9. fejezet - A kampák földjén, Peru
Már jócskán alkonyodott, amikor Áji Marangui és Christopher Fargas megjelentek a falu szélén Az idős ember mereven előrebámulva haladt a kunyhója felé, s az arcára kiülő tartózkodó arckifejezés lehetetlenné tette a kampák számára, hogy megszólítsák. Hiszen amúgy sem szokás a Táncoló Anakonda főpapját megszólítani.
Fargas a visszafelé vezető úton több kérdést is intézett nevelőapjához, ám egy-két szavas, semmitmondó válaszoknál nem kapott többet. Áji Marangui rendkívül fáradt volt, közel kétszer annyi pihenőt kellett tartaniuk visszafelé, mint í Rontás Tisztásáig.
A fiatal férfi aggódott a nevelőapjáért.
Ösztönösen érezte, hogy az odalent elvégzett varázslat sokat kivett a Kígyótestvér erejéből, utolsó felvonás pedig csak ráadás volt egy amúgy is halálosan fáradt ember részéről.
Az a földrengés a lehető legrosszabbkor jött.
Ha ugyan az volt.
Minden idegszála tiltakozott a dolgok misztikus magyarázata ellen. Ami azt illeti, az odalent látott képek nem győzték meg igazán. Talán valóban érdemes lesz egy kicsit szétnézni az egykori templomban — Fargas komoly összeggel fogadott volna a föld alatti épület funkcióját illetően , ám idegen lény helyett minden bizonnyal csupán néhány mumifikálódott holttestet, rosszabb esetben csontvázat fognak találni.
Bár nem lesz könnyű dolguk, annyi szent.
Áji Marangui, a nevelőapja a szertartás végeztével csupán annyit mondott, midőn fáradtan lekuporodott egy darab kőre:
— Az oltárnak mindvégig épnek kell maradnia!
Fargas megértette a figyelmeztetést.
A kampák jóindulatának feltétele, hogy a lehető legkevesebb beavatkozással járhat a démon kutatása. Nem bolygathatják meg a szellemek nyugalmát, mert a fehérek elmennek, ám a kampák itt maradnak.
A férfi kétségek között hányódott.
Két világnézet harcolt benne.
Az egyetemen eltöltött évek során megtanult a dolgok mögé nézni; az okot, s nem az okozatot keresni. A kampák nem foglalkoztak ezzel, legalábbis ami a vallást és a gyógyítást illeti. A látványos hókuszpókusz fontos szereplője volt a gyógyításnak, amolyan placebo-erősítő hatás, azzal a különbséggel, hogy itt a felhasznált gyógyszerek komoly erővel bírtak. Ám nem mindegy, miként fogadja a beteg. Ha a varázsló hamut öntött a fejére, sokkal nagyobb hatást ért el, mintha csak egyszerűen odaadta volna a gyógyszert.
Az évszázados szokások hatása.
Mégis, odalent a felszínre bukkantak benne azok a régi érzések, melyeket gyermekként tapasztalt meg a nevelőapja mellett.
Fargasnak nem volt könnyű dolga.
— Megpihenek! — mondta egyszerűen a varázsló, amikor a kunyhójához értek. — Menj, tedd a dolgodat! Az Anaconda ettől a pillanattól kezdve rajtad tartja a szemét!
Fargas bólintott, ám addig nem mozdult az ajtó elől, amíg nem hallotta, hogy nevelőapja nehézkesen, alig hallhatóan nyögve végigfekszik az ágyán. A varázsló rettenetesen fáradtnak és öregnek nézett ki.
Mint aki a halálán van.
Christopher Fargas elhessegette magától a baljós gondolatokat. Áji Marangui kétségkívül öreg volt, ám a szertartás bárkit elfárasztott volna. Még engem is, gondolta Fargas.
Kay Russell bukkant fel az egyik kunyhó mellett. A kezében egy meghatározhatatlan eredetű húsdarabot tartott, melyet jóízűen rágcsált. Amikor meglátta a barátját, elmosolyodott, s kedélyesen intett felé.
— Merre jártál? — érdeklődött az amerikai.
Fargas megvonta a vállát.
— Az őserdőben — felelte közömbösen, majd ő is szélesen elmosolyodott. — A nevelőapámmal voltam. Mutatott valamit, ami talán titeket is érdekelni fog.
Russell szeme megcsillant.
— Összefüggésben van azzal, amit keresünk? — kérdezte izgatottan, és megragadta a barátja karját.
— Talán — érkezett a válasz. — Gyűjtsd össze a társaidat, s elmondom, mi lapul az őserdő mélyén. De figyelmeztetlek, ne várj túl sokat a beszámolómtól, mert könnyen csalódás érhet!
Kay Russell már ismerte annyira a barátját, hogy tisztában legyen azzal, Chris szándékosan csigázza fel az érdeklődését. Az egyetemen számtalanszor ugratták így egymást.
Azt úgysem hiszem el, hogy máris nyomára akadtál az idegennek — próbálkozott Kay Russell valamit kihúzni a barátjából. — A csamák területétől mérföldek százai választanak el...
Fargas megrázta a fejét.
— Majd akkor beszélek, ha valamennyien összegyűltetek. Nem akarom kétszer ugyanazt elmondani!
Nem sokkal később valamennyi tudós összegyűlt a részükre kijelölt kunyhóban. Az arcukra kiülő izgatottság elárulta, hogy Russell valamit már megemlíthetett a témával kapcsolatban. Csendben beszélgettek egymás között, miközben a szemük sarkából Fargast figyelték.
— Minthogy nem kívánom feleslegesen szaporítani a szót, engedjék meg, hogy rögtön a közepébe vágjak! — kezdte Fargas, és röviden összefoglalta, merre járt és mit látott.
A beszámoló valóságos felzúdulást váltott ki az amerikai tudósokból, valamennyien kérdésekkel halmozták el a férfit. Olyan bábeli hangzavar keletkezett, hogy Fargas a saját hangját sem hallotta. Ezért felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. A tudósok hamarosan visszafojtott lélegzettel figyeltek a vezetőjükre.
— Minthogy képtelen vagyok minden kérdésre egy időben válaszolni — jelentette ki Fargas higgadtan —, arra kérem önöket, hogy egyszerre csak egy kérdést tegyenek fel! A diplomácia szabályait betartva, balról jobbra haladva egymás után tehetik fel a kérdéseiket, egyszerre mindig csak egyet.
Így már lényegesen könnyebb volt.
— Pontosan mit ábrázolt az oltárkép? — kérdezte Marshall, miközben lázas sietséggel előkeresett a jegyzetei közül néhány grafitceruzás vázlatot.
— Két isten párharcát — válaszolta Fargas.
— Bocsánat, de mielőtt tovább mennénk, vessen egy pillantást erre a képre! — mutatta
Marshall a vázlatokat, megszegve azonnal az előzetes megállapodást. — Nagyon fontos, kérem!
Az ábrák egyike a rovaristent ábrázolta.
— Azt hiszem, ez ugyanaz — bökött rá Fargas a képre, miközben meg sem próbálta leplezni a meglepődését.
Marshall elmosolyodott.
— Köszönöm.
Russell intett a többieknek, hogy hallgassanak, s magához ragadta a kezdeményezést.
— Az elmondottak alapján könnyen előfordulhat, hogy közelebb vagyunk a célunkhoz, mint sem gondolnánk — jelentette ki. — Úgy tűnik, nem a csamák földjén kell keresnünk a célunkat, hanem itt. Megoldható-e, hogy veled tartsunk és megvizsgáljuk a romokat?
Fargas biccentett.
— A beszélgetés végén mindenképpen javasoltam volna — válaszolta. — S minthogy tisztában vagyok vele, hogy mennyire furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, ezért már holnap reggel útnak indulhatunk, ha úgy akarjátok.
Senki sem ellenkezett. Bringhtan felemelte a kezét.
— Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy amikor az oltárról letört egy darab, akkor egy apró repedésen keresztül por szivárgott a földre.
Fargas bólintott.
— Pontosan emlékszik.
— Valószínű tehát — folytatta Bringhtan —, hogy a fal túlsó oldalán egy másik helyiség található.
— Nem — rázta meg a fejét Fargas, majd pontosított a szavain: — Nem tudom eldönteni. A por inkább arra utal, hogy az oltár mögött nincs semmi, csak homok... Vagy föld.
— Éppen ez az! — csapott le a másik férfi. — A dzsungelben a száraz por éppúgy elképzelhetetlen, mint mondjuk egy körtefa. Ennek tényében igenis, el tudok képzelni az oltár túloldalán egy helyiséget!
Senki nem vitatkozott vele. Majd a helyszínen kiderül.
— Az oltárnak mindenképp épségben kell maradnia! — figyelmeztette Fargas a tudósokat. — A kampák jóindulata múlhat ezen!
— Megígérem! — jelentette ki Russell.
Az éjszaka nehezen akart eltelni. Fargasnak még legalább két tucatnyi kérdésre kellett válaszolnia, mire némileg csillapodott a lelkesedés. A tudósok minden apró részletre kíváncsiak voltak, s a férfi úgy vette ki a szavaikból, hogy szívük szerint máris útnak indulnának.
A hajnal valamennyiüket ébren találta.
Christopher Fargas egy rövid kitérőt tett indulás előtt, beszélni akart nevelőapjával, ám annak a kunyhója már üres volt. A Kígyótestvér gyógyfüvekért indult az őserdőbe, mondta az egyik kampa harcos, aki éppen őrségben volt, amikor Áji Marangui elhagyta a falut.
Az amerikaiak minden felszerelésüket magukkal hozták, s világosan Fargas tudomására hozták, hogy amennyiben a leletek elég ígéretesek, akkor ott, a tiltott helyen vernek tábort. Fargas figyelmeztette őket a kijotókra, ám a tudósok annyira lelkesek voltak, hogy nem foglalkozta különösebben a vezetőjük szavaival.
Fargas gyors tempót diktált, mert szeretett volna minél előbb a romokhoz érni. Igazság szerint előző nap csupán felületesen tanulmányozta át föld alatti termet, s most, a nagy teljesítmény zseblámpák fényében bizonyára még lenyűgözőbb lesz. A Tiltott Ösvényt szerencsére elkerülték a vadállatok, így emiatt nem kényszerültek kerülőre vagy várakozásra. Minden második órában megálltak pihenőt tartani, bár egyik amerikai sem panaszkodott a túlzott megterhelés miatt. A szemükben már ott csillogott a fény, amely minden tudós sajátja, ha közel érzi magát a célhoz.
A dél még messze volt, amikor a csoport Fargas vezetésével megpillantotta a romokat. Stonebird és Marshall azonnal nekiláttak lepakolni, ám Fargas tájékoztatta őket, hogy az igazi cél még egy kicsit odébb van. A két férfi tekintete kifürkészhetetlen volt, ám az arcukon jól látszott az a kényszeredett várakozás, mely most az egész csoportot jellemezte. Mindent. Máris.
Ez a két szó volt a kulcs a gondolataikhoz. Russell néhány halk szót váltott a társaival, s néhány perccel később valamennyien folytatták útjukat a Rontás Tisztása felé, ahol a föld alatti terem várt rájuk.
Fargas menet közben gondosan felidézte magában a tegnap eseményeit, hiszen a lejárat nyitását a nevelőapja nem magyarázta el külön. Ebből Fargas arra következtetett, hogy nem lehet túlságosan bonyolult. Vagy valamiféle próba lenne? Bízott benne, hogy nem. Percekkel később Fargas pihenőt rendelt el. Ott álltak valamennyien a Rontás Tisztásán, s álmélkodva néztek körül. Russell most kísérletet sem tett arra, hogy visszafogja az embereit, ő maga is nagy lelkesedéssel látott neki a romok átvizsgálásának. A csupasz földdarab rejtélye még inkább megerősítette az amerikaiakat abban, hogy érdemes volt eljönni Peruba.
— Valami sugárzás okozhatja — töprengett hangosan Marshall. — Az utánpótlással sugárzásdetektorokat is kell kérnünk!
Fargas összevonta a szemöldökét.
— Ha a sugárzás elpusztítja a növényeket, ránk is veszélyes lehet.
Marshall megrázta a fejét.
— Rövid távon biztosan nem — felelte magabiztosan. — Az elbeszéléséből kitűnt, hogy a nevelőapja évente egyszer eljött ide a szertartást elvégezni. Minthogy a sugárzás nem ürül ki a szervezetből, így feltételeznem kell, hogy az elmúlt évtizedek során kapott dózis nem halálos. Ez mondjuk ötven alkalmat figyelembe véve ötven nap. Remélem, ennyi időt pedig nem kell a kutatással töltenünk.
— A szertartás legfeljebb három órát vesz igénybe! — ellenkezett Fargas.
— Az pontosan nyolcadrésze egy napnak — válaszolta vidáman Marshall, miközben a tekintete a romokat fürkészte. — Tehát nem ötven napunk van, csupán hat. Addig ideér az utánpótlás, s lehetőségünk nyílik komolyabb vizsgálatnak alávetni a területet. Akkor majd kiderül, van-e félnivalónk!
Fargas nem tett több megjegyzést. Türelmesen várt, hogy a tudósok lelkesedése egy kicsit alább hagyjon, majd miután ez egy fél óra elteltével sem akart bekövetkezni, úgy döntött, eljött az ideje feltárni a társai előtt a föld mélyének ősi titkát.
A szobor könnyedén elmozdult.
Valamennyi tudós abbahagyta a vizsgálódást, amikor meghallották az egymáson elcsúszó kövek hangját. Kay Russell megállt a lyuk előtt, s tekintetét a sötétségbe fúrta.
— Zseblámpákat! — szólt hátra, s jó példával elöl járva máris előhúzta a hátizsákjából a sajátját. Modern, nagy fényerejű, takarékos fogyasztású szerkezeteket használtak valamennyien, melyek akár egy teljes napon keresztül képesek világítani a bennük lévő lítium elemeknek köszönhetően. Ilyen zseblámpákat csak az Egyesült Államok elit alakulatai használnak, legalábbis erre utalt a krómozott csövekbe mart U.S. Army felirat.
Fargas egy tartalék lámpát kapott a készletekből, így szinte nappali világosságot árasztva ereszkedtek alá a mélybe. Russell haladt elöl, ínig a sort Fargas zárta. A tudósok egymás sarkát taposva léptek be a sötétségbe, hogy aztán odabent áhítatos csendben haladjanak egyre lejjebb. Lépteik alig vertek visszhangot, s szinte minden lépcsőfokon megálltak, hogy újra és újra szemügyre vegyék a falakat, melyeken — s ezt Fargas is csak most vette észre — különféle kezdetleges rajzok és ábrák díszelegtek.
— A kampák műve? — kérdezte Bringhtan az egyik rajzra mutatva, melyen egy hatalmas kígyó éppen elnyelt egy férfit.
Fargas közelebb hajolt, majd megrázta a fejét.
— Ez biztosan nem — válaszolta határozottan. — Amennyire meg tudom állapítani, kijotó indiánok alkotása, már ami a jelképeiket illeti.
Rámutatott a kígyó feje fölött lévő széttört nyílvesszőre és a napkorongra. Ezután egy másik rajzra irányította a zseblámpája fényét.
— Ez viszont kampa varázslók rituális bélyege — jelentette ki. — Amennyire ki tudom venni, a megrontott lelkek kijutását hivatott megakadályozni. Nagy erejű szimbólum, embervérrel kell a kövekre róni.
Bringhtan bólintott.
— Értem — válaszolta.
A társaság többi tagja közben lejutott a lépcső aljára, elragadott kiáltásaik legalábbis erre engedtek következtetni. A terem akusztikája felerősítette és elmélyítette a hangokat, s olyan képzetet keltett a fentebb állókban, mintha odalent démonok vitatkoznának egymással.
Fargas intett Bringhtannak, hogy igyekezzenek lefelé, és csakhamar mindannyian a lenti terem szépségeit tanulmányozták. Csupán percek kellettek hozzá, és valamennyi tudós a főfalon elhelyezkedő oltár előtt toporgott, zseblámpáik fénye reflektorként világította meg az ősi alkotást.
Az oltár előtt kis kupac szürke por hevert.
Pontosan a letört sarok alatt.
A repedés valószínűleg eltömődött, bár amikor jobban megvizsgálták a fal felszínét, akkor megtalálták a halványan kacskaringózó vonalat.
Russell intett Stonebirdnek, mire a férfi egy apró készüléket húzott elő a hátizsákjából, melynek felszínén egy ujjnyi mélyedés kapott helyet, s mellette egy hosszúkás alakú, folyadékkristályos
A férfi egy műanyag kanál segítségével némi port helyezett a készüléken lévő mélyedésbe, majd megérintette a kijelzőt. A folyadékkristály felszínén vörös fények szaladtak végig, folyamatosan pulzálva hol felerősödtek, hol pedig eltompultak. Éles zúgás hallatszott, majd a kijelzőn egy rövid számsor jelent meg, s nyomban utána apró betűs szöveg.
— Alumínium és valami azonosíthatatlan anyag keveréke -jelentette ki Stonebird. — A készülék nem képes megbirkózni ez utóbbival, bár nyolcvan százalékra teszi annak a valószínűségét, hogy mesterséges anyagról van szó. Komolyabb laboratóriumi vizsgálatot javasol.
— Vegyél mintát belőle! — bólintott Kay Russell. — Utána menj fel a felszínre, s kapcsold be a jeladót! Ha szerencsénk van, akkor még az éj leszállta előtt ideérhetnek a helikopterek.
Fargas felemelte az ujját.
— Nem javasolom! — mondta csendesen. — Mielőtt idehívnátok a társaitokat, mindenképpen értesíteni kell a kampa főnököket, különben véres háború fog kitörni köztetek és a helyi törzsek között. Áji Marangui engedélye csupán rátok vonatkozott, mivel ti velem érkeztetek a faluba.
Russell elgondolkozva nézett a barátjára.
— Mennyi időbe telne engedélyt kérni a főpaptól arra, hogy ezen a helyen egy ideiglenes bázist alakítsunk ki? — kérdezte.
Fargas megvonta a vállát.
— Ha engedélyezi, akkor már hajnalban itt leszek a hírrel, s akkor délre állhat a tábor. Amennyiben viszont nem, akkor csak a belátásodban bízhatok!
Russell nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy küzd önmagával. Különböző érdekekéi kellett figyelembe vennie a döntés meghozatalánál, s túl nagy volt a tét mindkét oldalon.
— Megoldjuk — mondta végül. — A bizalmat meg kell szolgálnunk.
Fargas felsóhajtott. Titokban tartott tőle, hogy a barátja rossz döntést hoz, ám egyelőre legalább sikerült elodáznia. A kétértelmű válaszok némi ellenérzést keltettek benne, ám megértette, hogy pillanatnyilag ez a legtöbb, amit elérhet. Ha valóban egy idegen lény teste található ezen a helyen, akkor a CIA komoly erőket fog mozgósítani a megszerzése érdekében.
S ki törődik néhány bennszülöttel?
— Estig veletek maradok — jelentette ki Fargas. — Segítek táborhelyet keresni, s a kutatás első fázisában is. Utána visszamegyek a faluba, s mire eljön a hajnal, újra itt leszek néhány kampa harcossal. A biztonságotok érdekében szükségetek van rájuk, mert a kijotók szent helyként kezelik ezt a termet, s bizonyára nem nézik jó szemmel a jelenléteteket.
— Van fegyverünk! — vont vállat Stonebird.
Fargas elmosolyodott.
— A dzsungelben egy mérgezett nyílvessző ezerszer többet ér — válaszolta. — A kijotók mesterei a lesből való gyilkolásnak. Nem maradhatnak örökké idelent. Itt talán megvédhetik magukat, ám az őserdőben a biztos halál vár magukra, ha a kijotók úgy döntenek. A kampák segítségükre lehetnek a probléma megoldásában.
— Elfogadjuk a segítséget! — vágta rá Russell, és feddőn Stonebirdre pillantott. — Nekünk a kutatásra kell koncentrálnunk, nem a védekezésre és a dzsungelharcra!