HUSZADIK FEJEZET

Melyben Blaireau a népszerűség

egészségtelen formaruháját ölti

magára.

Bluette még el sem tűnt egészen az irodájához vezető folyosó kanyarulatában, amikor Guilloche ügyvéd megismételte korábbi tornádószerű belépőjét.

– Jó napot, báró. Jól van?

– Igen jól, amiként, látom, ön is, hiszen az aktatáskája méreteiből ítélve, a prókátorság csakis a legjövedelmezőbb foglalkozások egyike lehet.

Tény, hogy az aktatáska, melyet Guilloche doktor a hóna alatt szorongatott, pattanásig látszott dagadni.

– Mondja csak, báró, Bluette sokáig lesz távol?

– Csak néhány percre, azt hiszem. Egykét sürgős parancsot kell kiadnia, azt mondta.

– Akkor nincs veszteni való időnk; Blaireau, itt a ruházata.

– Legalább csinos ruházat?

– Meghiszem azt!

– Jaj de jó! Teccik tudni, én semmit se szeretek annyira, mint a szép ruhákat! Lett vóna csak vagyonom, senki emberfia olyan nyalkán nem járt-kelt vóna a környéken, mint én!

– Fogja, itt az öltönye!

E szavakkal Guilloche olyan öltözéket rángatott elő aktatáskájából, hogy láttára Hautpertuis báró elborzadt kiáltásokat hallatott, miközben Blaireau szinte hörgött felháborodásában.

Ilyen öltönytől egyszeriben lekonyult volna Callot{10} ceruzája, Goya palettája pedig ernyedten hanyatlott volna alá!

Alaktalan, megnevezhetetlen színű, mindenféle ringy-rongyokból összefércelt, toldozott, foltozott, sok helyütt lyukas, irtózatot keltő gúnya volt ez.

Blaireau, aki az első pillanatban, hogy meglátta, majdnem megfulladt döbbenetében, úgy megállt benne a levegő, tréfát kezdett gyanítani a dolog mögött, afféle jópofa tréfát, mellyel az ügyvéd csak rá akar ijeszteni.

– Csuda viccei vannak, Guilloche úr!

– Gyerünk, Blaireau, siessen! Nincs vesztegetni való időnk!

– Má’ hogy én esztet őccsem is fő magamra?

– Világos!

Tehát mégsem tréfa! Blaireau már semmit nem értett:

– Maga csúfot akar belőlem űzni, vagy mi?

– Csúfot űzni? A legkevésbé sem, Blaireau. Ebben az öltönyben fog kilépni a börtön kapuján.

– Öltöny! Még öltönynek merészeli nevezni ezt az ócska, szakadt, lompos kódus-göncöt? És esztet őccsem én fő?! Én, egy ártatlan ember?! Hát minek fognak így nézni engemet, hallja-e?

– Igen, igen, ebben fog mutatkozni. Több mint ötszázan várják majd a kapunál, hogy kilépjen rajta. Meglátja, a hatás nem marad el.

– Asztat sejtem, amilyen krampusznak föstenék ebbe. Nem és nem! Nem akarom!

– Hát nem fér a fejébe, maga nagy gyerek, hogy minél nyomorúságosabb az öltözéke, az általános szánalom annál inkább árad majd maga felé? Kérdezze csak meg Hautpertuis bárót!

– Ez kézenfekvő – támasztotta alá a báró az ügyvéd érvelését.

– Ebbül most asztat következtessem, hogy maga, báró úr, szintén hajlandó vóna esztet itten, amit lát, magára őtteni?

– Rendes körülmények között nem tenném, természetesen. Ám a maga helyében itt és most egy percig sem haboznék. A tömeg hurrázni fog, amint megpillantja!

– Még majd körül is hordozzák diadalmenetben, meglátja – tette hozzá Guilloche. – Egyébiránt a tüntetés csodálatosan van megszervezve. Pártom tagsága éppen most tartja a főpróbát.

A közeli diadal biztos tudatában Blaireau beadta a derekát.

– Na, üsse kő, addsza asztat az ocsmány hacukát!

És pillanatok alatt átöltözött a förtelmes rongyhalmazba.

Guilloche ámulva kiáltott föl:

– Becsszó, Blaireau, maga egyszerűen káprázatos!

A báró megigazította monokliját:

– Szenzációs, barátom! Igazán sikkesen áll magán! Nem emlékszem rá, hogy a hercegnő téli rongyosbálján láttam volna  ehhez foghatóan festői madárijesztő-gúnyát!

– Teccik tudni, én éppen hogy nem elijeszteni szokom a madarakat. Meg különben is, az igazat megvallva, jobb szeretnék valami olyasféle kis helyre öltözékbe járni, de akár még kelni is, mint amilyen magán van, báró úr.

– Majd megadom a szabóm címét.

– Jó, az ünnepség után, mikor má’ a zsebembe lesz a sok lepengetett... izé... gyümölcs... és...

Harsányan fölcsattanó nevetés vágta félbe mondatát. A benyitó Bluette-et kacagtatta meg a szerencsétlen áldozat farsangi jelmeze:

– Ez meg mi a csuda? Szegény Blaireau, maga aztán cifrán föst!

– Én voltam az – hadarta magyarázólag Guilloche –, aki bátorkodtam behozni néhány holmit védencemnek, tekintve, hogy nem volt semmilyen tisztességes ruhadarabja, melyben odakint illően mutatkozhatott volna. Így hát...

– Nem rejthetem véka alá, kedves doktor, hogy a börtönszabályzat nem teszi számomra lehetővé rabjaimnak ilyetén jelmezekkel való fölruházását, még farsang idejére sem, nemhogy nyáron.

– Úgy gondoltam, hogy az adott kivételes körülmények között talán valamiképp mégiscsak...

Blaireau-t, aki most, hogy a báró szavával éljünk, igazán sikkes, a közeli diadal gondolatára elfogja a hév, és elhagyja szokott tartózkodó modora.

Már egészen beleélte magát az új szerepbe:

– Najszee’, még csak ehhiányozna, a mindenit! – üvölti. – Azok után, amiken keresztül köllötött mennem, a sok kín és szenvedés után ne vóna jogom asztat őtteni fő magamra, ami nekem teccik? Hát ammán igazán a világ teteje lenne!