NEGYEDIK FEJEZET
Melyben olyan személyek lépnek
gyors egymásutánban színre,
történetünkben.
Éjszaka van, de az égen se Hold, se csillagok, se bolygók; röviden: égitest egy darab se.
A mennyboltnak ilyetén, merőben meteorológiai okokból kifolyólagos láthatatlansága, mely a kozmográfia kedvelőinek szemszögéből méltán minősíthető szánalmasnak, lelkesítőleg hat mindama dzsentl... izé, urakra, akiket munkájuk végrehajtása során nemhogy a nappali fény, de még a legdiszkrétebb holdvilág is bizonyos veszedelemmel fenyeget.
– Mezőőrök, éberség!
Eleget téve e szemrehányásszerű fölszólításnak, Parju (Ovide), a montpaillard-i mezőőr megkettőzte vala éberségét.
Amivel egyszerre járt jól, valamint pórul.
Jól, ha a gazdájának, Dubenoît polgármester úrnak oly kedves rendet tartjuk szem előtt.
Pórul, ha a derék fölvigyázó legszemélyesebb látószögéből közelítjük meg az eseményeket, tekintve, hogy ezen az emlékezetes éjszakán emberünket szerény rangjához képest föltűnően nagy mértékben – hát igen – elagyabugyálták; hogy ne mondjuk: úgy elverték, mint a kétfenekű dobot, holott szegénynek nem volt dobja, és feneke is csupán egy. Igaz, az az egy is éppen eleget kapott.
Parju (Ovide) a régi vágású mezőőrök egyike volt, azoké, kik olyan korszakban szolgálták Franciaországot, amikor ez a külföldön tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő nagy nemzet még belföldön is okkal örvendezhetett.
Mindössze két jelzőfény irányítja Parju-nek a kötelmek óceánján ringó ladikját: a kapott parancs vakbuzgó végrehajtása, lett légyen az a parancs bármiféle; továbbá a Hivatalosságot megtestesítő fölöttes személy ájult tisztelete, bárki légyen is eme fölöttes, és bármifajta a hivatalosság.
* * *
Engedtessék meg nekem ehelyütt az alábbi kurta, de bölcs észrevétel: ha ebben a mi kedvesen bolond hazánkban csupa olyan polgár szaladgálna, mint ez a Parju (Ovide), még szép napok virradnának Franciaországra (mondhatom)!
* * *
Az említett csillagtalan éj beállta előtt Dubenoît úr találkozott az őrrel.
– Jó estét, Parju. Semmi újság?
– Semmi, pógámester úr.
– Pompás! Tegyen róla, hogy ez így is maradjon. Ha az egész esztendő úgy telik el, hogy semmi újság jutalomban fogom részesíteni, Parju. Addig is jól nyissa ki a szemét, még álmában is. Járőrözzön egész nap és egész éjjel. Kivált éjjel. Na, ég áldja, Parju, szép álm... izé, jó járőrözést.
– Jóccakát, pógámester úr. Ígérem, nyugodtan alhatik: annyi őrjáratot végzek, hogy csak úgy záporozni fognak, meglássa. Egybe még az icaka belevágok.
Belevágott.
A rend fönntartásának gondját Montpaillard néhány városi rendőrére hagyva (utóvégre ez rájuk tartozik), Parju a külvároson túli perifériát célozta meg, pontosabban és kevésbé nagyképűen: a település mezőgazdasági övezetét. Logikus lépés egy mezőőrtől.
Arról már esett szó, hogy az éjszaka sötét volt. Ideje hozzátennünk, hogy még csöndesebb is annál, mint amennyire sötét.
Parju hébe-korba megáll, hegyezi a fülét, akár egy apacs-indián, de nem hall egyéb neszt, mint kiérdemesült, nagyméretű ezüstórájának ketyegését.
Továbbhalad.
Oda ér a Chaville-birtok közvetlen közelébe.
Egyszer csak!... Hah! hah!...
Egyszer csak lépteket hallani...
A parkot övező sötét kőkerítésen egy homályos alak elmosódó körvonalai rajzolódnak ki.
Parju szeme apránkint már hozzászokott a sötétséghez.
Semmi kétség: valaki éppen átmászni készül a falon.
– Most megvagy, nyavalyás csirkefogó! – bődül el Parju, egy kissé elhamarkodottan.
Akár egy jávai tigris, veti rá magát az illetőre, de hiába remélt ettől az ugrástól gyors hasznot (még lassút sem igen remélhetett), a nyavalyás csirkefogónak titulált egyén ugyanis – hamarébb, mintsem az ember leírhatná – végrehajtotta azt a bűvészmutatványt, hogy Parju-vel egy teljesen csillagtalan éjszakán mintegy tízezer csillagot láttatott, megtoldva az attrakciót egy-két ruganyos erőművészi gyakorlattal, ahogy ezt a vásári cirkuszosok programjai nevezik.
Ennek utána a titokzatos személy sürgős késztetést érezvén a távozásra, úgy lépett meg, hogy meg sem várta az újrázásra biztató, a hiúságot hájjal kenegető „hogy volt, hogy volt” kiáltásokat.
Midőn Parju magához tért, már késő lett volna a nyomába erednie annak, akit némileg igaztalanul nevezett nyavalyás csirkefogónak; tudniillik, ha az illető még futott (nagyon is valószínű föltevés), úgy már nyilván árkon-bokron is túl járt, és vajon milyen irányban? Ráadásul Parju-nél még bot sem volt, mellyel a garázda fickó nyomát üthette volna.
A közrend szerény szolgája ott maradt hát, helyben, úgy, ahogyan helybenhagyták. Ekkora megaláztatásban még sosem volt része pályafutása során.
Az, hogy eltángálták, nem számított különösebben. Vajon megvetés tárgyát képezi-e egy tűzharcban megsebesült katona? Más volt a rettenetes a dologban: miután megragadta a bűnöst, úgy eresztette ki a markából, hogy még csak személyleírást sem tud majd adni róla.
Csakugyan: az összecsapás oly viharos sebességgel zajlott le, hogy Parju még csak hozzávetőlegesen sem lett volna képes jó lelkiismerettel számot adni a jóember külsejéről. (Ha jóembert mondok, nyilván sejtik, hogy nem véletlenül teszem.)
Magas? Sovány? Szőke? Barna? Tenor, vagy bariton? Kínos rejtély!
Továbbá... de Parju eleinte sehogy sem akarta elhinni, hogy valóban...
...Túlontúl nagy volt körös-körül a feketeség ahhoz, hogy nekiálljon a földön keresgélni... de majd visszajön ide, már pirkadatkor... Egek, nem! biztosan megtalálja... A Jóisten nem hagyhat ily borzalmas szégyent!
Nem bizony, és ezt jól húzzuk alá, mert tudnivaló, hogy igenis szégyen ez, a szégyenek szégyene, a megalázottság felsőfoka: Parju rémülten észlelte, hogy a küzdelem hevében elvesztette mezőőri jelvényét. (Letépték?)
A jelvényét! A rend jelképét! Vajon egy mezőőr, aki elveszti a jelvényét, nem olyan-e, mint az a hadsereg, melynek elragadták a lobogóját?
A becsületükben lejáratottak verejtéke gyöngyözött alá hatalmas csöppekben Parju ólomszín homlokáról.
– De nem, az nem lehet – törölgette le kabátujjával az izzadtságot. – Biztosan csak leesett, és napkeltekor ott találom a földön.
Parju-né asszonyság, akit hazatérve legédesebb álmából vert föl, mogorván méregette az urát. Sokkal inkább kihozták sodrából férjuram ruházatának friss folytonossági hiányai, mintsem a Parju arcán látható zúzódások; ami pedig a férje becsületén esett sérelmet illeti – szomorú, de tény, hogy a nők már csak ilyenek emez mélységesen hidegen hagyta.