Novelist Bohumil Hrabal (1914-97) was born in Brno, Czechoslovakia, and spent decades working at a variety of laboring jobs before turning to writing in his late forties. From that point, he quickly made his mark on the Czech literary scene; by the time of his death he was ranked with Jaroslav Hašek, Karel Capek, and Milan Kundera as among the nation's greatest twentieth-century writers. Hrabal’s fiction blends tragedy with humor and explores the anguish of intellectuals and ordinary people alike from a slightly surreal perspective. His work ranges from novels and poems to film scripts and essays.

Jeden z nejznámějších Hrabalových románů, byl také zfilmován. Hlavní postavou je manželka správce pivovaru — Maryša. Příběh se skládá z jednotlivých událostí, tak jak se v pivovaru stávají. Maryša je velmi sebejistá a energická žena, kterou mají v okolí rádi a všichni na ni obdivují její krásné dlouhé vlasy. Jednou pořádá Maryša zabijačku a pozve na ni celou správní radu pivovaru, které je odpovědný její manžel — Francin. Ten zabijačky nesnáší a má nejraději bílou kávu a chleba. Jeho žena je však pravým opakem, ráda pije pivo a jí maso. Její libůstkou je projíždět se na kole a ukazovat všem své dlouhé vlasy. O ty jí pečuje kadeřník Bóďa, který jí vlasy koupe a pak jí je přidržuje, když se rozjíždí na kole. Jednoho dne navštíví pivovar Francinův bratr Pepin, povoláním švec, který je trochu blázen…

Never before published in English, the stories in were written mostly in the 1950s and present the Czech master Bohumil Hrabal at the height of his powers. The stories capture a time when Czech Stalinists were turning society upside down, inflicting their social and political experiments on mostly unwilling subjects. These stories are set variously in the gas-lit streets of post-war Prague; on the raucous and dangerous factory floor of the famous Poldi steelworks where Hrabal himself once worked; in a cacophonous open-air dance hall where classical and popular music come to blows; at the basement studio where a crazed artist attempts to fashion a national icon; on the scaffolding around a decommissioned church. Hrabal captures men and women trapped in an eerily beautiful nightmare, longing for a world where “humor and metaphysical escape can reign supreme.”

"Czechoslovakia's greatest living writer." — Milan Kundera.

In this moving, absorbing novel, we meet the eccentric residents of a home for the elderly who reminisce about their lives and their changing country. Written with a keen eye for the absurd and peppered with dialogue that captures the poignancy of the everyday, is a sensual delight.

Una solitud massa sorollosa és la història de Hant’a, el premsador de paper, que esclafa a la seva premsa tones de llibres. Tones de cultura, de visions de la vida i dels homes. Esclafa tota l’acumulació de coneixement i de saber que la humanitat ha anat sumant al llarg del temps, llibres prohibits que la falta de llibertat mana destruir. Després de trenta-cinc anys de fer el mateix s’ha fet una cultura llibresca important i les cites dels grans autors li fan companyia i l’ajuden a interpretar el món. Al seu soterrani humit, on els ratolins fem niu, Hant’a fa de la seva feina un art. Un dia, però, els nous temps s’imposen i és substituït per gent jove, obrers socialistes modèlics, que fan el seu ofici amb una eficàcia maquinal. El destí de Hant’a farà un gir absolut.

Ismert s mégis az újdonság erejével, varázsával ható jelenetek, motívumok, szereplõk köszönnek vissza a világhírû cseh író kisregényében vagy - a szerzõ mûfaji meghatározása szerint - szövegében, amelyet a cseh irodalom értõi Hrabal hetvenes években keletkezett mûvei közül a legjobbak közé sorolnak. Az olvasó ismét találkozhat Anyuval, Francinnal, Pepin bácsival és az Elba-parti városka többi szeretetreméltó, utánozhatatlan emberséggel életre keltett, megrajzolt
lakójával. Ismét bekalandozhatjuk a sörgyárat, végigsétálhatunk a folyóparton, betérhetünk Pepin bácsival a nõi kiszolgálású vendéglõkbe, kószálhatunk a városkában, ahol immár végleg megállt az idõ, a régi idõ, a Hrabal-hõsök ideje.
A vidám sörgyári történetekhez képest a szerzõ melankolikusabb hangot üt meg a
Városkában. Míg a Sörgyári capriccio egy felszabadult burleszk, addig a Városkára a nosztalgikus melankólia, helyenként a groteszk balladai hang a jellemzõ: szomorú és komikus, tragikus és groteszk jelenetek láncolata teremt különleges atmoszférát e megkapó hangulatú, mesterien megkomponált kamaramûben, melyben a szerzõ egy letûnt világot, a régmúlt aranyidõket, mindannyiunk emlékezet megszépítette gyermekkorát varázsolja örök életûvé és örök érvényûvé.

"Bezárom a kört, felgöngyölöm az emlékek celofánját, és ha valaki arra gondolna, hogy nem illik így írni arról, ami elmúlt, jusson eszébe, hogy e sorok írója egy volt enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő, hogy elsőben a tanító úr kézen fogva vezette be, mint a csikót kantárszáron. Hogy megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete. Ó, ifjúságunk szépsége és ereje!” Erről a "rettenetes gyerekről” – és a későbbi rettenetes felnőttről – szólnak a nagy cseh író megrendítően őszinte, fájdalmasan szép elbeszélései. Az iskoláskor, a diákévek, a sörgyári időszak és ennek mintegy ellenpontjaként a magányos, keserves, utolsó évek, a "macskás” időszak – ez az életrajzi szál, amelyre az írások felfűzhetők. E két nagy korszak párhuzamba és szembe állítása, összekapcsolódása és ellentmondása, az ebből adódó feszültség adja a szövegek igazi erejét. A bölcső és a koporsó között feszülő húr – hogy Hrabal egyik írásának a címét idézzük –, ez lehetne a kulcsszava a kötetnek, amelyben a permanens osztályismétlő, aki meg van győződve róla, hogy az életben éppoly keservesen bukdácsol, mint annak idején az iskolában, a legegyszerűbb és mégis legnehezebben megválaszolható kérdést teszi fel magának: "Ki vagyok? Ki voltam? És ki leszek – ha még leszek egyáltalán?” Talán ez a kötet megadja a választ.

"Bezárom a kört, felgöngyölöm az emlékek celofánját, és ha valaki arra gondolna, hogy nem illik így írni a hajdani tanárokról, jusson eszébe, hogy e sorok írója egy volt enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő, hogy elsőben a tanító úr kézen fogva vezette be, mint csikót a kantárszáron. Hogy megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete. Ó, ifjúságunk szépsége és ereje!" Erről a "rettenetes gyerekről" és a későbbi, nem kevésbé rettenetes felnőttről szólnak a nagy cseh író megrendítően őszinte, szívszorítóan szép elbeszélései, amelyeknek nagy része most jelenik meg először magyarul. Az iskoláskor, a sörgyári időszak és ennek mintegy ellenpontjaként a magányos, keserves utolsó évek, a "macskás" időszak - ez az életrajzi szál, amelyre az írások felfűzhetők. E két nagy korszak párhuzamba és szembe állítása, összekapcsolódása és ellentmondása, az ebből fakadó feszültség adja a szöveget igazi erejét. A bölcső és a koporsó között feszülő húr - hogy Hraal egyik írásának a címét idézzük - , ez lehetne a kulcsszava a kötetnek, amelyben a permanens osztályismétlő, aki meg van győződve róla, hogy az életben éppoly keservesen bukdácsol, mint annak idején az iskolában, a legegyszerűbb és mégis legnehezebben megválaszolható kérdést, az élet, minden emberi élet alapkérdését teszi fel magának: "... az én utam mostantól csak és kizárólag visszaút lesz. Elég volt a száz plusz egy információból! Most azt akarom tudni, ki vagyok, mi végett vagyok, merre megyek, honnan jöttem. Ki van mellettem és ki van ellenem, mi van felettem és mi van alattam". Talán ez a kötet megadja a választ.

A Foghíjak Hrabal új önéletrajzi trilógiájának harmadik kötete a beérkezés krónikája. Az író, aki eddig sorra-rendre az asztalfióknak alkotta műveit, a hatvanas évek közepétől szinte egyik napról a másikra híres lesz. Egymást követik sikeresebbnél sikeresebb kötetei, a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmje elnyeri az Oscar-díjat, maga tagja lesz az írószövetségnek, s tevékenységét a megújhodó Csehszlovákia felszabadult légkörében állami díjjal jutalmazzák.
Ebbe a "karriertörténetbe" azonban éles cenzúrát von 1968. augusztus 21-e. Hrabal a "felszámolás alatt álló írók" listájára kerül, kéziratait visszaadják a kiadók, ráadásul aggódnia kell személyes biztonságáért is.
Hrabal ebben a könyvében is éppoly kíméletlen, kegyetlenül pontos portrét rajzol önmagáról, mint amilyet ő rajzolt alakjairól. A zseniális ötlettel felesége nevében elkészült arcmás nem kíméli jellemének legkiáltóbb torzulásait és ellentmondásait sem. Ő az, aki mindig és mindenben "világbajnok" akart lenni, s akit közben a legnagyobb fokú kishitűség gyötör. Aki bátorságról és szabadságról papolt, s most reszketve, felfordult gyomorral lesi, nem áll-e meg kapuja előtt egy fekete autó. Aki könyörtelen és kegyetlen tudott lenni az emberekhez, s könnyekig meghatódik egy tejet lefetyelő cirmos macskakölyök láttán. Aki epeműtétje után bebeszéli magának hogy rákja van, és meg fog halni, de azért a tepertőről és a rozspálinkáról sem tud lemondani, sőt a nyaralójuk melletti erdő minden odvas fájában elrejt egy-egy üveget, hogy biciklitúrái során legyen mivel felvidítania magát.
Öngúny és önimádat váltja szüntelenül egymást ebben a portréban, amely éppúgy csupa ellentmondás, akárcsak a háttérként felrajzolt világ, ahol csúf és szép, útszéli és fennkölt keveredik elválaszthatatlanul.
S ami igazán csúcsteljesítménnyé avatja a Foghíjak-at, az a Hrabalnál szokatlan formai kidolgozottság, tökéletesség. Szemben az egyéb műveiben olykor tagolatlanul felbugyogó emlékáradattal, itt minden tudatosan komponált, minden elemnek, részletnek pontos helye van, s a könyv a benne foglalt sok-sok önálló epizód ellenére is varázsos egységet alkot.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.… Hrabal a sinekhez vezette a bizottságot. Miután – hogy be ne piszkolja egyenruháját – a földre teritett egy zsebkendőt, letérdelt a vágány mellé, és fülét a sinre szoritva igy szólt: 'A 804-es számú vonat most haladt Kamenné Zbozin." „Ezt hol tanulta?” – álmélkodott a vizsgabiztos… Igy kezdődött Bohumil Hrabal forgalmista-karrierje, amelynek élményeit Jiri Menzel Oscar-dijas filmjének köszönhetően egy csapásra világhirűvé lett kisregényében, a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban dolgozta fel.
A mű a második világháború utolsó napjaiban, egy cseh kisváros vasútállomásán játszódik. A történet hőse Milos, az ifjú forgalmista, akit sikertelen öngyilkossága után (az ereit vágta fel, merthogy nem sikerült férfivá válnia szerelmével a kis kalauzlánnyal) kiengednek a kórházból, és újra szolgálatra jelentkezik az állomáson, ahol különös társaság verődött össze. Először is itt van Hubicka forgalmista úr, a nagy szoknyavadász és bohém életművész, aki egy unalmas szolgálati éjjelen az összes fellelhető hivatalos bélyegzőt rányomja a távirász kisasszony pucér ülepére, amiből is éktelen skandalum kerekedik. A botrány legfőbb kárvallottja természetesen nem Hubicka forgalmista, hanem az állomásfőnök úr, a megszállott galambtenyésztő, aki csak ezekért az apró szárnyas jószágokért él-hal. Galamblelkűnek nem mondható neje, az esténként az irodában horgolgató főnökné asszony viszont nemes természetességgel nyisszantja el nyulak-baromfiak nyakát. Ebbe a kisszerű, ám a háborús körülmények között mégis idillinek tetsző világba robog bele egy szigorúan ellenőrzött vonat, egy lőszerszállitó katonai szerelvény, amelyet Hubicka forgalmista úr szive szerint felrobbantana. A hősi feladatra az immár férfivá érett Milos vállalkozik…
Hrabl játékosan, humorral-iróniával fűszerezve irta meg az alaptónusában tragikus és végkicsengésében felemelőtörténetet, hogy ezáltal még szembeszökőbb legyen a náci megszállás, a második világháború komor valósága. „Mennyiben lehet egymás mellé állitani két motivumot…”, töpreng Hrabal saját kisregényén. „A nevetségesség, az obszcén a tragikus esemény tőszomszédságában, mely utóbb fölött ott magasodik a fő motivum: az ellenséggel vivott harc.”
Hrabalnak ezúttal is sikerült bravúrosan megoldania a feladatot: remekművet irt.