ÖTÖDIK FEJEZET

Melyben megismerkedünk

a rokonszenves, ám szerencsétlen

Blaireau-val, egy dühöngő

polgármester elképedt áldozatával.

Ki fia-borja is volt ez a Blaireau?

Senki meg nem tudta volna mondani.

Blaireau volt, azzal punktum.

Nem volt ő birtokos, sem tanyás gazda, se bérlő, se napszámos, se kereskedő, sem iparos, mint ahogy nem volt állami tisztviselő sem; egyáltalán, semmi nem volt; a nehezen beskatulyázható lényeknek ahhoz az osztályához tartozott, akik egyébként sem ragaszkodnak ahhoz, hogy a társadalmi sakktáblán egy eleve adott kockát jelöljenek ki a számukra.

Ezt a fölöttébb gyors fölfogású, furfangos falusi bohémet a lakosság azzal gyanúsította, hogy büdzséjét (ha ugyan helyénvaló ily szót alkalmaznunk az ő esetében) olyan tranzakciók révén tartja egyensúlyban, melyek mások terményeinek és a környező idegen birtokok vadnyulainak, illetve halainak értékesítésén alapulnak, részint  natúr állagú, részint megsütött portéka alakjában, mely sütés a környékbeli erdőkből diszkréten elemeit élő vagy holt faanyag fölhasználása útján megy nála végbe.

Blaireau-nak egészen különleges zsákja lehetett, tudniillik soha, se csend-, se rend-, se mezőőrnek nem sikerült akár csak egyszer is tetten érnie, de még akár egy pofonsemmi kihágásért fölírnia sem.

Hússzor is megvádolták különféle törvényellenes cselekményekkel, s lám, a jogi üldöztetésekhez és molesztálásokhoz már hozzászokott Blaireau továbbra is ott tengeti napjait kis vidéki kunyhójában (ahol a házkutatások, pontosabban kunyhókutatások mindig eredménytelenek maradtak), a kunyhóban, hol szegényeske ágyneműjével (melynek dunyhájában sosem volt elrejtve semmi) és falusias bútorzatával mindig egészen jól elvolt.

A csendőrök legföljebb – elvétve – egy-egy föltűnően kétes eredetű házinyúlba vagy néhány, hasonló jellemzésre számot tartható fogolyra bukkantak (foglyon kivételesen a hasonnevű madarat értve), de Blaireau még véletlenül sem vétette el a választ.

– Honnan ez az aranyos nyuszika? – kérdezte egyszer az őrsparancsnok.

– A piacon vásároltam.

– Kitől?

– Tudom is én, hogy híjják, attul a kofátul... Az a nagy darab kövér szőke az, akinek csupa szeplő a képe.

– És ez a két fogoly?

– Asztat is.

– A nagy darab kövér szőkétől?

– Á, esztet egy kis barna bongyorkástul.

– Nyilván zavarba jönne, Blaireau, ha bizonyítania kellene mindezen állításait.

– Hát, a fene aki megette, esztet nem tagadom, de legközelébb névvel aláírt számlát kérek majd a kofáimtul.

És farkasszemet nézve a csend egyidejűleg elképedt és zavarodott őrével, Blaireau fagyosan, ám a lehető legudvariasabb hangon hozzáfűzte:

– Úgy van, őrsparancsnok úr, nyugtát fogok kérni, és rátétetek egy tízcentime-os bélyeget, ha a vásárlásom eléri vagy meghaladja a tíz frankot.

Mit lehet felelni az ilyen gúnyolódónak? Dühösen, amiért így kijátszották, a hatóság visszavonulót fújt, csak előbb még gondosan belerúgott bosszúból az egyik bútordarabba.

A csendőrök még tíz lépésnyire sem távolodtak el, amikor Blaireau utánuk szólt:

– Uraim! Egy szóra még, ha megengedik!

És visszahíva őket, körülmutatott teljesen fölforgatott otthonán:

– És még magukat nevezik a rend képviselőinek!

Blaireau mindig megtalálta a jópofa szöveget, s csakugyan, a tréfa minden valóban gyakorlatias bölcselet üdvös alapeleme.

Fájdalom, Blaireau minden bölcselete kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szegény fejét ne övezze kétfelől is heves gyűlölet.

Az „egyfelől”-t Montpaillard polgármestere, Dubenoît úr képviselte, aki eleve elutasította még a lehetőségét is annak, hogy az ilyen elvetemült, az együttélés szabályaira ennyire fittyet hányó személynek egy tisztességes város, mint amilyen az övé, menedéket adjon; a „másfelől”-t pedig, az „egyfelől”-nek mintegy visszhangjaként, a már ismerős Parju (Ovide) uram.

Íme, hogyan zajlott le valamikor egy olyan beszélgetés polgármester és mezőőr között, melynek tárgya véletlenül éppen a szerencsétlen Blaireau volt:

– Nos, Parju, mikor kasztlizza be nekem azt a gazfickót?

– Megtenném én akár most ízibe is örömest, hanem ez a pernahajder olyan ravasz, mint az ördög!

– Tudom, barátom, tudom. Hej, csak lett volna ő mezőőr, és lenne csak maga ez a Blaireau, tudom-Istenem, maga már régen a rács mögött csücsülne, szegény jó Parju-m!

– Hát, szó ami szó – vihogott bárgyún Parju –, ez bizony meglehet, pógámester úr.

Így aztán, amikor Parju hajnalban megjelentette Dubenoît úrnak az éjszakai incidenst (egy gonosztevő elfogásának kísérlete, az illető ellenállása és cím hátrahagyása nélkül, ismeretlen helyre való távozása, ráadásul a százszorszent jelvénnyel együtt), Dubenoît úr azon nyomban fölkiáltott:

– Na, erről ráismerek a mi Blaireaunk-ra! Dutyiba vele!

– De hát...pógámester úr...

– Semmi polgármester úr! Dutyiba nekem azt a Blaireau-t, méghozzá üstöllést! Egyik lába itt legyen, Parju, a másik ott!

A mezőőr még megkockáztatott néhány félénk ellenvetést, végtére is vád nélkül csak úgy egyszerűen letartóztatni valakit, aki ellen semmi terhelő körülmény nem forog fönn, meglehetősen súlyos dolog.

Dubenoît úr emelt hangon szólt rá:

– Mondja, Parju, kicsoda Montpaillard polgármestere? Maga, vagy én?

– Ön az, pógámester úr, aki pógámester úr.

– Nahát akkor! Maga most fogja magát, és úgy bekasztlizza nekem ezt a Blaireau-t, mint a pinty! Az egész lakosságból ő az egyetlen, aki ilyesfajta galádságra képes.

– Igenis, pógámester úr.

– Na, eriggyen, Parju, tegye a dolgát. A többit meg csak bízza rám.

És erről a bizonyos többiről Dubenoît úr, mi tagadás, olyan alaposan gondoskodott, hogy szegény nyomorult Blaireau-t hihetetlen sebességgel bevágták egy cellába, s a nyakába sóztak háromhavi börtönt.

Tegyük hozzá, hogy a polgármester urat e magas szintű jogi eljárásban nyomatékosan segítette barátja, bizonyos Lerechigneux úr, a montpaillard-i törvényszék elnöke.

Ami pedig a polgármester által kiokított Parju-t illeti, ő szemrebbenés nélkül vallotta, hogy tisztán fölismerte támadóját Blaireau-ban. (Ne feledjük, Parju szemében csupán egyetlen dolog számít: a kapott parancs.)

Blaireau egy percre megfeledkezett jól bevált filozófiájáról, tombolt és toporzékolt, akár ördög a szenteltvíz-tartóban, azt ordítozta, hogy bármikor kész alibivel szolgálni, dühödten és harsogva erősgette ártatlanságát, de mindezzel nem ért el semmit.

– Az ártatlanság sűrű hangoztatása és az alibik – jelentette ki a bíró –, íme pontosan ezek azok a dolgok, amelyekről a megrögzött bűnözők megismerszenek. Blaireau, a bíróság háromhavi börtönbüntetésre ítéli magát.

– Hogy az a magasságos...! Hogy az a kaporszakállas...! Hogy az a... Ez már mégiscsak sok egy kicsit!

– A rossz hangulata, Blaireau, nem sínylené meg, ha kevésbé istenkáromló kifakadások útján próbálná elhagyni magát. Egyébként volna itt még valami, Blaireau...

– Mi? Micsoda? Mi van még?

– A bíróság szívesen érvényesítette volna a maga javára a Bérenger-törvény nyújtotta kedvezményt, vagyis a büntetés próbaidőre való fölfüggesztését, de aztán arra a megállapításra jutott, hogy maga saját magának már épp elég hosszú időn át adott épp elegendő haladékot, többet, mint amennyit az egész ország teljes jogi apparátusa valaha is adhatna magának.

– Hogyan?! Tessék? Hogy érti esztet?

– Megmagyarázom: eddig elkövetett bűncselekményei ellenére maga most először került valódi összeütközésbe a törvénynyel...

– Bűncselekményeim? Még hogy én ilyeneket elkövettem volna? Soha életembe!

– Ne engem próbáljon etetni az ilyen maszlaggal, kedves Blaireau! Engem szédítene, aki több mint húsz alkalommal vásároltam magától vadat tilalmi időszakban? Csendőrök, elvezetni az elítéltet!

A csendőrök pedig bamba vigyorral vezették el a dühtől szinte fuldokló Blaireau-t.