HATODIK FEJEZET

Melyben Silvio Pellico{4}

szánalmas kis rekordját aligha

veszélyezteti bármi is.{5}

A montpaillard-i büntetés-végrehajtási intézetet határozottan jó börtönnek nevezhetjük.

Igazgatójának, egy bizonyos Bluette nevű, még ifjú, ámbár sokat megélt férfiúnak ez az első köztisztviselői állása, melyben – miként azt főnökei egybehangzóan kifejtették – a legcsekélyebb előmenetel reményével sem kecsegtetheti magát mindaddig, amíg kevésbé megértő és emberséges bánásmódra át nem tér az általa vezetett intézményben.

Bluette úr, bárhogy próbálja is ráhangolni magát, képtelen volt a rabokat veszedelmes vagy megvetendő lényeknek tekinteni; ezek az ő szemében balsors üldözte szerencsétlen flótások voltak, márpedig ő jó néhány olyan csibészt ismert Párizsban, akik szabadon róják az ottani aszfaltot, holott jóval félelmesebb alakok, mint ezek az ő „panziójának” vendégszeretetét élvező szegény ördögök.

Mint minden igazán jól nevelt ember, Bluette úr mindenkihez udvarias, a fogva tartottak legaljától a legfő-főbb főfelügyelőig, s még ha kimutatható volna is hangjában némi különbség a két esetet összevetve, az inkább a rabok javára szólna.

Rajonganak is érte az alája rendeltek valahányan, s készek volnának akár föl is négyeltetni magukat, csak hogy a kedvében járjanak. (Igaz, egy harmadolásnak jobban örülnének.)

Bluette módszere abból áll, hogy olyan foglalatosságot keres a bennlakóknak, amilyet lecsukattatásuk előtt is űztek.

(Itt persze nem azokról a törvényen kívüli ügyletekről beszélünk, melyek miatt ide kerültek.)

A montpaillard-i börtönben a volt cipészek lábbeliket készítenek vagy javítanak,  a volt asztalosok bútorokat állítanak elő, a volt csendőrök pedig önmagukat.

Egy időben még egy volt házmester is töltött itt némi időt: ő nyitotta-zárta a börtönkaput.

Sajnos, kevés finom érzés szorult bele, mint ahogy a legtöbb volt házmesterbe szintúgy: egy este e hálátlan egyén saját magának nyitotta ki a kaput, és annak ellenére elfelejtett visszatérni, hogy a kapu belső felén eltöltendő ideje még nem járt le egészen.

Ez a kis félresikerült eset semmiféle hatással nem volt Bluette úrra, aki továbbra is ragaszkodott a saját módszeréhez, természetesen a lehetőségek határán belül hiszen nehézség, az bizony gyakran támadt. Egy példa:

– Mivel foglalkozott, barátom, az elítéltetése előtt??

– Aeronauta voltam, uram. Hőballonon szálltam föl vásárok alkalmával.

– A betyárját! Hát magát bizony aligha tudom itt a szakmájában foglalkoztatni.

– Szó ami szó, a mennyezet itt mintha egy kissé lejjebb volna annál, mint amit megszoktam. – És az illető még hozzátette, egy kis pimasz felhanggal: – De esetleg kint a kertben... Ott sem lehetne? Ha önnek az  volna a kikötése, hogy a léggömb is ki legyen kötve, én abban is benne volnék.

– És ha kosarat adok magának?

– Az bizony kell is, különben hol alszom?

– Jól van, ezen még gondolkodnom kell.

* * *

Amikor Blaireau megjelent Bluette úr intézményében, pontosabban mondva: amikor a tárgyalásról visszatért oda, a direktort menten lenyűgözte új lakójának festő ecsetjére méltó külleme. A jövevény ugyanis vékony dongájú, mégis csupa csont és izom ember volt, majomszabásúan hosszú karokkal, s mosolygó szemének, valamint ragyogó fogakkal teli nagy szájának hála, egészben véve kedves jó-gyerek képet mutatott.

A bíróságtól a börtönig vezető úton Blaireau már lehiggadt.

Három hónap a hűvösön, nos, ebbe még nem kell belehalni. Sőt: a tavasz esősnek ígérkezett, ama rondán pocsétás tavaszok egyikének, melyeken az ember inkább  otthon heverészik, mintsem hogy a ligeteket járja.

De mégis: mit gondoljon az ember erről a hibbant Parju-ről, aki azt állítja, hogy fölismerte őt?

Na, hát ez az alak még megkapja a magáét, de – Isten a tudója! – meg ám!

Három hónap elegendő idő, hogy ezalatt kieszelje, milyen módon törhetne borsot, méghozzá erőset a mezőőr orra alá, a mindenségit neki!

Várj csak, várj, Parju, te rusnya féreg, lesz itt még nemulass!

* * *

Bluette úr, aki Parju megveretésének másnapján vette át hivatalát elődjétől, elsőként Blaireau-nak tette föl szokásos kérdését:

– Mondja, jóember, mivel foglalkozott az elítéltetése előtt?

Blaireau a legközömbösebb hangon válaszolt:

– Bütyköltem.

– Nos, hát akkor ezt fogja csinálni itt is, barátom. Egy börtönben mindig akad munka az ilyen bütykölők számára.

– Igenis, igazgató úr – bólintott Blaireau, akit Bluette úr szavai szemlátomást máris levettek a lábáról –, meglátja, meg lesz elégedve a bütykölésemmel.

– Remélem, kedves Blaireau, azalatt a három hónap alatt, amennyi időre a Köztársaság kormánya az én gondjaimra bízta magát, a kettőnk kapcsolata mindvégig a lehető legszívélyesebb lesz.

– Erre én is számítok, igazgató úr. És megígérem, hogy nem leszek hálátlan. Szereti a vadhúst?

– Hm. Nem ismerek olyan embert, aki szeretné a kötőszövet sejtjeinek hámos elburjánzását.

– Értem. Eszerint szívesebben eszik halat, igaz?

– Blaireau, beszélgetésünk kezd kényes tájakra kalandozni.

– Sebaj, az nekem is szokásom.

– Térjünk talán át egy kevésbé veszedelmes témára. Maga, mint hallom, eltángált egy mezőőrt. Hát ez elég mulatságos, hallja-e.

– Tény és való, hogy mulaccságos, igazgató úr; hanem az már kevésbé, hogy maga a dolog se nem tény, se nem való, tudniillik én senki emberfiát el nem tángáltam,  oszt mégis elítéltek, pedig az az ember, aki most igazgató úr előtt áll, olyan ártatlan, mint a ma született és még el nem lopott bárány.

– Jaj, ne kezdje maga is, Blaireau! – kiáltott rá Bluette, aki, noha közismerten türelmes és megértő lélek volt, ennyi telhetetlenséget már egy kissé sokallott. – Nem, nem, nagyon kérem, ne jöjjön nekem holmi bírói tévedéssel, különben máris leveszem magáról a kezem!

– Bánom is én, legyen, ahogy akarja – adta meg magát Blaireau, a jelek szerint újra meglelve filozofikus énjét. – Tehát rendbe van, elpáholtam Parju bátyót, letéptem mellirül a jelvényit, meg minden; mér ne, ha eccer így kívánják? Amennyiben óhajtja, ezér a pénzér akár azt is bevallhatom, hogy meggyilkoltam XIV. Lajost. Felőlem!...

* * *

Arabellát egészen fölkavarta a hír, melyet Dubenoît úr saját szájúlag közölt vele, miszerint ilyen meg ilyen dráma játszódott volt le ama bizonyos éjszakán Chaville-ék parkjának kőkerítésénél.

A montpaillard-i polgármesterrel előfordulhatott, hogy hamis nyomot követ, de ő, Arabella tisztán látott. Ha valaki, hát ő aztán tudta, mi végre kísérelt meg egy állítólagos gonosztevő behatolni az ő hajlékába. Vagy tán nem állt-e fehéren-feketén az egyik utolsónak érkezett levélben az alábbi néhány szó: „A park falai sem állhatják utamat”? Ezek a szavak mindent megmagyaráztak a drámai eseményekből. A park falai nem állták útját az illetőnek. Szerencsére vagy balszerencsére (Arabella képtelen volt elhatározni, melyik határozó mellett határozzon) a park falai helyett a mezőőr állta a hódoló útját, megakadályozva ezzel egy jóllehet nem bűnös, de elismerésre méltón huszáros attakot.

A szerelmes leveleknek Blaireau letartóztatását követő hirtelen elmaradása most már minden kétséget eloszlatott Arabellában. A „kétségbeesett férfi” nyilvánvalóan ez a merész Blaireau volt, aki lám, még az ilyen kockázatos éjszakai rohamtól sem riadt vissza! Az az ember, aki „magánya rideg tömlöcében” szerette őt, a vidék leghírhedtebb orvvadásza és legalább ennyire hírhedt orvhorgásza volt, akiről már sokat hallott Montpaillard polgármesterétől, de  akivel emlékezete szerint még nem volt szerencséje találkozhatni. Arabella legalábbis képtelen volt fölidézni magában az illető képét.

Ez a tény kétségkívül kiábrándító volt, de hősnőnknek bele kellett törődnie, hogy a dolgok úgy állnak, ahogy állnak. Nagyot sóhajtott, ahogy visszagondolt ama szép szál, de képzeletében csak homályosan kirajzolódó nemes daliára, aki minden ízében és porcikájában az ő fantáziájának szüleménye volt, s akinek csupán a neve hiányzott. Arabella felnyögött, amikor ráébredt, hogy szépen kiszínezett románcának vége; mindamellett képtelen volt akár a legcsekélyebb viszolygást is érezni a szerencsétlen kis földigilisztával szemben, akinek volt mersze beleszeretni és a gályarabságot is vállalni, csak hogy őt meghódíthassa. (Szívesebben képzelte el imádóját gályapadhoz láncolt rabként, semmint ahogy néhány napot egy cellában tölt.)

„Szeretnem nem lehetséges, tiszta sor, ám magára sem hagyom” – gondolta. „Undokság volna tőlem, ha nem törődnék annak a fiúnak a sorsával, akit irántam érzett szerelme miatt ítéltek el. Meg kell édesítenem a fogságát, már csak azért is, mert csodálnivaló diszkrécióról tett tanúbizonyságot; utóvégre hagyta magát elítéltetni, holott csak egyetlen szót kellett volna szólnia. Kár, hogy nem nemesember.”

Íme miért kapott Blaireau valamelyik reggelen a montpaillard-i börtönben egy hatalmas elemózsiás-kosarat, benne válogatottan finom falatokkal, tíz palack borral és fölséges szivarokkal, abból a fajtából, melyet Chaville úr szívott és melyről már esett szó történetünk elején.

E naptól fogva a küldemények rendszeressé váltak.

Imitt-amott illatos levélke is csatoltatott az ajándékhoz: „Fel a fejjel!... Minden világos!... Az illető személy hálás önnek a tapintatos hallgatásért...” stb.

Blaireau befalta a nyalánkságokat, megitta a bort, elfüstölte a szivarokat, elolvasta az illatos levélkéket, s időnkint, mit sem értve az egészből, eltűnődött, ki a csuda lehet ez a nő.

Ezenközben kertészkedett, rendben tartotta a szenvedélyes vadász Bluette úr puskáit, gondozta a kutyákat, összeszerelte mindazt az ezeregy érzékeny, hajtó- és egyéb vadászatokhoz, valamint halfogáshoz  szükséges szerkentyűt, aminők a különféle kelepcék és csapdák, hal-, fogoly- és vándormadár-fogó hálók, gyékény- és vesszővarsák, szákok, vejszék, hálótartó rudak, vadnyúlcsalik, pöndörhálók, kisebb-nagyobb, sőt többvörsikés gyalmok, fenék- véghorgok stb., stb., egy szó mint száz, mindazt a tömérdek eszközt, melynek elmés szerkezete, e szerkezetek ismerete arra vallott, hogy személyében egy figyelemre fölöttébb méltó aviceptológus{6}, sőt egy fortélyosnál is fifikásabb theretikográfus{7}, valamint egészen elsőrangú ichtyomanta{8} tisztelhető.

Bluette úr néhanap megkérte Blaireaut, fogjon neki néhány fenékjáró küllőt vagy egyéb halat az igazgatói kert lábjában csordogáló folyócskából.

Hazudnánk, ha azt állítanók, hogy Blaireau egyszer sem érzett kísértést, csalit-horgot odahagyva elszökni a folyócskán túl elterülő mezőségre, de mint afféle hűséges lélek, barátunk nem akart visszaélni a belé vetett bizalommal, s mindannyiszor időben tért vissza a partról a marinírozni vagy sütni való zsákmánnyal.

Ekként telt le Blaireau negyedéve, mely időtartamból – látjuk – nem éppen sokat kötött le a cellabéli tartózkodás.

* * *

Most reggel van. A fogoly repeső szívvel kel föl.

A mai nap az utolsó, melyet a tömlöcben tölt; mire ismét beesteledik, már a szabadság napja virrad rá, ha elnézik nekem e kis képzavart.

Blaireau sugárzik...

Ó, balsors! Kedves Blaireau, úgy volt megírva a csillagokban, hogy ezzel szenvedéseid keserű kelyhe még ne légyen fenékig ürítve!