsd: pártában maradt.{3}

Amikor azt mondom, hogy ilyen jelentkező nem mutatkozott, tán egy kissé elsiettem a helyzet ecsetelését, amint az a jelen elbeszélés folytatásából majd még kiviláglik.

De térjünk vissza a vendégkoszorúhoz.

A már ismerős Hautpertuis báró nagylábon élő párizsi világfi, a jeles Chaville legjobb barátja, aki nyaranta rendszeresen a házigazda fedele alatt tölt néhány napot. (Csupán emlékeztetőül: a báró egymaga rövidlátóbb, mint egy egész marhavagonnyi  vágóállat. E körülménynek a továbbiakban majd még lesz jelentősége.)

No aztán itt van Dubenoît úr, Montpaillard polgármestere, valamint hitvese, aki nem más, mint Dubenoît asszony.

Dubenoît úrnak egyetlen vesszőparipája van, de az legalább hasznos: hogy Montpaillard-ban béke és nyugalom honoljon.

Montpaillard megalapítása óta (XVI. század vége, vagy XVII. század eleje, a történészek e tekintetben nincsenek egy véleményen) Franciaországban egyik forradalom a másikat követte, trónok omlottak össze, előkelőségek feje hullott a guillotine jóvoltából a fűrészporba, királyok ették a száműzetés keserű kenyerét, szörnyűséges ordítozások verték föl a békés utcák csöndjét a legkülönfélébb városokban, melyeket a legocsmányabb kilengések időnkint ráadásul még vérbe is borítottak.

A kis Montpaillard városka volt az egyetlen település, melyet mindeme zavargásoknak még csak a szele sem legyintett meg.

– IV. Henrik óta – szokta Dubenoît úr jogos büszkeséggel mondogatni –, igen, uraim, IV. Henrik óta, leszámítva a vásáros napokat, Montpaillard utcáin a legkisebb csődület sem fordult elő.

Most, szinte megdicsőülve a báró hódoló arckifejezése láttán, még lendületesebben folytatja:

– Bizony, Hautpertuis uram, a legkisebb csődület sem! És mindaddig, amíg a polgárok bizalmából én leszek Montpaillard elöljáróságának feje, ebben változás nem is lesz! Inkább lássam városomat lángok, mintsem zavargások martalékává válni!

– Ön, polgármester úr, ahhoz képest, hogy konzervatív, meglehetősen radikális!

E nagyon is adódó következtetésnek Guilloche ügyvéd úr ád hangot.

Guilloche ügyvéd úr fiatal, jól öltözött ember, aki, mint megjegyzéséből láthatjuk, szintén a vendégek között van.

– Ha a rendről van szó, kedves Guilloche, az ember sosem lehet eléggé hajthatatlan. És ha ön meg a pártja megkísérelnék, hogy földúlják Montpaillard békéjét, hát bennem emberükre akadnak!

– Guilloche úrnak eszerint pártja van? – érdeklődik a báró.

– Pontosan. Ön Guilloche úrban városkánk forradalmi pártjának és e párt mind a  tizenhét tagjának vezérét tisztelheti. Valahányszor Guilloche úr elindul a választáson, mindig tizennyolc szavazatot kap Montpaillard-ban: a tizenhét forradalmárét plusz a sajátját. Legutóbb csak tizenhetet kapott, mert az egyik forradalmár meghűlt és ágyban kellett maradnia.

– Tizenhét forradalmár tízezer lakos közül még igazán nem végzetes fenyegetés – igyekezett a hangulatot kedélyesebbre szelídíteni a báró. – De mondja csak, kedves Guilloche barátom, miféle furcsa ötlet öntől, jól nevelt embertől, hogy ilyen párthoz csapódjék?

Dubenoît úr gyorsan elébe vágott a fiatalembernek, mielőtt emez kifejthette volna az emberiség iránt érzett rajongását és már-már megszállott áldozatkészségét, mellyel a nincstelenek helyzetén óhajt javítani, s maga felelt a kérdezett helyett:

– Guilloche ügyvéd úr, akárcsak a hozzá hasonlók, egyike azoknak a hozzá hasonlóan becsvágyó egyéneknek, akik szemrebbenés nélkül készek volnának utcai csődületet provokálni, ha ezen az áron kormányzati pozícióba juthatnának!

– Már elnézést, kedves Dubenoît...

De mivel az egybegyűltek egy emberként elzárkóztak a számukra ellenszenves politikai és vallási témák további taglalása elől, a társalgás egyéb vágányokra terelődött.

Csoportok alakultak. Arabella a báróval csevegett.

– Kisasszony – mondta ez utóbbi –, engedje meg, hogy ne osztozzam véleményében. Ez a kicsiny városka, ez a Montpaillard korántsem kellemetlen hely, állítom. Már egy jó hete, hogy itt vagyok és még egy percig sem unatkoztam.

– Ha nem csupán néhány napot töltött volna itt, hanem, mint én, ööö... húszegynéhány évet, másként beszélne. De hát van, ami van, így rendeltetett. Én már csak így fogom leélni az életemet az unokafivéreim és unokanővéreim társaságában, aggszűzként.

– Ugyan már, kisasszony! – tiltakozott udvariasan a báró.

– A későbbi időkre gondoltam.

– Ej, az áldóját, valóban! Annyi szent, hogy huzamosabban nézve...

– És ön? Ön visszatér Párizsba?

– Mindössze néhány napra, mielőtt a tengerpartra utaznék.

– És persze viszontlátja a barátait, a klubját, a szeretőit...

– A szeretőimet? Miket nem beszél!

– Ne mentegetőzzék! Elvégre férfiaknál ez természetes.

– Nos jó, mondjuk a szeretőmet, és kész.

– Csinos?

– Átkozottul csinos. És mily önzetlenül odaadó!

– Akár hiszi, akár nem, báró úr, sosem merészelnék akár csak egyetlen rossz szót is szólni az ilyen nőkről!

– Én sem.

– Lehet, hogy a hírük nem éppen makulátlan, de mily elbűvölő körülmények közt tipródik sárba az erényük! Azután meg az életük csupa új, váratlan meglepetést tartogat a számukra, miközben mi...! Tudja, báró úr, én arról álmodom, mily szép is volna, ha a vidék jó öreg családi erényeit valamiképp össze lehetne egyeztetni egy kalandosabb életformával... Hanem ez nemigen akarózik sikerülni.

– Majd csak össze lehet hozni egy napon a kettőt.

– Hányszor, de hányszor elábrándozom  ezeken a dolgokon, miközben egymagam barangolok a csöndes parkban... Nyomaszt, szinte megfojt a magány, szellemem értelmetlen álmodozásba vész, s valaminő különös zavarodottság vesz erőt rajtam...

– És ilyenkor mit csinál? – tudakolta rövid szünet után a báró.

Arabella nagyot sóhajtott és enyhén elpirulva felelte:

– Tornászok.

Chaville úr lépett hozzájuk:

– Fogadjunk, hogy Arabella a szerencsétlen életével traktál.

– Egyáltalán nem. Arabella kisasszony még nem tisztelt meg ennyire bizalmával. Amit pedig sajnálok.

– Ne is hallgasson arra, amit Hubert mond, báró, ő mindig csak gúnyolódik rajtam. Itt különben is mindenki ezt teszi.

– Senki sem gúnyolódik rajtad, Arabella. Legföljebb ugratunk egy kicsit, amiért olyan rémesen regényes vagy...

– De hát – vágott közbe a báró – az nagyon is jó, ha valaki regényes! Minden nőnek regényesnek kéne lennie! Én, ha nőnek születtem volna, regényes lennék!

– Meglehet, öregem – mondta Chaville  úr, de közben Arabellára nézett –, csakhogy lettél volna-e valaha is olyan regényes, hogy három hónapon át eteted-itatod a montpaillard-i börtön egyik rabját? Hogy naponta beküldetsz neki egy kosár élelmet, burgundi óbort és havanna-szivarokat?

– Hogyan...? Te tudtál erről, Hubert? – dadogott zavartan Arabella.

– Hát hogy ne tudtam volna? Ma is csak azért teszem szóvá, mert az elítélt holnap tölti le a büntetését.

– Lenyakazzák? – rezzent össze a báró.

– Nem, csupán kieresztik. Letelt a három hónapos büntetése.

– Ez a legpittoreszkebb históriák egyike... Pitto? Vagy pika? Mindegy, ez egy abszolúte kolosszális történet...

Arabella orcája a röstellkedéstől szinte lángolt:

– Remélem, nem akarod kitálalni Hautpertuis úrnak...

– De, de, de. Kitálalom neki az egész históriát, a te nagy szégyenedre! Képzeld, öregem, Arabella belehabarodott egy bűnözőfélébe...

– Egy szót se higgyen el ebből, báró!

– No de tény, ami tény, hogy...

(Fölösleges beszámolnunk a beszélgetés folytatásáról, tekintve, hogy az olvasó majd még kap egy – reméljük, nem túlságosan – kimerítő tájékoztatást a történtekről, ha nem is éppen a soron következő fejezetben, de az azt követők egyikében.)