3. fejezet - Az Ucayali folyón, Peru

Az Ucayali folyón az utazás meglehetősen megerőltető dolognak bizonyult. Az amerikaiak általában a moszkitóhálókkal védett fedélzeten gubbasztottak, mert itt még mindig elviselhetőbb volt a hőmérséklet, mint a Vaca Marina szűk kabinjaiban. A hajó szuszogva küszködött a folyó erős sodrásával, ám a kapitány értette a dolgát.

Kétoldalt az őserdő áthatolhatatlan falat font köréjük. Az indák szeszélyesen kanyarogtak a fák törzsén, a levelek közül locsogó majomcsapat kísérte jó darabon a vízi járművet. Hosszú, bozontos farkukon, pókszerű karjukon csimpaszkodva megdöbbentő sebességgel haladtak a parton, majd amikor az utasok előhozták a távcsöveiket, hogy jobban szemügyre vegyék az állatokat, a majmok páni félelemtől rikoltozva menekültek be a dzsungel sűrűjébe.

— Lenyűgöző! — suttogta Russell, aki Fargasnak köszönhetően a keskeny előfedélzet legjobb részén kapott helyet. — A képeken valahogy egészen más, mint a valóságban...

Ismeretlen, erős illatok csapták meg az amerikaiak orrát, ám amikor ismét szippantani akartak belőle, már egészen mást éreztek. Ugyanabban a változatban sohasem bukkant fel kétszer az út Inlyamán az illat, a dzsungel változatossága pedig lenyűgözte valamennyiüket.

Christopher Fargas a bennszülött mellett állt, aki nem csupán kapitánya, de kormányosa is volt egyben a Tengeri Tehénnek.

Mindketten elgondolkozva nézték a moszkitó-hálók alatt zajongó utasokat — az amerikaiak jó szokásukhoz híven széles mozdulatokkal kísért társalgást folytattak, mintha rajtuk kívül senki nem létezne a világon.

— Ide fogják csődíteni a csamákat! — jegyezte meg aggodalmas arccal az indián. — Éjjel beúsznak idáig, elvágják a torkunkat, s azután a falujukban eljárják a győzelem táncát.

Fargas egyetértően bólintott. Ez a veszély kétségkívül fennállt. Ostobaság lenne azt hinni, hogy a huszadik század végére teljesen kihalt volna a vérszomj az őserdő indiánjaiból. Az évszázados szokásokat csak hosszú idő alatt lehet felszámolni. A férfi némi gondolkozás után odasétált Russellhez, s csendesen szóba elegyedett vele.

— Ez a dzsungel, s nem holmi kávézó terasza — suttogta alig hallhatóan, hogy a többi fehér ne sértődjön meg a szavai miatt. — Próbáld meg lecsendesíteni őket, ha nem akarnak bajt idézni a fejükre. Valamelyik bennszülött törzs esetleg gazdag zsákmányt látna bennünk, ne hívjuk fel hát magunkra a figyelmet!

Russell bólintott.

— Igazad van. Megyek, szólok nekik!

— Várj! Megosztok veletek egy indián bölcsességet, annyit jegyeztek meg belőle, amennyit akartok, de hidd el, sok igazság van benne. A legtöbb fehér ember előre néz, csak előre. A dzsungelben felfelé, lefelé is néznetek kell, de mindkét oldalra is. Ám a legfontosabb, hogy sohase felejtsetek el hátrapillantani!

— Értem — biccentett az amerikai. — Igyekszem megjegyezni a szavaidat, s biztos vagyok benne, a többiek sem fognak kinevetni. Ez nem a mi világunk, ha sikerrel szeretnénk járni, alkalmazkodnunk kell.

— Látom megértetted — mosolygott Fargas.

Nem ment vissza a kapitány mellé. Letérdepelt a palánk mellé, és miközben gyönyörködött az élővilág eme nagyszerű csodájában — a dzsungelben — a szeme sarkából szemügyre vette a többi utast. Négy órája utaztak már együtt, ám az induláskor szokásos udvarias bemutatkozáson kívül jóformán semmit nem tudott róluk. Tudósok lennének valamennyien?

Fargas őszintén szólva kételkedett ebben. Az egyetemen sok emberrel megismerkedett, s a professzorai között több is akadt, aki bízván dicsekedhetett volna a tudós címmel. Mégsem tették, hiszen a tudóst a társadalom címkézi fel, ők maguk sohasem.

Russellel együtt négyen voltak, valamennyien férfiak. Steve Bringhtan volt a legszürkébb valamennyiük között; a társaival ellentétben ritkán szólalt meg, s ilyenkor is visszafogottan viselkedett. Mégis, Fargas valami megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetett a férfi iránt, volt valami a viselkedésében, ami egy ágak rejtekében meglapuló jaguárra emlékeztette.

Veszélyesnek tűnt, de Fargas képtelen volt rájönni, mitől. Hiszen alacsony, bár izmos fickó volt, nevetséges kis szemüveget viselt, melyet szinte percenként megtörölt. Pótcselekvés, vagy csak egyszerűen idegesíti?

Herbert Marshall éppen az ellentéte volt alacsony társának. Langaléta alak, nevetségesen hosszú végtagjaival egy torzszülött pókra emlékeztette Fargast. Mégis, Marshall alapjában véve jó kedélyű embernek látszott, s ez a társaság középpontjává tette. A beszélgetésből kitűnt, hogy a férfi gyakran célpontja társai tréfáinak, ám Fargas egyetlen egyszer sem látta, hogy felbosszantották volna a tréfák. Mi több, ritkán maradt adósa a többieknek, gyorsan visszavágott, s poénjai kellemesen szellemesnek bizonyultak.

Jack Stonebird volt a csoportban a legkirívóbb egyéniség. Első pillantásra inkább tűnt egy élsportolónak, mint komoly tudósnak. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki állandóan szemmel tartotta az indiánt és Fargast.

Igaz, jól leplezte, de az, aki éveket töltött el a dzsungelben, megérzi az ilyet. Márpedig Fargas határozottan érezte.

A beszélgetés elcsendesedett, amikor Kay Russell rászólt a társaira. Néhány perces csendet követően valamennyiük kezében fehér papírlapok jelentek meg, s elmélyülten tanulmányozni kezdték azokat. A csoport suttogó hangon folytatta a beszélgetést, s Fargas megértette, hogy előle akarják eltitkolni. Az indián túl messze volt, a hajó hátsó részében, így Fargas jobbnak látta, ha ért a ki nem mondott üzenetből.

Felállt, és hátraballagott a kapitányhoz.

Ideje volt, hogy kikérdezze egy kicsit, mi minden történt errefelé az elmúlt évek során.

A part menti bozótból csörtetés hallatszott. Az anapiti indián arca alig észrevehetően megrándult. Christopher Fargas végtelen lassúsággal a part felé fordult, mint aki egy színpompás papagájt akar megfigyelni, ám a tekintetét a sötétzöld növényzet közé fúrta.

Ő is érezte, hogy figyelik őket.

Csupán sejtette, merre lehetnek. Még a félvad indiánok is olyan tökéletesen bele tudnak olvadni a dzsungelbe, hogy egy fehér akár egy lépés távolságból sem venné észre őket.

Bár Christopher Fargas nem volt indián, mégis elég sok időt töltött ahhoz távol az otthonától, hogy az érzékei megkopjanak, ösztönei veszítsenek valamelyest kifinomultságukból.

Mégis, tudta, hogy nincsenek egyedül.

A többi utas — amerikaiak — semmit sem sejtettek a láthatatlan kísérőikről. Nyugodtan beszélgettek tovább, igaz hangjukat ezután sem emelték fel. Nyilván olyan témákról esett szó közöttük, melyekről avatatlan nem tudhat.

Fargas nem sértődött meg emiatt.

Mindenkinek lehetnek titkai.

Biztos volt benne, hogy Kay megosztaná vele a titkát, ahogy azt az egyetemi évek alatt oly sok] alkalommal megtették — hiszen barátok voltak, majdnem vértestvérek, bár az amerikai nem ismerheti ennek a fogalomnak az igazi jelentését. Most azonban olyan titkokról volt szó, melyeken a barátjának többedmagával kellett osztoznia, s ez így volt jó.

— Csamák? — kérdezte halkan a férfi a kapitánytól, aki továbbra is a folyó erős sodrásán tartotta a tekintetét, s úgy tett, mintha ezen kívül az égvilágon semmi sem érdekelné. Azonban Fargas azt is látta, hogy a kapitány a lábával óvatosan felhajtotta a lába alatt elhelyezett titkos rekesz fedelét, melyben minden bizonnyal valami lőfegyver lapult. Ha harcra kerül sor, a kapitány felkészülten fogja várni a támadást.

— Négyen vagy öten lehetnek. — A bennszülött úgy válaszolt, hogy közben az ajkai szinte meg sem mozdultak. Az így elmondott üzenetet csak az hallja meg, aki látja a kapitány száját és pontosan szemben van vele. A parton állók semmiképp.

— Harchoz vannak festve? — Fargas nem véletlenül tette fel ezt a kérdést. Peru városaiban talán olyan indiánok és félvérek laknak, akik lemondtak a véres harcokról, azonban a dzsungel jelentős része még mindig feltérképezetlen.

Természetesen számos légi fotó készült már a vidékről, s tökéletes térképeket állítottak össze ezek alapján a szakemberek. A fotók sok mindent megmutatnak; folyók kanyarulatát, a domborzatot, a kisebb-nagyobb településeket, és még ezernyi mást. Arra azonban egyetlen fényképezőgép, de még műhold sem képes, hogy megmutassa, mi van a dzsungelben.

A kapitány nem válaszolt azonnal. A szeme sarkából igyekezett minél behatóbban szemügyre venni a növényzetben lopakodó alakokat, meglesni a hatalmas levelek alól kivillanó szemeket. Végül lassan megrázta a fejét. — Vadászat. — Mindössze ennyit mondott. Fargas megkönnyebbülten felsóhajtott. Az indiánok nyilván azért követik a hajót, mert bíznak benne, hogy a Tengeri Tehén felriaszt egy nagyobb testű állatot, mely a menekülés hevében könnyen az indiánok karjaiba futhat. Praktikus elgondolás. Mint oly sok gondolat az, indiánoknál. Fargas elmosolyodott. Amikor a nevelőapja először mesélt neki Amerikáról, mohón itta minden szavát. Aztán a beszélgetések egyre komolyabbakká váltak, és a gyermek megértette, hogy a törzs legtekintélyesebb és legbefolyásosabb alakja komoly feladatra szánja nevelt fiát.

Áji Marangui a törzs varázslója volt. Mindenhez értett, amire a törzsnek szüksége lehetett; orvosolta a sebeket, megszüntette a rontást, kiűzte a kaciburerét a betegekből, esőt idézett vagy gondoskodott róla, hogy a törzs vadászai ne térjenek vissza üres kézzel a vadászatról.

Fargas sok mindent ellesett az apjától. Tudta, milyen füvek melyik kígyó marása ellen hatásosak, hogyan kell vadászmérget főzni, amely elég gyorsan felszívódik ahhoz, hogy a lelőtt állatot elfogyasztóknak ne legyen semmi bajuk, s még tucatnyi, ehhez hasonló ismeret lapult a fejében.

Akkor még azt hitte, mindent tud a gyógyításról, ami lehetséges. Amikor az egyetemen először belelapozott a jegyzeteibe, akkor értette meg, mennyire felszínes a tudása. Hihetetlen intenzitással vetette bele magát a tanulásba. Nem csupán az elvárások ösztönözték, egyszerűen olyan tudásvágy ébredt benne, melyről sohasem álmodott volna. Hihetetlenül kitartónak bizonyult, képes volt akár órákon keresztül is ugyanazzal a problémával foglalkozni, amíg minden apró részletet meg nem értett, s el nem raktározott az agyában.

Aztán, az ismeretei bővülése után rádöbbent arra, hogy amit a nevelőapjától tanult, az mennyire jelentős. Igaz, ott sohasem azzal foglalkoztak, miért, hanem, hogy használ vagy nem. Egy laboratóriumi kísérlet alkalmával kíváncsiságképpen kielemzett egy kígyóméreg elleni szérumot — a makoát —, amit otthonról hozott magával. A szer rendkívül hatásos volt a szembe került kígyóméreggel szemben, s laboratóriumi körülmények között hamarosan kiderült, hogy valójában egy rendkívül erős alkaloida, mely számos gyógyszerben is megtalálható.

Ez számos kérdést ébresztett benne, ám hosszú hónapoknak kellett eltelnie, mire megértette, hogy a tapasztaláson alapuló gyógyítás — ha már bizonyította hatékonyságát — nem sokban marad cl a fehér emberek által használt módszerektől.

Hiszen voltaképp azonos szereket használnak, csak a civilizációban a gyógyszerbe vetett hit felel meg az indiánok varázslóinak bűbájosságának. A hatóanyag majdnem ugyanaz.

Fargas megcsóválta a fejét.

A folyóparton néhány alak jelent meg hosszú lándzsával a kezében. Indiánok! Az arcukon lévő festék miatt meglehetősen félelmetesnek tűntek, s amikor fenyegetően rikácsolni kezdtek a fegyvereiket rázva, az eddig békésen beszélgető amerikaiak valamennyien fegyvert rántottak.

— Eltenni! — kiáltotta az utolsó pillanatban Fargas, aki eddig csupán sejtette, hogy a tudósok sem feledkeztek meg az alapvető biztonsági felszerelésről, ami ezen a tájékon egy gondosan betárazott pisztolynak felel meg általában. — Senki ne lőjön!

Egyetlen lövés sem dördült.

Fargas az utolsó pillanatban avatkozott közbe.

Az indiánok továbbra is úgy viselkedtek, mintha a következő pillanatban támadásra készülnének. Ám az máris kiderült, hogy mindez csupán valamiféle szertartás része. Fargas gyors pillantást vetett a kapitány felé, aki megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem köt ki, csupán közelebb kormányozza a Tengeri Tehenet a parthoz. Az óvatosság sohasem lehet elég indokolt.

— Mi a fenét akarnak? — kérdezte Russell, aki kihasználva a lehetőséget, odalépett a barátjához.

Fargas megvonta a vállát.

— Fogalmam sincs — ismerte be. — Talán a zsákmányukat féltik tőlünk, de az sem lehetetlen, hogy kereskedni akarnak. Kiváló lehetőség lenne a készleteitek felfrissítésére.

Russell lekicsinylőén elmosolyodott.

— Bőséges ellátmányt hoztunk magunkkal — válaszolta. — Ráadásul a csoport tagjai közül ketten hivatásos vadászok is egyben, így azt hiszem, nem lesz gondunk a friss húst illetően.

Fargas felemelte az ujját.

— Ez az őserdő! — figyelmeztette a barátját. — Erről sohase feledkezzetek meg! Márpedig a dzsungel ezernyi veszélyt tartogat a behatolók számára. A vadászok észre sem fogják venni, mikor válnak maguk is zsákmánnyá. Talán egy jaguár, talán egy vad indián lesz, ami kiszemel titeket, de abban biztos lehetsz, hogy csak idő kérdése, amíg bekövetkezik. Azt tanácsolom, fogadjatok fel indiánokat, akik gondoskodnak a biztonságotokról, így az ellátásotok is biztosítva lenne, s az sem fordulhatna elő, hogy olyan helyen ütitek fel a sátratokat, ahol valami veszély fenyeget.

— Van nálunk kígyószérum — jegyezte meg Russell, akit némileg bosszantott, hogy valahányszor az őserdőre terelődik a szó, komoly kioktatást kap. Fargas megcsóválta a fejét.

— Univerzális kígyószérum nem létezik — válaszolta csendesen, miközben a hajó egyre közelebb került a parton várakozó indiánokhoz, akik abbahagyták a lándzsarázást. — Ami pedig a veszélyeket illeti, nem csupán kígyóktól kell tartanotok. Elég, ha a vándorhangyák útja arra vezet, ahol a sátratokat felállítottátok, s garantálom, reggelre a lerágott csontvázon kívül nem sok marad belőletek.

Russell megborzongott.

— Valahányszor beszédbe elegyedem veled — ismerte be —, mindig arra a következtetésre jutok, hogy valójában nekem több ezer mérföldre kellene lennem ettől a helytől, egy kényelmes, de legfőképp biztonságos szobában, ahol jégbe hűtött whiskyt szopogathatnék.

Fargas bólintott.

— A következtetésed helyes.

A barátja megrázta a fejét.

— Sajnos nem tehetem — válaszolta. — Határozott célokkal érkeztem ebbe az országba, s addig nem is áll szándékomban elhagyni, amíg választ nem kapok néhány, számomra rendkívüli fontossággal bíró kérdésre.

— Makacs vagy, Kay — sóhajtotta Fargas —, de hát mindig is makacs voltál! Miből gondoltam, hogy megváltoztál az évek során. Az idő talán hozott némi bölcsességet számodra, de annyit bizonyára nem, hogy kicsit megpuhítsa azt a kemény koponyádat.

Russell elvigyorodott.

— Azért kösz a jó tanácsokat! Igyekszem valamennyit megfogadni, s hidd el, nem lesz semmi baj! Egy-két hét, s tapasztalt dzsungeljárók leszünk, amolyan modern felfedezők.

Ha életben maradtok, gondolta Fargas, de óvakodott hangot adni a gondolatainak.

A Tengeri Tehén néhány lábnyira a parttól alapjáratba kapcsolt, így a motorok csupán annyi erőt fejtettek ki, amely a hajó viszonylagos nyugalmi állapotban tartásához szükségeltetett.

— Mit akartok? — kiáltott ki a kapitány spanyolul a parton várakozó indiánoknak.

Amazok válaszképp véres húsdarabokat emeltek ki az iszákjaiból, és felmutatták a levegőbe. A környéken portyázó apró rovarok nyomban támadást indítottak az ínycsiklandozó falatok felé, ám az indiánok nem foglalkoztak ezzel.

Fargas tudta, miért.

Amikor megsütik a húst, a benne lévő rovarok és lárvák úgyis elpusztulnak. Egy civilizált ember nyilvánvalóan undorítónak találta volna mindezt, ám az őserdőben a túlélés számít. Ráadásul az étkezési szokások is meglehetősen különböznek egymástól, s ami a fehérek számára visszataszító, az egy bennszülött számára éppenséggel kívánatos lehet.

A kapitány nem volt finnyás természetű. Közelebb kormányozta a Tengeri Tehenet a parthoz, majd egy csörgős szerkezetű hajópallót leeresztve lehetővé tette az indiánok számára, hogy feljöjjenek a fedélzetre.

A bennszülöttek közül ketten felaraszoltak a pallón. Nem foglalkoztak azzal, hogy a vállukon végigcsorog a hús friss leve, hiszen utána majd lemosakszanak a folyóvízben. Mindazonáltal — ezt Fargas megfigyelte — ügyeltek rá, hogy a húslé lehetőleg ne csordogáljon bele a vízbe, mert a piranhák, ezek a rendkívül mohó, éles fogó halak azonnal megjelentek volna.

Fargas megcsóválta a fejét.

Vajon Russell és a társai tisztában vannak azzal, hogy milyen előkészületeket kell megtenniük, ha esetleg fürödni akarnak a folyóban? Nem csak a piranhák jelentettek veszélyt az emberekre nézve, hanem a kajmánok és a különféle mérgeskígyók is, melyek egzotikus mérgeivel szemben az ellenmérgek aligha boldogulnának.

Az üzlet gyorsan megköttetett. A kapitány nem alkudozott sokáig, hiszen az indiánok nem kértek túl sokat az elejtett vadért cserébe. Egy kisebb zacskó puskapor, néhány lőszer és egy machette — bozótvágó kés — cseréltek gazdát, majd az indiánok néhány perccel később felszívódtak az őserdőben. A lábnyomaik a parton, mindössze ennyi emlékeztetett a jelenlétükre.

— Nem kizsákmányolás ez? — kérdezte Russell kicsivel később, amikor a Tengeri Tehén ismét a folyó közepén haladt. — A hús nyilván jóval többet ér a puskapornál, a lőszernél és a késnél.

Fargas megvonta a vállát.

— Talán — felelte elgondolkozva. — Ám minden csak viszonyítás kérdése! Az indiánok bőségesen el lehettek látva hússal, különben semmiképp nem ajánlották volna fel cserére. José pénzzel is fizethetett volna, ám a dzsungelben nem sok értéke van az érméknek. Amit a húsért cserébe kaptak, az tökéletesen megfelel nekik.

— A pénzért több puskaport és lőszert vehettek volna — ellenkezett Kay. Már az egyetemen is mindig vitába szállt a barátjával. — Ha elviszik a városig a vadat, akkor háromszor-négyszer is jobban járhattak volna.

Fargas felnevetett.

— Ez őserdő, nem pedig piac! — válaszolta kedélyesen. — Nekünk több mint öt órába tellett, amíg idáig jutottunk, pedig mi az áramlást követjük. Az őserdőn keresztül ez az út legalább másfél napig tartana. Ez idő alatt a hús jelentős részét elfogyasztanák az indiánok, így máris kevesebb árujuk maradna. Folytassam?

Kay Russell elgyötört arccal rázta meg a fejét. Jól látszott rajta, mennyire kényelmetlenül érzi magát.

— Rendben van, Chris, elismerem, hogy ez a te országod, s én csak egy nyomorult gringó vagyok, aki megpróbál értelmeseket mondani, de a jelek szerint mindig felsül!

— Csak próbálj meg úgy gondolkozni, mintha neked is az őserdő lenne az otthonod! — javasolta Fargas a barátjának. — Tudom, nem könnyű, de hidd el, hamarosan belerázódsz!

Az Ucayali partján mindkét oldalt sűrű bozót burjánzik, lehetetlenné téve a folyón utazók számára, hogy rálátást nyerjenek a vidékre. Az őserdőt különben sem lehet a folyón utazva megismerni, tartja a mondás. Mégis, a század elején számos kutató megelégedett azzal, hogy megtett húsz-harminc, jó esetben ötven mérföldet a folyón, s máris jogosultnak érezte magát, hogy felfedezőnek kiáltsa ki magát. Noha eme kis lépések nélkül a felfedezések lényegesen lassabban haladtak volna, az igazi áttöréseket mindig is a gyalogos expedíciók hozták meg.

Kay Russell célja az őserdő mélye volt.

Gyalogosan.