TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Melyben egy kurta beszélgetés

nyomán, melyet Hautpertuis báró

a rokonszenves Bluette-tel folytat, bepillantást nyerhetünk utóbbi

férfiú előéletébe.

– Az ön börtöne, igazgató úr, sokkal derűsebb hely, mintsem képzeltem volna. Fölséges kilátás, szép kert... Régóta itt dolgozik?

– Három hónapja, pontosan három hónapja. Éppen aznap léptem be ide először, amikor a kitűnő Blaireau is. Ezért is rokonszenvezem annyira vele.

– Érthető. És azelőtt mit csinált?

– Ez az intézmény az első munkahelyem. Azelőtt Párizsban éltem. Hej, ha csak három éve is azt mondja nekem valaki, hogy belőlem egyszer börtönigazgató lesz, harsányan kinevetem az illetőt.

– Bizonyára valamilyen egyéb hivatásra készült.

– Á, nem készültem én az égadta világon semmire; csupán a szórakozással törődtem. És bizisten nem bántam meg, mert szavamra, pompásan mulattam.

– Ez a fontos! Nyilván nőkkel, igaz?

– Nőkkel, igen; jobban mondva egy nővel.

– Nagyszerű!

– Az. És ennek a nőnek köszönhetően léptem a hivatalnoki pályára. Alice-nak hívták. Imádtuk egymást... Így, ahogy lát, báró, korábban egyszerű magánzó voltam. Alice aztán hamarosan véget vetett ennek az abnormis állapotnak. Két kézzel szórta ki a pénzt az ablakon, én meg csak néztem, hogyan potyog a vagyonkám lefele...

– Remek dolog lehetett: nők által tétetni tönkre! Ehhez csak szívből gratulálni tudok!

– Nem nők által, mindössze egyetlen nő által.

– Ez még hízelgőbb is.

– És akkor, ahogy ott találtam magam teljesen leégve, a kormányhoz folyamodtam állásért. Abban az időben ugyanis egy miniszter unokaöccse voltam...

– Most már nem az unokaöccse?

– De igen. Ő az, aki már nem miniszter. Épp csak annyi ideje maradt a bársonyszékben, hogy engem még kinevezzen Montpaillard-ba. Szerencsém volt, mert az anyagi körülményeim olyanok voltak, hogy csupán két dolog közt választhattam: vagy rabként kerülök börtönbe, vagy igazgatóként. Egyetlen percig sem haboztam.

– Semmi okom ebben kételkedni. No és mi lett Alice-szal?

– Alice a maga részéről fölcsípett egy nálam jóval élemedettebb, ám igen gazdag urat. Hanem a drága kicsike ennek ellenére nem feledkezett meg rólam, aminek egészen friss bizonyítékát adta.

– Minden elismerésem az öné, kedves Bluette-em! Nem gondoltam volna, hogy egy börtönigazgatóban ilyen elragadó embert ismerek majd meg, és valósággal el vagyok bűvölve e találkozástól.

– Inkább tán én vagyok megtisztelve általa. Örömmel venném, ha részletesebben is megmutathatnám önnek az egész intézményt. Eh! Végtére is ez nem a fresnes-i börtön!

– Ajánlatát boldogan fogadom, kedves uram.

Az Alice-ról váltott néhány szó nyomán hirtelen fölébredt az önvád Bluette-ben, amiért a szegény drágát ily hosszú időre teljesen magára hagyta.

– Kis körsétánk előtt azonban, báró, ha volna szíves megengedni, még elintéznék egy-két apróságot.

– Csak rajta, nosza, tegye, kedves direktorom. A hivatal az első!

És Bluette már rohant is Alice-hoz, szenvedélyesen átölelte és megcsókolta, sőt nézetünk szerint bízvást kijelenthetjük, hogy többször is.