TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Melyben Blaireau már eddig is

dicsőséges helyzete azzal kecsegtet,

hogy ráadásul, a legkevésbé sem

csökkentve e helyzet eddigi jelzőjét,

még a lehető legjövedelmezőbbé is

váljék.

Elég volt néhány szó, és Blaireau máris mindent tudott.

Hautpertuis báró úr a montpaillard-i ifjúság színével, de főleg virágjával karöltve pazar kerti mulatságot szervez a balvégzet sújtotta Blaireau anyagi megsegítésére, olyan ünnepséget, mely ennek a nyári idénynek akkora eseménye leend, hogy a csodájára fognak járni.

– Ünnepet, nekem?

– Igen, ez az ön ünnepe lesz, kedves... izé... hogy is hívják?

– Blaireau-nak. Blaireau a nevem. Hisz teccik ugyi tudni: a Blaireau-ügy!

– Ah, igen, már emlékszem. Tehát, Blaireau úr, mi azon fáradozunk, hogy igen előkelő, mi több, fényes mulatságot rendezzünk, melynek ön lesz a hőse!

– Hős? Én hős leszek?

Blaireau kihúzta magát: alig negyedórája, hogy az üldözöttek zászlóvivőjének nevezték ki, most meg már egyenest hős is! Egy olyan előkelő, mi több, fényes ünnepségé, melyet egy báró rendez!

Ha a vége jó, minden jó.

A dicsőségre pénz is: ez már döfi!

Dubenoît úr egyre mogorvábban lógatta fejét, látván, hogy Montpaillard-ban a rend immár minden kétséget kizáróan oda.

Mindazonáltal még tett egy végső kísérletet:

– Nem gondolja, báró úr, hogy inkább tán egy jó kertészi állást kéne találni ennek a fiúnak?

Blaireau elhúzta a száját:

– Eh! Jó kertészi állás... Tuggya, a jó kertészi állások manapság elég ritkák.

– Meg aztán – tette hozzá a báró – ráérünk állást keresni a számára az ünnepség után, amikor szegény nyomorultja már kézhez vehette a közadakozásra készek által életre hívott szép aktus... hogy is mondjam... gyümölcseit.

Blaireau szeme egészen tágra nyílt, és most mintha ugyanezt cselekedte volna a füle is:

– Eccóvaa’ én veszek majd kézhez mindent, báró úr? Az összes... izé... gyümölcsöt, amit a népek lepengetnek?

– Pontosan, barátom. Minden az öné lesz, néhány jelentéktelen levonástól és a rendezési költségek egy jelentéktelen töredékétől eltekintve.

– Asztat én jól megértem... És mit teccik gondóni, mennyire gyühet ki az egész hóbelevanc, csak úgy saccra?

– No hisz ez az! – vigyorgott a polgármester. – Mégis, mekkora bevételre számít?

– Ejnye, hát... honnan tudhatnám én azt előre?

– Nos, kedves báró, engedje meg, hogy fölvilágosítsam: egy ilyesfajta mulatság még húsz frankot sem hozna Montpaillard-ban.

– Húsz frankot? Ugrat?

– Tudja, báró úr, Montpaillard nem valami gazdag városka.

– Tegnap még olybá nyilatkozott, hogy nincsenek benne szegények.

– Való igaz, szegények nincsenek. De gazdagok sem. Montpaillard-t, báró úr, jómódú népek lakják. (Lelkesen) Nyugodtak! (Nekihevülten járkálva föl-alá) Békések! (Hadonászva) Akik tűzzel-vassal taszítják  el maguktól mindama párizsi újdonságot, mellyel a főváros meg akarja mérgezni a vidéket... ha meg nem sértem a báró urat!

– Megsérteni nem sért meg, csupán meglep.

– Nézze, ötszáz frankba fogadok önnel, hogy ez a maguk ünnepsége nem hoz be még kétszázat sem.

– Tartom. Máris huszonöt Lajos-arannyal több van Blaireau kasszájában. Blaireau, ezt Dubenoît úrnak köszönheti.

– Jé, ez az első eset életembe, hogy a polgármester úr csak egy icipicit is kedves hozzám. Nagyon szépen köszönöm esztet a polgármester úrnak!

– Nincs mit, fiam, és hogy mennyire nincs, arról nemsokára meggyőződhet, mert ez a maguk híres-nevezetes ünnepsége irgalmatlan egy lebőgés lesz.

Hautpertuis urat mintha darázs csípte volna meg.

– Kedves Dubenoît uram, én eleddig hetvenegy jótékonysági mulatságot rendeztem a legkülönfélébb katasztrófák után. Megmentettem a nyomortól peruiakat, moldáviai oláhokat, egyiptomiakat... Szép is volna, ha éppen akkor mondanék csődöt,  amikor egy honfitárs javára rendezek jótékonysági ünnepséget!

– Ha ismerné Montpaillard-t, mindjárt kevésbé volna ily magabízó.

– Mindenért felelek!

– Erről majd még beszélünk... Uraim, most el kell válnunk, hivatalomban már várnak.

Ideje volt, hogy Dubenoît úr eltávozzék: ha akár csak egyetlen perccel is tovább marad, menthetetlenül megüti a guta.