HUSZADIK FEJEZET
Melyben Blaireau a népszerűség
egészségtelen formaruháját ölti
Bluette még el sem tűnt egészen az irodájához vezető folyosó kanyarulatában, amikor Guilloche ügyvéd megismételte korábbi tornádószerű belépőjét.
– Jó napot, báró. Jól van?
– Igen jól, amiként, látom, ön is, hiszen az aktatáskája méreteiből ítélve, a prókátorság csakis a legjövedelmezőbb foglalkozások egyike lehet.
Tény, hogy az aktatáska, melyet Guilloche doktor a hóna alatt szorongatott, pattanásig látszott dagadni.
– Mondja csak, báró, Bluette sokáig lesz távol?
– Csak néhány percre, azt hiszem. Egykét sürgős parancsot kell kiadnia, azt mondta.
– Akkor nincs veszteni való időnk; Blaireau, itt a ruházata.
– Legalább csinos ruházat?
– Meghiszem azt!
– Jaj de jó! Teccik tudni, én semmit se szeretek annyira, mint a szép ruhákat! Lett vóna csak vagyonom, senki emberfia olyan nyalkán nem járt-kelt vóna a környéken, mint én!
– Fogja, itt az öltönye!
E szavakkal Guilloche olyan öltözéket rángatott elő aktatáskájából, hogy láttára Hautpertuis báró elborzadt kiáltásokat hallatott, miközben Blaireau szinte hörgött felháborodásában.
Ilyen öltönytől egyszeriben lekonyult volna Callot{10} ceruzája, Goya palettája pedig ernyedten hanyatlott volna alá!
Alaktalan, megnevezhetetlen színű, mindenféle ringy-rongyokból összefércelt, toldozott, foltozott, sok helyütt lyukas, irtózatot keltő gúnya volt ez.
Blaireau, aki az első pillanatban, hogy meglátta, majdnem megfulladt döbbenetében, úgy megállt benne a levegő, tréfát kezdett gyanítani a dolog mögött, afféle jópofa tréfát, mellyel az ügyvéd csak rá akar ijeszteni.
– Csuda viccei vannak, Guilloche úr!
– Gyerünk, Blaireau, siessen! Nincs vesztegetni való időnk!
– Má’ hogy én esztet őccsem is fő magamra?
– Világos!
Tehát mégsem tréfa! Blaireau már semmit nem értett:
– Maga csúfot akar belőlem űzni, vagy mi?
– Csúfot űzni? A legkevésbé sem, Blaireau. Ebben az öltönyben fog kilépni a börtön kapuján.
– Öltöny! Még öltönynek merészeli nevezni ezt az ócska, szakadt, lompos kódus-göncöt? És esztet őccsem én fő?! Én, egy ártatlan ember?! Hát minek fognak így nézni engemet, hallja-e?
– Igen, igen, ebben fog mutatkozni. Több mint ötszázan várják majd a kapunál, hogy kilépjen rajta. Meglátja, a hatás nem marad el.
– Asztat sejtem, amilyen krampusznak föstenék ebbe. Nem és nem! Nem akarom!
– Hát nem fér a fejébe, maga nagy gyerek, hogy minél nyomorúságosabb az öltözéke, az általános szánalom annál inkább árad majd maga felé? Kérdezze csak meg Hautpertuis bárót!
– Ez kézenfekvő – támasztotta alá a báró az ügyvéd érvelését.
– Ebbül most asztat következtessem, hogy maga, báró úr, szintén hajlandó vóna esztet itten, amit lát, magára őtteni?
– Rendes körülmények között nem tenném, természetesen. Ám a maga helyében itt és most egy percig sem haboznék. A tömeg hurrázni fog, amint megpillantja!
– Még majd körül is hordozzák diadalmenetben, meglátja – tette hozzá Guilloche. – Egyébiránt a tüntetés csodálatosan van megszervezve. Pártom tagsága éppen most tartja a főpróbát.
A közeli diadal biztos tudatában Blaireau beadta a derekát.
– Na, üsse kő, addsza asztat az ocsmány hacukát!
És pillanatok alatt átöltözött a förtelmes rongyhalmazba.
Guilloche ámulva kiáltott föl:
– Becsszó, Blaireau, maga egyszerűen káprázatos!
A báró megigazította monokliját:
– Szenzációs, barátom! Igazán sikkesen áll magán! Nem emlékszem rá, hogy a hercegnő téli rongyosbálján láttam volna ehhez foghatóan festői madárijesztő-gúnyát!
– Teccik tudni, én éppen hogy nem elijeszteni szokom a madarakat. Meg különben is, az igazat megvallva, jobb szeretnék valami olyasféle kis helyre öltözékbe járni, de akár még kelni is, mint amilyen magán van, báró úr.
– Majd megadom a szabóm címét.
– Jó, az ünnepség után, mikor má’ a zsebembe lesz a sok lepengetett... izé... gyümölcs... és...
Harsányan fölcsattanó nevetés vágta félbe mondatát. A benyitó Bluette-et kacagtatta meg a szerencsétlen áldozat farsangi jelmeze:
– Ez meg mi a csuda? Szegény Blaireau, maga aztán cifrán föst!
– Én voltam az – hadarta magyarázólag Guilloche –, aki bátorkodtam behozni néhány holmit védencemnek, tekintve, hogy nem volt semmilyen tisztességes ruhadarabja, melyben odakint illően mutatkozhatott volna. Így hát...
– Nem rejthetem véka alá, kedves doktor, hogy a börtönszabályzat nem teszi számomra lehetővé rabjaimnak ilyetén jelmezekkel való fölruházását, még farsang idejére sem, nemhogy nyáron.
– Úgy gondoltam, hogy az adott kivételes körülmények között talán valamiképp mégiscsak...
Blaireau-t, aki most, hogy a báró szavával éljünk, igazán sikkes, a közeli diadal gondolatára elfogja a hév, és elhagyja szokott tartózkodó modora.
Már egészen beleélte magát az új szerepbe:
– Najszee’, még csak ehhiányozna, a mindenit! – üvölti. – Azok után, amiken keresztül köllötött mennem, a sok kín és szenvedés után ne vóna jogom asztat őtteni fő magamra, ami nekem teccik? Hát ammán igazán a világ teteje lenne!