18. fejezet - A ketrecben, Peru

 

A myotan nehezen tért magához. A feje még zúgott, s a stimulátor-mirigyek nehezen birkóztak meg az agyára telepedő tompasággal. Az oldalára erősített medikit csipogása teljesen lelassult, az okos kis szerkezet nem észlelt semmi szokatlant az idegen testműködésében.

A lény résnyire nyitotta a szemhéjait.

Éles fény vette körül.

Túlságosan is erős fény.

Nem mozdult. A fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Tökéletes memóriájának köszönhetően felidézte magának azokat a pillanatokat, amikor az őserdő mélyén élethalál küzdelmet vívott két ramoryannal. Az egyiket elpusztította, a másik azonban meglepte, és egy sztázislövedékkel teljesen lebénította. Nyilván foglyul akarta ejteni, hogy válogatott kínzásokkal tovább növelje a győzelme értékét.

Mit keres akkor még most is ezen a bolygón?

Az ébredés után humán létformákkal találkozott, ennek a bolygónak az őslakosaival. Igaz, némi változás volt a bőrszínükben és a ruházatukban, de abban biztos volt, hogy nem hagyta el a bolygót.

Az is nyilvánvalónak tűnt a számára, hogy éppen valamiféle vizsgálatot végeztek rajta. Ez elgondolkoztatta. Amikor a ramoryanokkal harcolt, a bolygó felszínén egyetlen hely sem volt, ahol ilyen magas technikai színvonalat tudtak volna produkálni. Ez azt jelentette viszont, hogy a ramoryan lövését követően jó néhány bryor eltelt.

A sztázislövedék tökéletes védelmet nyújtott a világ külső behatásai ellen; a myotan tudott olyan esetről, amikor egy szerencsétlenül járt űrhajó legénysége a világűrben ennek segítségével maradt életben a mentőegységek megérkezéséig.

Jobb, mint a hibernáció.

A sztázis tulajdonképpen állandósította az idő és a tér egy pillanatát, így az ott tartózkodó élő szervezetek mindenféle károsodás vagy éppen változás nélkül akár tucatnyi bryort is átvészelhettek. Persze a sztázispajzs idővel veszített energiájából, és megszűnt a védelem, ám addig mindig történt valami.

Mint jelen esetben is.

A két humán készülékeket kapcsolt rá. Ők szüntették meg a sztázispajzsot is. Talán a második ramoryant is ők ölték meg. S bár nem tűntek túlzottan veszélyesnek, a myotan nem hagyta magát megtéveszteni. Talán csak egy előre megrendezett jelenetről volt szó, hogy leteszteljék.

Néhány rabszolga élete nem számít.

Maga is így cselekedne hasonló helyzetben.

Vajon miért hagyták nálam a felszereléseimet, töprengett a myotan, amikor sorra vette a testéhez kapcsolt apró készülékeket. Még a brill-pengét sem csatolták le.

Medikit, brill-penge, plazmavető, tűvető, energia-átalakító, fúziós induktor, tyrag-detektor — valamennyi a helyén volt.

Vajon miért?

Elvakult ostobaságukban tették, vagy csupán ez is része a tervüknek? Esetleg ennyire bíznak a technikai fölényükben?

Mit akarnak tőlem?

A myotan nem esett kétségbe. A szótárából sok szó hiányzott, mint mondjuk a félelem, a kétségbeesés és a hasonlóak. Egy harcos faj tagja volt; évezredek óta nemesített vérvonalú, genetikailag tökéletesített egyed, amely csak a győzelmet vagy a halált fogadta el.

Középút, megalkuvás nem létezett a számára.

Igyekezett mozdulatlansága ellenére minél nagyobb területet szemügyre venni. Talán figyelik odakintről, s csak akkor van esélye velük szembe, ha kihasználja a gyengeségüket.

Már nem tekintette fogolynak magát.

Vadász volt. Vadász, amelyik belopózott az ellenséges táborba, és kikémlelte azt. Hogy miként fog távozni, még nem tudta, de szemernyi kétsége sem volt afelől, végül sikerülni fog.

S valamennyi itt lévő humán halott.

Csak még nem tudnak róla.

 

Christopher Fargas arra riadt, hogy ül az ágyában, és vadul hadonászik azzal a tőrrel, melyet mindig magával hordott. Az őserdőben sohasem lehet teljesen fegyvertelen az ember, vagy hamar elbúcsúzhat az életétől.

Egész teste verejtékben úszott.

Homályosan emlékezett az álmára, ám az egyes emlékek túlságosan elmosódottak voltak ahhoz, hogy tiszta képet kapjon. Csak annyit tudott, hogy az idegen fontos szerepet játszott benne. Puzzle, amelyikből jó néhány darab hiányzik. Szinte reménytelen kirakni a képet.

Mélyen beszívta a levegőt.

Tudat alatt túlságosan sokat foglalkozom a nevelőapám szavaival, gondolta a férfi, miközben egy darab ronggyal többé-kevésbé szárazra törölte magát, majd magára öltötte az ágya melletti székre ledobott ruhadarabokat.

Igazság szerint még elég fáradt volt ahhoz, hogy további alváson gondolkozzon, ugyanakkor érezte, aligha tudna elaludni, amíg ilyen kínzó emlékek gyötrik.

Egy rövid séta jót tesz majd, vélte.

Meglepődve vette tudomásul, hogy lassan alkonyodik, szinte az egész napot átaludta. A tábor élte a mindennapi életét, az egyedüli változást az jelentette, hogy a laboratórium körül megszaporodtak a fegyveresek.

Fargas ösztönösen arra vette az irányt, majd nem kis meglepődéssel tapasztalta, hogy a katonák félreérthetetlen mozdulatokkal jelzik, hogy egy bizonyos távolságnál nem mehet közelebb.

Az épület körül már nekiláttak a kordon kiépítésének, pillanatnyilag a jelzőbóják elhelyezésével voltak elfoglalva a technikusok. Reflektorokat helyeztek el minden oldalon, hogy szükség esetén az egész épületet fényárba boríthassák.

Tartanak tőle, gondolta a férfi, majd megvonta a vállát. Azt hiszem, valamennyiünknek van félnivalója. Az idegen túlságosan veszélyes, s kötve hiszem, hogy sokáig tűrné a fogságot.

Dr. Rebecca Huston tűnt fel az egyik sátor mellett. Egy halom papírlapot cipelt magával, s bár az arca rendkívül fáradtnak tűnt, a vonásai mégis határozottságot sugalltak.

— Nem tudtam tovább aludni! — ismerte be, amikor a férfi mellé ért. — Úgy gondoltam, akkor forgolódás helyett nekilátok áttanulmányozni az elmúlt órák során készültjelentéseket.

Fargas bólintott.

— Most, hogy életre keltettétek — jegyezte meg a férfi —, teljesítettétek az elsődleges célkitűzéseteket. Mi a következő lépés? Elszállítjátok valami titkos katonai laboratóriumba az idegent, megpróbáljátok megtanulni a nyelvét, és technikai titkokat kíséreltek meg kicsikarni tőle a szabadságáért cserébe? Esetleg elpusztítjátok, mert túl veszélyes? Vagy szabadon engeditek... bár ez utóbbit sohasem hinném el!

Rebecca nem mosolygott.

— Félelmetes, mennyire jól tudsz következtetni! — ismerte el csendesen. — Amit elmondtál, az nagyjából fedi az igazságot. Valóban nem áll szándékunkban elengedni az idegent, ahhoz túlságosan értékes. Meglehetősen sok energiát fektettünk ebbe a projektbe, s olyan információkat remélünk cserébe, amely hatalmas technikai ugrást tenne lehetővé az emberiségnek. Elég, ha csak arra a pajzsra gondolsz, ami épségben megőrizte a földönkívülit az elmúlt évszázadok során... Hibernáció helyett alkalmazhatnánk! A ma még gyógyíthatatlan betegeket egyszerűen beletennénk ebbe a pajzsba, s csak akkor keltenénk életre, ha már megvan az orvosság a betegségükre. Csak meg kell ragadnunk a lehetőséget! Fargas szomorúan elmosolyodott.

— Nem akarlak megbántani, de tartok tőle, elsősorban a hadsereg profitál majd az idegenből — mondta keserűen. — Új fegyverek, tökéletes harcosok, meg mit tudom én, mi minden! Tartok tőle, a technikai fejlődés nem az emberiséget, csupán egy kis csoportot fog szolgálni...

Rebecca megrázta a fejét.

— Remélem, ezúttal tévedsz! — válaszolta. — Bár túlnyomórészt valóban a hadsereg pénzelte a projektet, azonban az európai expedíció mögött egy nemzetközi konzorcium áll... talán ez némi garanciát jelent majd arra, hogy az általad megjósolt negatív jövő ne valósulhasson meg.

— Bárcsak igazad lenne! — sóhajtotta a férfi. — Fogalmam sincs, miért nem tudok szabadulni a baljós gondolatoktól, ha az idegen kerül szóba... aggaszt a jelenléte.

— Valamennyien így vagyunk ezzel — felelte Dr. Rebecca Huston. — Amikor az ember először szembesül ezzel a lénnyel, valahogy ösztönösen a különbségeket veszi szemügyre. Tudat alatt talár mindenki így van ezzel, amolyan belső védelem az emberi faj számára.

Fargas nem válaszolt.

Felesleges lett volna vitába szállni egy olyan emberrel, akinek a világnézete ennyire különbözik az övétől. Bár Christopher Fargasban két különböző szemlélet hatásai keveredtek, a férfi ezúttal határozottan úgy érezte, a kampa babonák nagyobb védelmet jelentenének az idegen lénnyel szemben, mint a racionalitás. A kampáknak volt egy egyszerű mondása: öld meg a félelmet, s megszabadulsz tőle örökre!

Kétségtelen, hogy a megoldás az lenne, ha az idegen nem élne. Christopher Fargas elgondolkozott azon, hogy vajon nevelőapja, Áji Marangui misztikus mondatai mögött az a cél rejtőzködne-e, hogy meg kell ölnie az idegent? A démonnak pusztulnia kell, s csak te pusztíthatod el, a Kígyótestvér szavai ezt mondták.

Várni.

Egyelőre ez volt a legtöbb, amit tehetett.

Mindenesetre szólnia kell Kaynek, hogy gondoskodjon egy olyan belépőről a számára, amivel bejuthat a laborba. Nem csupán a kutatások folytatása miatt — bár kétségkívül érdekes volt a munka, és nagyon sokat tanult belőle —, hanem Fargas szilárdan eltökélte, hogy folyamatosan szemmel tartja majd a földönkívülit.

A démon nem maradhat őrizet nélkül.

Egy pillanatra sem.

 

A ketrec körül elhelyezett kamerák folyamatosan közvetítették az idegen képét. Biztonsági okokból nem tartózkodott ember a közelében — a vizsgáló helyiségben végzett véres pusztítás után amúgy sem akadt volna kutató, aki karnyújtásnyi távolságra megközelítette volna. A tudósok pillanatnyilag azoknak az altatógázoknak a tökéletesítésén fáradoztak, amelyek elkábították a földönkívülit. Egyelőre még nem sikerült meghatározni pontosan, melyik az az anyag, amelyiknek a legnagyobb szerepe volt a kábulatban, azonban már most is folytak a kísérletek: a légcserélőn keresztül apró adagokban különféle gázokat juttattak a ketrecet tartalmazó helyiség légterébe, s figyelték a lény esetleges reakcióit.

A myotan még mindig mozdulatlanul hevert.

Figyelt.

A lény medikitje rendszeresen pityegett, valahányszor újabb gázelegy került a levegőbe, s haladéktalanul nekilátott semlegesíteni azt. Az apró kis szerkezetnek köszönhetően az emberek már a második sorozat kísérletet végeztek a legkisebb eredmény nélkül. Úgy tűnt, csak egy bizonyos adag felett hatásos a dózis, vagy pedig a felhasznált gázok elegye jelenti a megoldást.

A myotan mélyet sóhajtott, és felemelte az egyik karját. Mozdulata szándékosan lassú volt, elesettebbnek mutatta magát, mint amilyen volt valójában. Fogazott alkarja nekiütődött a fémnek, és lecsúszott róla. Ez is szándékos volt, a mozdulatban lassúsága ellenére erő rejtőzött — a lény egyszerűen tudni akarta, mennyire erős rácsok veszik körül.

Csak egyszer próbálkozhat a kijutással.

A kudarc bizonyára a halált jelenti számára.

Odakint megélénkült az élet.

Az idegen lény öntudatra ébredése fokozott aktivitást váltott ki. Az ügyeletesek értesítették azokat a kutatókat, akik jogot szereztek arra, hogy jelen legyenek az első megfigyelésnél.

Christopher Fargas is közéjük tartozott.

Hamarosan kisebb tömeg szorongott a megfigyelőszobában. A ketrecet tükörfalak vették körül, melyek közül több is egyirányú megfigyelést tett lehetővé. A tudósok egy elsötétített szobában ültek, ahol csak zöld-vörös irányfények világítottak, melyek a számítógépek és a ketrec környékén elhelyezett műszerek kezelését könnyítették meg.

A megfigyelő fő falán egy hatalmas kivetítőn folyamatosan futottak az adatok: pontos súly, percenkénti levegővételek száma, a levegő összetétele, a mozgás során kifejtett energiamennyiség és még ezernyi más, fontos vagy kevésbé fontos adat. Mindent igyekeztek mérni, ami mérhetőnek bizonyult.

Az egyik gépen a földönkívüliről készített, arányosan kicsinyített háromdimenziós modell mozgott. A kamerákból befutó adatok alapján a kutatók a számítógépen is szemmel követhették a mozgását, miközben az intelligens programok igyekeztek meghatározni az egyensúlyi paramétereket, a farok funkcióját, a látószöget és hasonlókat.

A műholdas adatkapcsolat révén a rendszer folyamatosan kommunikált a titkos katonai számítógépekkel, melyek nem csupán archiválták a beérkezett adatokat, de nagyobb kapacitásuk révén jelentős részt átvállaltak a számítási munkákból.

A myotan látta az embereket.

A szemei többféle spektrumot tudtak érzékelni, és a belső helyiségből kiszűrődő hőhullámok segítségével meglehetősen tiszta képet kapott arról, hányan vannak a másik helyiségben.

A plazmavetőjével komoly pusztítást végezhetne közöttük. Egy végtelennek tetsző időegységig eljátszott a gondolattal, ám végül elvetette az ötletet. A próbálkozásával talán megölne néhányat az ellenségei közül, ám biztosan azonnal megtorolnák. Márpedig az idegennek más céljai voltak: kijutni, és mindenkit elpusztítani.

Igen, ez harcoshoz méltó feladat!

— Figyel minket! — jegyezte meg halkan Fargas, aki a leghátul állt a tudósok között, mégis szinte a bőrén érezte az idegen lény perzselő tekintetét, amikor a fejét feléjük fordította.

Az egyik tudós megrázta a fejét.

— Csak felméri a terepet — válaszolta gúnyos, kicsit kioktató hangsúllyal. — Hasonló helyzetben mi is ezt tennénk. Tükrök veszik körül, s kötve hiszem, hogy átlátna rajtuk. Másként reagálna, ha mégis így lenne...

Fargas nem felelt.

Tisztában volt vele, hogy lehetetlen kitalálni, mi játszódik le a lény fejében. Idegen világ szülötte volt, logikusnak tűnt tehát, hogy a gondolkodásmódja is jócskán eltér az emberektől.

Talán már az áldozatok sorrendjén töpreng.

A myotan végigfeküdt a rácsokon, miközben úgy helyezkedett, hogy a lábszárára erősített analizátor hozzáérjen a fémhez. Nyíltan lecsatolni nem merte — félt tőle, hogy azonnal elkoboznák —, ám bízott benne, hogy így nem veszik észre. Az apró készülék nyomban nekilátott a fémötvözet elemzésének.

A kitöréshez tudnia kell, mire számíthat.

— A fenébe, de hamar szundítani kezdett! — Herbert Marshall elégedetlennek tűnt.

A kutatók legtöbbje hamarosan megunta az idegen mozdulatlanságát, s inkább hasznosabb elfoglaltság után néztek. Kétségkívül hosszú órákon keresztül lehetett volna bámulni a földönkívülit, azonban ezek az emberek jobb szerettek konkrét problémák megoldásán fáradozni, min értékes időt tölteni a vastag ólomüveg ablak mögött ülve.

— Mára vége az ingyen cirkusznak! — jegyezte meg Lydie Denier, s a francia kutatónő jó példával elöl járva az ajtó felé indult. — Holnap folytatjuk! Kollégák, azt javaslom, hogy töltsük pihenéssel az éjszakát! Ha valami említésre méltó történik, az ügyeletes majd szól nekünk...

Amikor kiléptek az épületbe, fojtogató forróság telepedett rájuk. A belső légkondicionálás után egy kisebb büntetéssel felért kijönni az őserdőbe. A sötétség már teljesen beterítette a dzsungelt, ám a tábor területén elhelyezett hatalmas reflektorok nappali fényt varázsoltak a területre.

— Vihar lesz! — szagolt bele Fargas a levegőbe.

Minden porcikájával érezte a közelgő rossz időt.

Az állatok ilyenkor meglapulnak valami csendes, nyugodt helyen, s a legtöbb indián ugyanezt a megoldást választja. A trópusi viharok túl szeszélyesek ahhoz, hogy valaki nyílt terepen vállalja a kihívást.

— Ma este jobban teszed, ha bezárkózol! — mondta a férfi Dr. Rebecca Hustonnak. — Ocsmány idő készülődik, hidd el, nem fehér embernek való!

Az orvosnő automatikusan bólintott, de látszott rajta, hogy egészen máshol jár az esze. Fargas egy pillanatig eltöprengett azon, megossza vagy sem baljós megérzéseit a nővel, ám arra a megállapításra jutott, hogy felesleges lenne most a saját gondjaival terhelnie.

Christopher Fargas megborzongott.

A közelgő vihar statikus villamossága apró szikrákat csalt elő a fémtárgyakból. A tábor szélén az egyik reflektor pislogni kezdett, majd egy hangos pukkanással megadta magát.

Rossz előjel, gondolta a férfi.

A távolból erős csattanásokat hozott a szél, mely kitépte az egyik elmerengve álló tudós kezéből a jegyzeteit, s a férfi most dühösen morgolódva eredt az értékes irományok nyomába.

Senki sem nevetett rajta.

A rossz idő elnyomta a jókedvüket.

Vagy csak meglátták a jövőt?

Fargas mélyet sóhajtott.

A démon tekintete járt az eszében.