HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Melyben Hautpertuis báró

mindent megtesz, hogy földerítse

a pontos tényállást.

– Midőn Bluette egy – igaz, csupán átmeneti – csókot lehelt Alice tarkójára, s azt mondta: „Néhány perc, és egészen a tiéd leszek, de jelen pillanatban sokan várnak rám az irodámban”, elkövette azt a nagy hibát, hogy nem nevezte nevükön és rangjukon a várakozó személyeket.

Ha megteszi, elkerülhetett volna egy... no nem mondhatni, hogy nagy bajt, hisz végtére is a dolgok szerencsésebben alakultak annál, mint ahogy az egyébként föltételezhető lett volna, de egy veszedelmes bonyodalmat mindenképpen.

Hautpertuis báró nevének hallatára Alice, vagy ha így jobban tetszik, Delphine de Serquigny úgy pattant volna föl, mint a melodrámák hősnői:

– Ez az ember... itt!?

A báró neve sosem hangzott volt el Alice és Bluette beszélgetései során. Mire is volna jó ilyesféle dolgokról fecsegni?

Amikor pedig Bluette, beszámolva élete egyik szakaszáról a bárónak, megemlítette az ő aranyos kis Alice-át, Hautpertuis urat száz mérföldnyi távolság választotta el a gondolattól, hogy e bájos virágszál esetleg azonos lehet az ő imádott Delphine-jé-vel.

Aztán lám, hogyan mesterkedi össze az élet a legmeglepőbb találkozásokat: mit mondjak, százszor ötletesebben, mint ahogy ez homályos irályú drámaíróink és – a kritikusok szavával élve – „legvájtabb” vígjátékszerzőink képzeletéből kitelnék.

Egyedül maradván, a csupa életöröm Alice, hogy úgy mondjuk, fesztül unatkozott, majd, mivel a tétlenség rossz tanácsadó, tétovázás nélkül olyasmit követett el, amit még a legelnézőbb főellenőrök is egyöntetűen bélyegeznének a Hivatal orcátlan megsértésének.

Elbóklászva szobájából, egyszer csak valamilyen raktárfélében találta magát, a raktárban pedig különböző méretű rabruhák tucatjait. Az egyik raböltözéket, mely nagyjából ráillett, mindjárt ki is választotta magának, s mivel úgy látszik valami huncut kisördög bújt bele, ő maga is ezt tette a rabkosztümmel. Részint azért, hogy jobban  érezze magát (a zsávoly nyáridőben kellemesen hűs viselet!), részint, hogy Bluette-nek, mikor majd meglátja, alaposan leessék az álla.

Tegyük hozzá, hogy kis barátnőnk nagyon csinosan föstött ebben a másokon többnyire taszító egyenöltözetben, hiszen a fiatalság és a báj ritka csodára képes: úgy verni éket önmaga és a rútság közé, hogy közben önmagával az éktelenül rondát is fölékesítse.

* * *

Miután maradéktalanul kiélveztük e finom és tökéletesen eredeti gondolatot, vágjunk bele ismét a cselekmény közepébe.

Tekintve, hogy nagy a hőség, Alice kikereste magának a börtön legesleghűvösebb zárkáját, hogy oda húzódjék be elolvasni a postával frissen érkezett párizsi lapokat.

Nagyon jól érzi magát a könnyű zsávolyöltözékben, melynek még tisztaságára sem kell ügyelnie. Haját kibontotta és egy kis kerek sapka alá gyömöszkélte.

Úgy fest, mint egy szegény, törékeny fiatalember, aki lehet, hogy bűnös, de oly  nagyon aranyos, hogy a bíróságnak tulajdonképpen föl kellett volna mentenie.

Ilyen tündéri pofikával és ekkora kifejező szemmel aligha lehet valaki holmi félelmes gonosztevő! Szegény kis rab!

Ezalatt Bluette körülvezette az épületben a bárót.

Megtekintették a cellákat, a műhelyeket, az étkezőhelyiséget.

– Erre pedig a legszigorúbb zárkáink vannak, ahová azok a veszedelmes bűnözők kerülnek, akiket ideiglenesen bíznak a gondjaimra, illetve a már bent lévők közül a megrögzött kötekedők. Ezek a zárkák, mióta én vagyok itt az igazgató, mindig üresen álltak. Ha óhajt egy pillantást vetni rájuk, azaz beléjük...

És amint az olvasó talán már eleve sejtette, Bluette pontosan annak a zárkának tárta szélesre az ajtaját, amelyben Alice tartózkodott.

Könnyű elképzelni az ezzel kezdődő, színházba illő jelenetet.

Bődületes fokú rövidlátása megakadályozta a bárót abban, hogy észrevegye a kétségbeesett fintorokat, melyeket Alice Bluette felé vágott, és melyeknek jelentését a címzett végül szerencsére fölfogta.

Semmi kétség, Alice barátja, ura és parancsolja ez a Hautpertuis úr.

Csiklandós egy helyzet, annyi szent! Bluette hiába próbálta elvonszolni onnan a bárót, emez a helyére illesztve monokliját, így dörmögött:

– Ez a legkülönösebb hasonlóság, amellyel életem folyamán találkoztam!

Na kész, itt már nincs mit tenni. Most majd ráismer, és aztán vajon mi történik? Hogyan lehet itt még valahogy kimagyarázkodni?... Bluette nem valami jól érezte magát a bőrében.

Alice-t azonban egyetlen pillanatra sem hagyta el hidegvére.

– Mily különös hasonlóság! – ismételte meg a báró. – Ki ez a fiatalember, kedves Bluette?

– Ezt a fiút most ítélték el csavargásért, de ettől eltekintve nagyon jó gyerek.

– Van családja, barátom? Vannak szülei?

Alice nem felejtette el, hogy valamikor színésznő is volt.

Alázatos testtartást vett föl, és az al-, illetve félvilági műveletlen egyedek durva hangján szólalt meg.

– Sajna, igen, jóuram – mondta van családom énnékem! Egy derék családnak lettem én a szégyene! Különösen a nővérem van egész oda miattam...

– Ó, tehát van egy nővére, barátom! Mennyi idős az a nővér?

– Huszonhárom éves.

– Ó, édes Istenem!

– Mi lelte, báró úr? Valami baj van? – tüsténkedett Bluette.

„Éppen annyi, mint Delphine! – gondolta Hautpertuis.

– És hol lakik? – fordult ismét az ifjú rabhoz.

– Párizsban, uram. Elmondhassuk, hogy sok bánatot okoztam szegény fejinek!

– A neve?

– Delphine, uram.

– Sejtelmem nem csalt hát! Ó, de hisz ez szörnyű! Kedves Bluette uram, képzelje, ez a szegény fiú itt nem más, mint Delphine fivére! A barátnőm édes testvére!

– Mily különös találkozás, báró! Hej, micsoda kiszámíthatatlan drámák játszódnak le olykor a börtönök mélyén!

– Folytassa, barátom. Meséljen magáról. Miért került ide?

– Igazgató úr már mondta, uram: csavargásért. Egész életembe, ugye, egyebet se csináltam, egyre csak csavarogtam, tekeregtem. Tekeregtem erre, tekeregtem arra. Nem tehetek róla: én, kérem, nem bírok tekergés nélkül élni. A nővérem hiába kűdözgeti énnékem a sok pénzt, mingyá a nyakára is hágok. Úgy értem, a pénznek. Jajistenkém, sokba kerülök én szegénykémnek, tudom én!

– A nővére pénzt küld magának?

– Nemcsak énnékem kűd, de az egész családnak, a Délen élő két vagy három bátyánknak, az öreg rokkant bácsikánknak, egy beteg nénikénknek...

– Éppen ott is van most nála, ennél a beteg nénikénél. Szegény Delphine! Micsoda nagy szíve van! Derék, jóravaló teremtés!

– Ő a mi családunk gondviselője, uram. Nélküle má’ réges-rég éhen hóttunk vóna minnyájan. Csak attó’ félünk, hogy eccer nem lesz olyan helyzetbe, hogy pénzt kűggyön, mánpedig akkor...

Hautpertuis úr nagyvonalúnak mutatkozott.

– Megnyugtathatom, fiatal barátom, a  kedves nővére soha nem marad pénzszűkében, ezt én aztán bízvást megígérhetem!

– Talán teccik ismerni őtet?

– Az a megtiszteltetés ért, hogy igen.

– Szegény Delphine! Ha mi nem vagyunk, ő ma is tisztességes lány vóna... Nem köllött vóna rossz útra tévednie.

– Ugyan, barátom, ne higgye, hogy a nővére rossz útra tévedt. Róla ilyet gondolnia nagy melléfogás volna. A szó szoros értelmében nem férjezett ugyan, de van egy őszinte, odaadó, gazdag barátja, aki sosem fogja pénz nélkül hagyni, sem őt, sem a családját.

– Meg is érdemeli.

– Maga pedig, fiatal barátom, addig is fogja ezt itt.

És egy százfrankost nyomott Alice kezébe.

– Köszönöm alássan, az úr igazán nagylelkű.

– Kedvemért az igazgató úr a lehető legmegértőbben és legfigyelmesebben bánik majd magával, igaz-e, Bluette úr?

– A tőlem telhető legjobb bánásmódban fogom részesíteni – felelt szerényen a tisztviselő.

– Nos hát akkor a viszontlátásra, kedves direktorom. Huhh! Ettől a találkozástól bizony összeszorult a szívem!

– Az élet teli van furcsasággal.

– Magának pedig azt mondom, ifjú barátom: föl a fejjel!

– Nincs okom panaszra énnékem! Igazgató úr igazán jó énhozzám.

Ismét magára maradván, Alice-ből szinte akarata ellenére robbant ki:

– Rendes pasi, nem vitás; de mekkora hólyag!