HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Melyben több mindenféle történik,

de semmi olyasmi, aminek

különösebb fontossága volna.

Bluette ragaszkodott hozzá, hogy személyesen kísérje ki a bárót az utcai kapuig.

Kölcsönösen hangot adtak elégedettségüknek, amiért megismerhették egymást, s éppen elváltak, midőn egy középkorú úr jelent meg, a Becsületrend tisztje, akinek ábrázata barátságos volt, ám enyhén gunyoros is egyszersmind.

– Bluette úr, nemdebár?

– Én vagyok az, uram, igen.

– Én pedig Devois vagyok, és a börtönöket felügyelem.

– Ah, nagyszerű, uram! Örvendek.

– Jól ismertem az elődjét... Örömmel tölt el, hogy most önnel is kapcsolatba léphetek.

– Részemről a szerencse.

– Odafönt... ööö... igen magas helyen... úgy hallottam, ön egyik a legfinomabb úriembereknek, aki jóval fölötte áll a tisztségnek, melyet betölt.

– Túlontúl hízelgőn nyilatkoztak rólam azon a magas helyen.

– Úgy hírlik, ön a börtönét egyfajta édenkertté alakította át, amolyan családi panziófélévé.

– Teszem, mi tőlem telik, s amit a legjobbnak vélek.

– Csakhogy ez esetben a legjobbnál jobb volna a jó, ha érti, mire gondolok. Egy börtön, az nem valamiféle kaszinó, tisztelt Bluette uram.

– Nekem mondja?

– És anélkül, hogy általhágnók az emberség parancsolatait, szigorúan kell bánnunk az elítélt urakkal, akiknek száma ijesztő mértékben felszökhetnék, ha mindenütt úgy kezelnék őket, mint a montpaillard-i börtönben, vagyis mint első osztályú utasokat.

– Szegény ürgék!

– Ha már szegény ürgékről esett szó, mondja, mi ez a história holmi bírói tévedésről, melyről épp ma reggel hallottam az alprefektúrán?

– A dolog igaz, felügyelő úr. Az egyik rabomat igazságtalan ítélettel sújtották. A valódi bűnös tegnap följelentette magát és mindent beismert.

– Különös...

– Már csak az ügyészség utasítását várom, hogy szabadlábra helyezhessem az emberemet.

És Bluette barátunk, aki a felügyelő csipkelődéseitől nemhogy nem szeppent meg, hanem egyenest szárnyakat kapott tőlük, tettetett alázattal hozzáfűzte:

– Legyen szabad tehát fölhívnom felügyelő úr figyelmét arra, hogy ha a mérleg egyik serpenyőjében egy-két apró-cseprő szabálytalanság találszik is, melyeket én sajnálok a legjobban, a másikban ott a tény, hogy a montpaillard-i börtönben egy ártatlan embert tartunk fogva.

– Mindössze egyet? Fogadja elismerésemet.

– Sok ennél jobban ellátott börtön igazgatója nem mondhatná ezt el.

– Kétségkívül méltánylandó eredmény.

Mindeme csevegés közben az urak oda értek a zárka elé, melyben az ifjú Alice az újságjait böngészgetve éppen egy bolondos dalocskát fütyörészett.

Bluette-re, akinek agyán e percben az „előléptetés” szó villant át, a legsötétebb előérzet tört rá.

Továbbá egy szokatlanul heves köhögőroham, melyet a jeles férfiú jobb sorsra érdemes buzgalommal iparkodott még hevesebbé fokozni.

Fájdalom, elkésett! A felügyelő már nyitotta is a zárka ajtaját.

– Na tessék – szólalt meg nem tévedtek odafönt, amikor azt mondták, hogy az ön intézménye, Bluette úr, vidám hely. Ki ez a csinos jómadár, aki ily vígan fütyöl a kalickában?

Bluette lába alól egyszeriben kicsúszik a talaj:

– Ez... ez itt? Na, hogyan is hívják? Izé, mifene... Hamarjában nem jut eszembe.

– Mi a manó! Mindösszesen negyvenhárom nyomorult ül itt önnél, és még csak azt sem tudja, kicsodák?

– Dehogyisnem, felügyelő úr, hisz ismerem én jól, csak a neve ment ki hirtelenében a fejemből. Mellesleg a nevének semmi jelentősége.

– Tessék?! Hogyhogy semmi jelentősége?

– Úgy, hogy ez a fiú ártatlan. Ez az az ártatlan fickó, akiről az imént beszéltünk.

– Hallja, fura egy börtön ez itt! Van benne egy ártatlan ember, és ön fogdában tárolja?... Igaz, a szegény ördög nem látszik  túlságosan unatkozni. Jöjjön ki, barátom, nem itt van a maga helye.

Megjelenik a Victor nevű börtönfelvigyázó, s egy névjegyet nyújt át Bluette-nek:

– Ez az úr mindenáron azt akarja, hogy igazgató úr most azonnal fogadja.

– „Jules Fléchard, tornatanár” mondja meg neki, hogy most nem érek rá, jöjjön vissza később.

– Minek? – szól közbe a felügyelő. – Csak menjen és fogadja azt az urat. Addig majd egyedül folytatom a körsétát.

Bluette szót fogad, de micsoda nyugtalansággal a szívében!

– Édes Istenem! Édes Istenem! Mi lesz ebből? – nyög. – Az egész köztisztviselői pályámnak fuccs!

A felügyelő még egyre a „fiatal rabbal” foglalkozik.

– Nos tehát, barátom, maga ártatlan? Való igaz, a fizimiskája nem vall éppen félelmes bűnözőre. Mely okból ítélték el?

– Bizistók nem is emlékszek mán – válaszol zavartalan magabiztossággal Alice. – Egy csomó zavaros história...

– Nem emlékszik rá, hogy milyen címen ítélték el?!

– Persze hogy nem emlékszek, hisz nem én vótam az igazi tettes.

– Ettől még...

– Csak nem asztat kívánja tőlem, hogy a mások bűneire én emlékezzek?

– Hm, valami itt nem egészen világos... A montpaillard-i börtön kétségkívül furcsa egy hely, igazgatója pedig bizarr egy tisztviselő.

De Alice, hallván, hogy barátját megszólják, nem állja meg tiltakozás nélkül:

– Maga csak ne szapulja itt nekem Bluette-et! – ripakodik a felügyelőre. – Ő igenis egy tündibündi, vegye tudomásul!

Sajnos, Alice huszáros, merő jóindulatból fakadt tiltakozása a szándékolttal éppen ellenkező hatást vált ki!

A tündibündi szó és kiváltképpen az a mód, ahogyan elhangzott, nyomban fölnyitja a felügyelő szemét.

– Tündibündi? – ismétli meg a férfiú. – A hang, ahogy ezt mondta! De hát... az Úr bűnömül ne rója föl... Volna-e olyan szíves, és levenné a sapkáját?

– Tessék, felügyelő úr.

Alice hajának barna zuhataga aláomlik a „rab” vállára és hátára.

Mire a felügyelő úr mérhetetlen hódolattal kapja le kalapját, mely alól nem omlik alá semmi.

Meghajol és köszön:

– Asszonyom!

– Felügyelő úr!

Utóbb említett személy már találkozott pályája során egynémely rendhagyó, mondhatnék faramuci dologgal, de ez az eset, kétség se férhet hozzá, minden hivatali képzeletet fölülmúl.

Egy fiatal nő, aki raböltözékben a Figaro-t olvassa és operettdalokat fütyörészik egy zárka mélyén!

Nem mindennapos jelenség.

A felügyelő hökkenten áll.

Kalapját kezében szorongatva méregeti Alice-t, a csinos Alice-t, mert hiszen tagadhatatlanul csinos a kis büdös ebben a rögtönzött álruhában.

Bizony, még nem is mondtunk sokat azzal, hogy a felügyelő úr meg van hökkenve! Mert hogy inkább tán hüledezik.

De arcának komor kifejezése egy csapásra a legnegédesebb mosolyok egyikében mállik szét.

Az ősi francia gavalléria hagyománya minden hökkenetnél és hüledezésnél erősebbnek bizonyult!

– Ön bűbájos így, ahogy van, asszonyom, de elárulná-e, a körülményeknek miféle különös összjátéka folytán került ön részint ebbe a rabgúnyába, részint egy zárka mélyére?

– Pillanatnyi személyes szeszély volt csupán a részemről, uram. Biztosíthatom önt afelől, hogy Bluette úr mit sem sejtett erről a kis maskarajátékomról, s hogy éppen annyira meg volt lepve, mint ön, amint megpillantott engem ebben az öltözékben...

– Mely egyébként pompásan illik önhöz... Már úgy értem, ránézésre. Sosem hittem volna, hogy olyan ruházati holmik, melyeket általában vajmi kevés eleganciával viselnek, ilyen szemrevalóak lehetnek, ha egy szép nő ölti magra őket!

– Ön hízeleg, felügyelő úr.

– Nem, dehogy; úgy van, ahogy mondom. Ön igen bájos és kedves.

– Nos, ha kedvesnek tart, ígérje meg nekem, hogy nem fog ártani Bluette úrnak, aki igazán derék fiú!

– Megígérem... Ön a jelek szerint nagyon szereti azt a szívéhez oly közel álló Bluette urat, nemdebár?

– Ó igen, nagyon, nagyon!

– Boldog ember! Ön pedig elragadó, asszonyom.

Hogy őszinte rokonszenvét kifejezze, megfogja Alice kezét és hosszan a magáéban tartja.

– Ön vitathatatlanul elragadó!

– Így hát nem fogja megfeddeni?

– Legyen egészen nyugodt.

– Sőt, talán még hozzásegíti némi előmenetelhez is?

– Hát ez, látja, már egy kicsit keményebb diónak látszik.

– Nem lehetne a számára valamilyen kisebb börtönöcskét találni Párizsban?

– A Champs-Élysées környékén?

– Vagy inkább Passyban.

– Hát hogy kegyed micsoda egy tündibündi, szavamra!... Őrült kedvem volna megcsókolni!

– Nem bánom, de csak azzal a föltétellel, hogy nem felejti el a passyi börtönt!

– Esküszöm!

És a teljesen lefegyverzett felügyelő úr megcsókolá az ifjú hölgyet.