TIZENEGYEDIK FEJEZET

Melyben a szerző egy bizonyos

fiatal és elegáns, ám nem egészen

példás életű hölggyel ismerteti meg

mindazokat, akik még mindig

vevők e történetre; olyan hölggyel,

aki mellesleg nincs minden jóérzés

híjával, amint ez a föltételezettnél gyakrabban fordul elő az efféle

fehérnépeknél.

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Olvasók! Kocsira!

Élve a regényírók csodálatos kiváltságával, melynek révén képesek olvasóik tömegét ingyenesen és egyetlen szemvillanás alatt akár a legtávolibb helyekre is elröpíteni, néhány órácskára most elragadom Önöket (ha még nem volnának eléggé elragadtatva) a Montpaillard nevű kellemetes nyaralóhelyről, ahol együtt volt szerencsénk eltölthetni tíz...fejezetet.

Tehát most Párizsban vagyunk.

Az Étoile negyedben.

Egy csicsás lakosztályban, ahol egy fiatal nő él. Egyike azoknak a fiatal nőknek, akik... akiknek...

Ez a személy, aki noha nem fiatal leányzó, hisz mondtam már, hogy fiatal nő, nem is a felesége senkinek.

Özvegy? Az sem.

Ráadásul nem volna elegáns dolog ragaszkodnunk e különben is merőben fölösleges firtatgatáshoz, elvégre nem újoncokat faggató zsoldostoborzók vagyunk (még ha a hölgy újonc is e történetben), a fölöslegesség pedig abból fakad, hogy az alább sorjázó sorok során még mindig a kelleténél előbb fog kiderülni, hova is tegyük e csinos, ám korántsem szeplőtlen éltű hölgyet.

Abban a pillanatban, amikor belépünk hozzá, a kis hölgy nem látszik valami elégedettnek. Mérgesen gyűri gombóccá a levelet, melyet egy előzékeny szolgáló kevéssel előbb hozott neki.

Továbbra is élve az említett kiváltsággal, lefordítom Önöknek világosan érthető emberi nyelvre, miféle gondolatok dúlnak éppen hölgyikénk lelkecskéjében.

Eredetileg úgy volt, hogy a barátja, mármint az egyes számú (mert hiszen kinek  nincs dzsigolója?), tehát a komoly barátja, Hautpertuis úr ma visszatér Párizsba.

Ezt követőleg egy trouville-i kiruccanás volt tervbe véve. És most tessék, a nemes báró az utolsó pillanatban arra kéri, lenne még egy kis türelemmel.

Merthogy olyan jól érzi magát vidéken, öreg cimborájánál, Chaville úrnál, ahol pátyolgatják és valósággal tejben-vajban fürösztik!

Meg aztán a vidéki fruskák olyan bűbájosak! Az ember boldogan élvezi a változatosságot a Jardin de Paris, a Bois de Boulogne meg a Jégpalota után.

A báró egész levele elejétől végig ebben a szellemben fogant.

– Úgy! Egyszóval változatosság kell neked, te vén fajankó! – dühöng a hölgyemény. – Nos, így vagyok ezzel én is! Van is ott egy jóismerősöm... Hé, Augustine!

– Asszonyom?

– Csomagoljon be nekem egy bőröndbe. Valamelyik kisebbikbe. Épp csak egynéhány napra szükséges holmit viszek. A lehető legszükségesebbet.

– Igenis, asszonyom.

Úrnője pedig így folytatta magában:

– Oda, ahová megyek, éppen valamilyen egyszerű öltözék való: egy börtönbe! Jaj de muris lesz! De még milyen muris, Istenem!

Elővett két papírlapot és két borítékot.

Az első lapra szép, hosszúkás, angolos betűkkel, egyenes, határozott vonásokkal az alábbiakat írta:

„Kedves Barátom!

Azt közli velem, hogy néhány nappal elhalasztja Párizsba való visszatértét. Döntése a lehető legjobbkor jött, mert éppen most kaptam a rossz hírt, miszerint Melun-ben élő nénikém gyöngélkedik, méghozzá oly mértékben, hogy elhatároztam: betegágyához sietek és néhány napot a drága lélek mellett töltök.

Csókoljon homlokon, csak vigyázzon, össze ne kócolja a frizurámat. ”

DELPHINE DE SERQUIGNY.

A papírt az egyik borítékba csúsztatta, s ez utóbbit így címezte meg:

Hautpertuis báró úrnak,

Monsieur de Chaville címén.

Montpaillard (Nord-et-Cher).

A másik levélpapírosra ellenben teljesen franciás, sőt némileg bolondos írással az alábbiakat rótta:

„Drága öreg mackóm!

Mit szólnál ahhoz, ha a te kis Alice-od holnap beállítana hivatalodba? Ugye örülnél, igaz? Ráadásul, köztünk szólva, tartozom is neked ennyivel. Tehát holnap, öreg mackó. Egy helyre kis sürgöny fogja tudatni veled érkezésem pontos idejét.

A te kis gratinírozott gyöngytyúkocskád.”

ALICE.

Ez a levél a második számú borítékba került, emerre pedig a következő címzés:

Bluette úrnak,

a montpaillard-i börtön igazgatójának (Nord-et-Cher).

– Augustine!

– Asszonyom?

– Vitesse ezt a két levelet a postára!

– Igenis, asszonyom.

Delphine de Serquigny kisasszony, jobban mondva Alice Cloquet kisasszony duzzogása ezzel múlttá is lebbent, mint egy könnyű nyári felhő.

Sőt, e bájos lényt semmi jobban föl nem vidíthatta volna, mint annak tudata, hogy néhány napot a börtönben tölthet hajdani barátjával, a legelsők egyikével, azzal, akiről a legjobb és legderűsebb emlékeket őrizte. Igaz, szegény fickót kiforgatta mindenéből (az élet oly drága Párizsban!), de az illető ezt nemigen látszott bánni, annyira jól szórakoztak ők ketten, amíg kapcsolatuk tartott.

Majd eljött a szétválás elkerülhetetlen perce, de a jó barátság megmaradt. A férfi börtönigazgató lett Montpaillard-ban, ő pedig nagyon sikkes, nagyon fölkapott hölggyé, nagyon Delphine de Serquigny-vé vált, mindazonáltal megmaradt derék, jólelkű teremtésnek, amit az is bizonyít, hogy nem felejtette el az ő kis Bluette-jét, mi több, már a puszta gondolatra, hogy mily nagy örömet szerez majd neki megjelenésével, lelkes öröm járja át.

– Ennyivel különben is tartozom neki! – hajtogatja magában egy picinyke, de igazán csak egy icinyke-picinyke lelkifurdalással...