The story exposes the ways of thinking promulgated by the Communist propaganda in 1920s and 1930s and throws in quite a few realistic facts of everyday Soviet life in those times.

This collection of Platonov’s short fiction brings together seven works drawn from the whole of his career. It includes the harrowing novella (“Soul”), in which a young man returns to his Asian birthplace to find his people deprived not only of food and dwelling, but of memory and speech, and “The Potudan River,” Platonov’s most celebrated story.

La respubliko (πολιτεια) de Platono tradukita el la greka de Donald Broadribb

Bertrand ​Perry mérnök belebukik a zsilipépítésbe, s ezzel magára vonja Nagy Péter haragját; Csagatájev nem teremti meg a paradicsomot a dzsan nép számára; Malcev mozdonyvezető megszabadul ugyan a börtöntől, de élete értelmét jelentő munkáját fel kell adnia… Andrej Platonov sohasem a sikert, a beteljesülést állítja elbeszélései középpontjába, hanem az ember önmagára találását, az utat, amelyet végigjár. Ezért szerkeszti novelláit csupa olyan szálból, élményből, amely csak a legkiélezettebb helyzetekben bontakozik ki, az emberi kapcsolatokban, az emberi lélekben tárulkozik ki. Ez adja elbeszéléseinek frissességét, erejét, megdöbbentő varázsát, s ezért mélységesen realista a platonovi novella, még ha cselekménye abszurdan felnagyított is vagy groteszkbe hajló, vagy épp líraian túlstilizált, egészen a leheletfinom díszítettségit. Kötetünk az alkotóereje teljében elhunyt, eredeti tehetségű írónak 1926 és 1947 között írott legjellegzetesebb – s ma már klasszikusnak számító – kisregényeiből és elbeszéléseiből ad válogatást.

A görögség legnagyobb filozófusa, az athéni akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas – évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható – életmüvét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítás, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is. A párbeszédekben Szókratész – Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember – és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorika értékéről – csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka. A titok talán a hanglatnak abban a különös, ellenmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz – hiszen végül ezért ítélik halálra –, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma – teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.

A görögség legnagyobb filozófusa, az athéni akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas – évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható – életmüvét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítás, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is. A párbeszédekben Szókratész – Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember – és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorika értékéről – csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka. A titok talán a hanglatnak abban a különös, ellenmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz – hiszen végül ezért ítélik halálra –, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma – teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.

A görögség legnagyobb filozófusa, az athéni akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas – évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható – életmüvét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítás, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is. A párbeszédekben Szókratész – Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember – és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorika értékéről – csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka. A titok talán a hanglatnak abban a különös, ellenmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz – hiszen végül ezért ítélik halálra –, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma – teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.

Šioje Platono kūrinių rinktinėje spausdinama „Puota“, „Sokrato apologija“, „Kritonas“ ir „Fedonas“. Tai vieni geriausių Platono veikalų. Per juos visus pereina išmintingasis Sokratas, žmogus ir mąstytojas, savo gyvenimo ir mokytojo kelią užbaigiąs „Fedone“ ramia ir šviesia mirtimi.

„Valstybė“— vienas iš stambiausių ir reikšmingiausių Platono kūrinių. Pagrindinė jo tema — teisingumas, tačiau, analizuodamas šią sąvoką, Platonas paliečia beveik visas svarbiausias filosofines problemas.

No pueden ser tan serios. Siempre tranquilos y con un comportamiento irreprochable. ¿Cómo son en la intimidad? ¿Qué extrañas manías o costumbres ocultan? ¿Cuáles son los episodios más divertidos e incluso desternillantes que han vivido?¡Qué políticos tan divertidos! le revelará las meteduras de pata más sorprendentes, los disparates más sonados, sus secretos mejor guardados ante la prensa y las cámaras de televisión, los caprichos más insólitos y también, por qué no, su desconocida «humanidad».¿Qué sucedió debajo de los escaños el 23-F? ¿Qué ocurre con los ilustres visitantes oficiales cuando dan las doce de la noche en el reloj? ¿Se odian o se adoran nuestros líderes políticos más representativos? ¿Piensan realmente lo que dicen cuando hablan?…

La Apología de Sócrates da una versión del discurso que Sócrates pronunció como defensa, ante los tribunales atenienses, en el juicio en el que se lo acusó de corromper a la juventud y no creer en los dioses de la polis. Aunque su datación exacta es incierta, el texto, por su temática, pertenece al ciclo platónico de las primeras obras llamadas «socráticas», escritas en su juventud, e incluso se piensa que podría ser su primera obra.

En el «Cármides» intervienen Sócrates, Critias y el joven Cármides. Juntos, iniciarán una discusión sobre el sentido de sophrosyne, un vocablo griego que tiene múltiples acepciones (templanza, prudencia, autocontrol...), por lo que Patricio de Azcárate lo traduce como «sabiduría». El texto es una aporía (literalmente, «dificultad para el paso»), término que hace referencia a los razonamientos en que surgen paradojas o contradicciones irresolubles, de forma que los dialogantes no alcanzan una definición satisfactoria, pero por medio de la mayéutica desarrollan una profunda reflexión, en este caso acerca de la sabiduría.El diálogo demuestra que la sabiduría no es la mesura, ni el pudor, ni hacer lo que nos es propio, ni la práctica del bien, ni la ciencia de sí mismo, pero, ¿qué es? Eso no nos lo dice, por lo que se piensa que el verdadero propósito de el diálogo no es definir la sabiduría, sino convencer a los jóvenes (representados en Cármides) de que no son tan instruidos como creen serlo, para inspirarles así un saludable deseo de indagar, de búsqueda de la verdad.Es, por tanto, una obra típica de la primera época de Platón, de las que conducen a la duda por medio de la refutación.

Clitofón es un diálogo generalmente atribuido a Platón, aunque existe algún desacuerdo respecto a su autenticidad. Es el más corto de los diálogos platónicos, y resulta importante para demostrar el papel de Sócrates como exhortador de otras personas a implicarse en la investigación filosófica. En el diálogo hay dos participantes: Clitofón, un estadista e intelectual griego, y Sócrates. La característica principal de la disputa entre ambos es una larga queja de Clitofón sobre Sócrates. Clitofón sostiene que, aunque nadie destaque tanto como Sócrates en la protrepsis (πρότρεψις) o exhortación a las virtudes de la vida filosófica, nadie es más inútil en los asuntos de la vida que el propio Sócrates, quien sin embargo está convencido de su vital importancia. Sócrates no responde, o bien el diálogo no recoge su respuesta.La tradición antigua nunca cuestionó la autenticidad del diálogo, y la autoría de Platón es aceptada por Olimpiodoro, Apuleyo, Hipólito y Alcino. La sospecha sobre el Clitofón surgió en el Renacimiento, cuando Marsilio Ficino escribió «hic liber non est Platonis» en el encabezado de su traducción del diálogo, tal vez contrariado por el hecho de que Sócrates pareciera verse superado en una discusión. Pero muchos estudios recientes (y no tan recientes) consideran auténtico el diálogo, incluyendo los trabajos de Mark Kremer, David Roochnik, Clifford Orwin, Jan Blits y S. R. Slings.

Critón es un diálogo corto pero importante. Es una conversación entre Sócrates y su amigo adinerado Critón. Hablan sobre la justicia (diké), la injusticia (adikia), y sobre la apropiada respuesta a la injusticia. Sócrates piensa que a la injusticia no se la debe responder con otra injusticia, y rehúsa la oferta de Critón, el cual le propone financiar su huida de la prisión. Este diálogo contiene un primer discurso sobre la teoría del contrato social del gobierno.Sócrates desarrolla una argumentación en respuesta a lo expuesto por Critón, que se basa en sus profundas convicciones en cuanto a los principios éticos fundamentales.

El Sofista hay que situarlo en relación con los denominados «Diálogos Polémicos» (370-347 a. de Cristo), junto con el Parménides, Teeteto, Político, Timeo, Critias, Filebo y Leyes. En este tipo de diálogos, Platón, adopta a veces un tono autocrítico frente a sus antiguas concepciones y el aspecto ontológico de la teoría de las ideas pierde importancia frente a su aspecto lógico. Por otra parte, Sócrates deja de ser el personaje central.La intención aparente de este diálogo es definir lo que el sofista «es». La intención real, sin embargo, es la de realizar un estudio detallado de lo que Platón denomina los géneros mayores (ser, reposo, movimiento) y, a partir de tal análisis explicitar lo que él entiende por el problema de las relaciones entre lo uno y lo múltiple, aspecto fundamental para entender en toda su dimensión la teoría de las ideas.

Eutidemo (Ευθύδημος) es un diálogo de Platón en el que, mediante un magistral recurso dramático, se contrapone la erística (arte de la disputa verbal) propia de los sofistas con la dialéctica (arte de razonar) practicada por Sócrates.El diálogo está compuesto por un Prólogo en el que la conversación entre Sócrates y Critón sirve para presentar la situación y los interlocutores de la discusión del día anterior; un desarrollo de la discusión; y un epílogo.La parte central de la obra está destinada a mostrar el proceder falaz del arte erística de los sofistas, en tres partes, que constituyen tres rondas de disputas verbales cómicas, fuertemente contrapuestas a la demostración seria de Sócrates, desplegada en dos etapas, de contenido protréptico o didáctico.