HARMINCHARMADIK FEJEZET
teljes lesz.
Egyetlen árva sou sem!
És az a szörnyű a dologban, hogy e kijelentés nem valamiféle kedélyes tréfa akart lenni, aminek eleinte a báró is, Blaireau is vélte.
Ez volt az igazság, a kegyetlen valóság maga.
Parju mindenkit ingyen eresztett be.
Amire nézvést pofonegyszerű magyarázattal szolgált.
– Báró úr a lelkemre kötötte, hogy a közreműködőkkee’ ne fizettessek belépődíjat. Tehát amikor gyütt valaki, én mingyá megkérdeztem tülle: „Maga közreműködő?” Mire asztat kérdezték, hogy „hogyhogy”, mire én meg elmondtam, hogy ha nem közreműködő, akkor a belépőjegy ára öt frank, de ha meg viszont közreműködő, akkor a belépés ingyenbe van. Eddig még mindenki asztat mondta, hogy ő közreműködő.
– Tehát senki nem akadt, aki fizetett volna?
– Egy lélek se, báró úr.
– Haha! – kacagott föl Dubenoît. – Most már értem, mitől tódultak be egyszerre annyian!
– Parju, te idióta! Te, te aljadék!
Blaireau céklavörös, keze ökölbe szorul, szeme vérben forog:
– Barom! Háromszoros barom, te! Te gazember! Nem elég, hogy temiattad ítéltek el igazságtalan, most még tönkre is teszel? Kilopod a pénzt a zsebembül? Ha nem fognám vissza magam...!
És nem fogta. Ehelyett rávetette magát Parju-re és elkezdte agyba-főbe csépelni.
Csődület támad.
– Csendőrök! – kiáltja Dubenoît úr diadallal. – Lefogni ezt az embert!... Na, fiacskám, többé nem tagadhatod, hogy megverted a mezőőrt, a törvény fölesküdött szolgáját!
Akik nem voltak a jelenet tanúi, most egymástól kérdezgetik:
– Mi van itt? Mi történt?
– Blaireau összevissza püfölte a mezőőrt.
– Megint? Ez valami mánia lehet nála! – jegyzi meg cinikusan Fléchard.
A két angol, aki már a korábbi fejezetek során is fölbukkant (ezekbe az angolokba szemlátomást folyton belebotlik az ember) éppen ebben a pillanatban érkezett az ünnepségre.
Odafordultak valakihez:
– Pahdon, moszjő, meg tud mondani nekünk, merre leljük ez értetlent?
– Ott viszi épp két csendőr.
– Aoh! Ez ván fölötte kulönösh! Semmi kételkedés, Franciaország ván igen kulönösh nemzet.