14. fejezet - Az őserdőben, Peru
Fargas mindössze egy órát adott a csoportjának a felkészülésre. Minthogy gyorsan és eredményesen akart tevékenykedni, ezért mindössze öt embert választott maga mellé. Ha megtalálják a kijotókat, s a belső teremből elszállított tárgyakat, akkor rádión segítséget kérnek majd. Brick őrnagy ugyan többször is sokatmondóan célzott a dzsungel tapasztalataira, ám Fargas világosan az, értésére adta, hogy rá itt van szükség. A tábort nem hagyhatják felügyelet nélkül, mert a kijotók esetleg úgy gondolják, nem elégednek meg az eddigi kényelmetlenségekkel, hanem véres bosszút állnak.
Ezt pedig mindenképp meg kell akadályozni.
Fargas választása dzsungelharcban jártas felderítőkre esett, s a belső egyensúly megőrzése érdekében mind az amerikaiak, mind pedig az európaiak csoportjából két-két főt választott ki. Az ötödik hely még függőben volt, amikor Kay Russell félrehívta, s közölte vele, Dr. Rebecca Huston úgy döntött, a csoporttal tart.
— Szó sem lehet róla! — rázta meg a fejét Fargas, ám a nő ebben a pillanatban ért oda hozzájuk, mintha csak sejtené, róla van ezúttal szó.
— Pedig veletek megyek! — közölte ellentmondást nem tűrő hangon, s olyan arckifejezéssel, hogy Fargas egyszerűen képtelen volt nemet mondani neki.
Megbabonázott, gondolta egy kicsivel később. Ha az Államokban nem értékelte volna át magában a kampa tanításokat, akkor most valószínűleg nekilátott volna hatékony varázsszerek készítésének, amivel elűzheti magáról a rontást.
Christopher Fargas tudta, most csak magára számíthat; egyszerűen nincs elég ideje ahhoz, hogy kampa nyomkeresőket hívjon a falujából. Bár a nyomok viszonylag frissek voltak, mégis elég idő telt el ahhoz, hogy a keresés abszolút kétesélyes legyen.
Vagy megtaláljuk, vagy nem.
A belső terem másik kijáratát nem volt nehéz megtalálni. Az viszont már komoly fejtörést okozott a technikusoknak, hogy miként mászhatott be valaki egy két ököl átmérőjű, természetes szellőzőnyíláson keresztül a helyiségbe, de legfőképp az, hogyan juttatta ki rajta az odabent talált tárgyakat.
Fargas indulás előtt megvizsgálta a helyet.
Minthogy tudta, milyen rafinált módon volt elrejtve az oltárterem lejárata, arra tippelt, itt is valami hasonló lehet a megoldás. A megérzése nem csalta meg, bár közel fél órába telt, amíg odafent sikerült rábukkannia arra az oszlopmaradványra, amely mozgásba hozta a szerkezetet.
A helyet a dzsungel teljesen bekebelezte az elmúlt évek során, így a kijotók csendben megközelíthették a helyet, majd épp olyan észrevétlenül távoztak, ahogyan érkeztek. Ha nincs az akna, talán sohasem jönnek rá, hogyan csinálták.
— Mindig látótávolságon beül maradjatok! — parancsolta Fargas a társainak. — Néhány dolgot nem árt, ha megjegyeztek! Ha valamiről nem tudjátok, mi az, akkor nem nyúltok hozzá! Ha sziszeg, akkor nem mozdultok! Ha hangyák keresztezik az utatokat, azonnal szóltok, és messzire elkerülitek őket! Ha bajotok van, azonnal szóltok! Megértettétek?
Néma bólintások érkeztek válaszul.
A katonák nyilván már értesültek Fargas származásáról, mert egyedül a doktornő arcán jelent meg némi sértődöttség a kioktatás miatt, de Fargas nem foglalkozott vele. Inkább sértődjön meg, minthogy valami baja essék!
A dzsungelben csak indiánok képesek indiánok nyomát követni. Szinte kisebb csodával határos megtalálni azokat a szinte láthatatlan nyomokat, amiket maguk után hagynak. A kijotók azonban siettek, ezért nem jutott elég idejük arra, hogy maradéktalanul eltüntessék a nyomaikat. Ráadásul valamennyien nehéz tárgyakat cipeltek, mert a talpuk jóval mélyebbre nyomódott a puha, nedves talajba, mint szokott.
— Szóval mégis volt odalent valami! — bólintott elgondolkozva a doktornő, amikor Fargas elmondta neki a tapasztalatait. — Mennyi időt vehet igénybe, amíg utolérjük őket?
Fargas megvonta a vállát.
— Legalább egy napot, ha minden rendben megy! — válaszolta elgondolkozva. — Néhány helyen lerövidíthetjük az utat, mert olyan ösvényeket használnak, melyekről egyszerűen nem térhetnek le a mocsarak miatt!
Dr. Huston elmosolyodott.
— Akkor mire várunk még?
A kis csoport Christopher Fargas vezetésével meglehetősen gyorsan haladt. A férfi némi meglepődéssel vette tudomásul, hogy a várakozásával ellentétben Rebecca nagyszerűen bírja a trópusi klímát, és az őserdei terep sem okoz különösebb gyaloglást a számára. Mintha itt született volna.
Hallgatva a megérzéseire, Fargas jócskán lerövidítette az utat, bízva benne, hogy a kijotók megtartva szokásaikat, először nagy kanyarokat tesznek az esetleges üldözők lerázása érdekében.
Amikor jó három mérfölddel odébb rátalált ismét a nyomaikra, elégedetten állapította meg, hogy jól kalkulált. A kijotók előnye néhány órára apadt. Ráadásul akármit is cipeltek magukkal, átkozottul nehéz lehetett, mert mind gyakrabban találtak olyan nyomokat, melyek rövid pihenőkre, váltásokra engedtek következtetni. A kijotók folyamatosan váltották egymást, hogy egyenletesen fáradjanak el. Ennek érdekében cserélgették egymás között a terheket, illetve jobb és bal oldalon változott a hordozó személye a legnagyobb tárgynál, melyet négyen cipeltek.
Fargas némi aggodalommal állapította meg, hogy a kijotók legalább másfél tucatnyian vannak, következésképpen csak egy meglepetésszerű támadással lenne esélyük a megfutamításukra.
Mégis, bízott benne, hogy mire utolérik őket, az arányok némileg módosulnak. Igaz, erre nem sok remény volt, ám a férfi bizakodott.
A párás levegőben minden lélegzetvételért meg kellett küzdeniük. Fargas megpróbálta maga elé képzelni, milyen állapotban lehetnek a térinket cipelő kijotó harcosok, akik legalább másfél nap óta legfeljebb percekre álltak meg, s szemhunyásnyit sem aludtak. Akármennyire kitartóak, előbb vagy utóbb meg kell állniuk.
— Sokat megadnék azért, ha tudnám, hová igyekeznek ennyire! — mormogta Huston doktornő, miközben néhány lépéssel lemaradva követte a férfit a hatalmas fák között.
Fargas felsóhajtott.
— A kijotók legközelebbi faluja innen jócskán keletre helyezkedik el, így azt az eshetőséget, azt hiszem, kizárhatjuk — válaszolta. — Ha tovább folytatják az útjukat észak felé, akkor a magaslatokkal kell majd küszködniük...
Dr. Rebecca Huston szeme megvillant.
— Vannak arrafelé barlangok?
Fargas kis híján a homlokára csapott.
Hát persze!
Mennyire kézenfekvő!
— Hamarabb is rájöhettem volna — dünnyögte a férfi dühösen. — A teher valószínűleg túl nehéz ahhoz, hogy csónakokon szállítsák, ezért nem a folyóhoz mentek! Azonban, ha sikerül elrejteni a szobrot vagy szobrokat egy barlangban, akkor később oda viszik, ahova akarják.
Valamennyien — egy hallgatólagos megegyezés alapján — a belső teremből elvitt dolgokat szobroknak tekintették. A remény így legalább megmaradt. Majd, ha utolérik a kijotókat, minden kiderül.
Fargas úgy becsülte, hogy a kijotók mintegy tizenöt óra alatt elérhetik a legközelebbi barlangokat, így a pihenőidőket jócskán lerövidítve erőltetett menetben indultak tovább. A kampa indiánok által használt titkos ösvények most igazán jó szolgálatot tettek az üldözőknek, mert értékes órákat takarítottak meg.
Tisztában voltak vele, hogy ha az indiánok hamarabb elrejtik értékes terhüket, akkor csak a jó szerencséjükben bízhatnak, ha meg akarják találni a lopott kincseket. Egy tucatnyi barlangot átvizsgálni, melyek tele vannak oldalfolyosókkal, szinte járhatatlan elágazásokkal, víznyelőkkel és megközelíthetetlennek tűnő föld alatti termekkel, nem kis feladat. Ráadásul Fargas tartott tőle, hogy az indiánok hamis nyomokat csinálnak majd, amivel tovább nehezítik a kutatást.
Az egyedüli esélyt az jelentette, ha sikerül megelőzni az indiánokat, vagy elfogni egy kijotót, akiből — Fargas őszintén bízott benne — kiszedhetik a titkot. Egy babonás indiánt kellőképpen meg lehet rémíteni, ha az ember tudja, miként csinálja. Christopher Fargas pedig tisztában volt az efféle varázslópraktikákkal.
— Van esélyünk? — kérdezte Rebecca.
A férfi bólintott, miközben a machettéjével megtisztított egy indákkal alaposan benőtt területet, mely az útjukat állta.
— A kijotók legfeljebb négy-öt órával járhatnak előttünk — magyarázta türelmesen. — Bár erősek és szívósak, nehéz terhet cipelnek magukkal, ráadásul pihenés nélkül gyalogoltak meglehetősen nagy távolságot. Bízom benne, hogy legkésőbb a barlangoknál sikerül utolérnünk őket, de az még jobb lenne, ha már ott lennénk, amikor megérkeznek.
Az erőltetett menet az üldözőket is megviselte. Rebeccán egyre jobban kiütközött a fáradság, és a katonák is mind nehezebben vették a levegőt. Kész csoda volt, hogy egyikük sem dőlt ki.
Egyedül Fargas látszott kipihentnek.
Mintegy huszonöt mérföldet haladtak kevesebb mint öt óra alatt, ez még egy erdőben is szép teljesítmény lett volna, nem hogy a dzsungelben. Fargasnak köszönhetően egyetlen alkalommal sem került útjukba veszélyes vadállat, netalán kígyó, vagy ha került is, a többiek nem tudtak róla. Csak mentek a vezetőjük után, a lépésekre meg az arcukba hajó ágak elhárítására koncentrálva, amíg Fargas néha kegyesen pihenőt nem rendelt el.
— Ezt rágjátok szét! — nyújtott egy marék, halálsápadt színű bogyót a társai felé a férfi, amikor már úgy tűnt, végképp elkészülnek az erejükkel.
— A végére tartogattam. Időlegesen felfrissültök tőle, bár utána egy teljes napot is aludni fogtok.
— Mennyi ideig tart a hatása? — kérdezte a doktornő gyakorlatiasan.
— Általában valamivel több mint nyolc óra — érkezett a válasz. — Utána az álmosság elemi erővel tör majd rátok, de ez persze nem azt jelenti, hogy valósággal beájultok az ágyba. Ezeket a bogyókat a kampák csak akkor használják, amikor mindenképpen frissnek kell maradniuk, mert könnyű rászokni.
— Kábítószer? — lepődött meg az egyik katona.
Fargas bólintott.
— Olyasféle — felelte. — Igazság szerint még soha nem volt időm, hogy szintetizáljam, s megállapítsam a pontos hatásmechanizmusát. Mindenesetre nektek nem kell tartanotok attól, hogy rászoktok, az első tünetek a nyolcadik-tizedik alkalommal szoktak jelentkezni, ha folyamatosan használják. Ráadásul nem terem minden bokron, így hozzájutni is elég körülményes.
A katonák fegyelmezetten, Dr. Rebecca Huston óvatos kóstolgatással fogyasztották el a bogyókat. Kellemes, fűszeres íze volt, s a hatása valóban felért egy dupla adag serkentőpirulával. A fáradságuk olyan gyorsan elmúlt, mintha sohase lett volna. Fargas magától sem sajnálta ezúttal a bogyókat, bár neki kevesebbre volt szüksége ugyanolyan hatás eléréséhez.
— Na, még egy utolsó nekirugaszkodás! — biztatta Christopher Fargas a társait, majd ismét nekivágtak az őserdőnek, melyet a fehérek és az indiánok méltán neveznek zöld pokolnak.
Szerencséjük volt. Az utolsó mérföldet úgy tették meg, hogy Christopher Fargast mindvégig az az érzés kínozta, hogy lemaradtak. Több alkalommal is kijotók nyomát vélte felfedezni a csapások mentén, ám amikor alaposabban megvizsgálta a területet, mindig kiderült, hogy a nyomok nem a barlangok felé, hanem onnan távolodva mutatnak. Ez némileg megnyugtatta a férfit, igazából azonban csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülésében, amikor megpillantotta a barlangokkal teletűzdelt hegyoldalt. Az őserdő közepén ez a sziklákkal borított hegyoldal különös természeti alkotásnak tetszett, bár a kövek közül kibújó, az alacsony növésű bokrok már azt jelezték, csupán idő kérdése, mikor veszi a dzsungel teljesen birtokába a helyet.
A levegő sokat tisztult.
A tucatnyi barlangnyílásra pillantva Rebecca mindössze ennyit kérdezett:
— Honnan tudhatjuk, hogy nem jártak még itt? S egyáltalán, mi a garancia, hogy valóban ide tartanak? Ha a nyomaikat követtük volna...
— Akkor talán most halottak lennénk — fejezte be a férfi. — Nézd, én az őserdőben nőttem fel. Amennyiben tévedtem, akkor vállalom érte a felelősséget. Egyelőre azonban várjunk, s ha az elkövetkező két órában nem érnek ide, akkor nekilátok nyomokat keresni a barlangok környékén. Amennyiben pedig mégsem ez a hely lett volna a céljuk, akkor kampa harcosokkal és fejvadászokkal fogok a kijotók nyomába indulni.
— Rendben van! — sóhajtotta a nő. — Várjunk!
Ebben a pillanatban az egyik katona alig hallhatóan felszisszent, és az őserdő egy jó fél mérfölddel arrébb lévő pontjára mutatott.
— Jönnek!
Indiánok bukkantak fel a fák között.
Fargas intett a társainak, hogy húzódjanak hátrébb a fák rejtekébe, melyek körül elég sűrű volt a bozót ahhoz, hogy ha mozdulatlanul maradnak, akkor még tizenöt láb távolságból sem igen fedezik fel őket. Emellett valami port is szórt magukra, mely teljesen elnyomta az izzadt testszagot, amit az indiánok messziről megérezhettek volna.
A kijotók rendkívül kimerültnek tűntek. A vállukon hatalmas kődarabokat cipeltek. Fargas elkérte az egyik katona távcsövét, s csakhamar kiderült, hogy az indiánok legalább ötven kilogrammos oltárköveket cipelnek magukkal. Az utolsó két páros pedig levelekbe csavart, hosszúkás csomagot hozott, melynek alakja elég különösnek tetszett még álcázva is.
Mint egy hatalmas, rovarszerű kőszobor.
A levelek alól kivillanó recézett karok, a hosszúkás lábak groteszk, ám félelmetes összehatást keltettek. Fargas hosszú pillanatig bámulta a szörnyet, majd a racionális énje legyőzte a lelkében a babonás indiánt, s innentől kezdve egyre növekvő érdeklődéssel bámulta a különös szobrot.
— Valószínűleg belül üreges! — szólalt meg mellette Rebecca, aki szintén távcsövön keresztül figyelte az indiánokat.
Fargas meglepődve fordult a nő felé.
— Miből gondolod?
— Csupán négyen hozzák — érkezett nyomban a válasz. — A méreteiből ítélve egy ekkora kőszobrot legalább nyolc pihent embernek kellene cipelnie, ha csak a súlya nem kevesebb annál, mint azt várnánk.
Fargas bólintott. Megértette a magyarázatot.
— Most mit tegyünk? — kérdezte az egyik katona, aki a kiejtése alapján német származású lehetett. Jelentőségteljesen a géppisztolyára pillantott.
— Várunk! — felelte nyugodtan Fargas. — Megnézzük, melyik barlangba viszik be a zsákmányt. Ha szerencsénk van, egyikük sem marad itt őrizni, hanem a lepakolás után eltüntetik a nyomaikat, majd azonnal tovább indulnak, hogy tévútra csaljanak minket. Kötve hiszem, hogy sejtenék, már itt vagyunk.
Hosszúnak tűnő várakozás kezdődött. Az indiánok a nehéz terheikkel ügyesen felgyalogoltak a néhol túl keskenynek tűnő ösvényen, majd eltűntek az egyik félreeső barlangban, hogy alig negyedórával később ismét megjelenjenek.
Fargasnak igaza volt.
A kijotók csupán lepakoltak, és már mentek is. A férfi gondosan számba vette valamennyiüket, ám elégedetten vette tudomásul, hogy az indiánok nem hagytak hátra őrt; valamennyien elhagyták a barlangot. Az egész nem vett egy másfél óránál több időt igénybe.
Amikor az őserdő elnyelte a kijotókat, Christopher Fargas utasította a többieket, hogy maradjanak a helyükön, majd nesztelenül a távozók nyomába indult. Biztos akart lenni benne, hogy valóban elhagyják a környéket, s nem valamiféle csapdát készítenek elő. Közel egy teljes mérföldön keresztül követte ellenfeleiket, miközben maga alig csapott több zajt, mint a hullám a víz felszínén. Kampa volt, az őserdő harcos gyermeke.
Jó a jók között.
A kijotók keletre, az Ucayali felé haladtak.
Fargas megkönnyebbülten fordult vissza.
— Minden rendben! — mondta, amikor ismét csatlakozott a társaihoz. — Nézzük meg, mit rejtett a belső terem! Már alig várom...
Dr. Huston arcán hasonló kíváncsiság ült.
A barlanghoz felvezető ösvény keskeny volt, s minden lépésükre oda kellett figyelniük a labilis szikladarabok miatt, melyek bokatöréssel fenyegették az embereket. A barlangok ebből a távolságból sokkal nagyobbnak tűntek, ám az, ahol a kijotók elrejtették a zsákmányukat, szinte észrevehetetlenül simult a környezetbe. Ha nem tudják, hol keressék, akkor talán elmennek mellette.
A barlang levegője torokkaparóan száraz volt. A köveket borító porban egyetlen lábnyom sem látszott, ám Fargas csakhamar felfedezte azt a helyet, ahonnan a kijotók port sepertek össze, hogy annak segítségével álcázzák a haladásukat. Az előtér tágasnak bizonyult, ám nyoma sem volt benne a föld alatti teremből elszállított oltárköveknek és a kőszobornak.
— Valahol lennie kell egy belső teremnek is — jelentette ki határozottan Fargas, és nekilátott, hogy megtalálja az összekötő folyosót.
Fáradozását néhány perc elteltével siker koronázta. A barlang hátsó traktusában egy jókora kő mögött sötét üreg fénylett. Fargas nedves tenyérnyomokat pillantott meg a szikla belső oldalán, amiből arra következtetett, hogy az indiánok együttes erőfeszítéssel billentették a követ a helyére. Talán már régebben is használták ezt a helyet, morfondírozott a férfi, miközben a katonák segítségével nekilátott elgörgetni a sziklát az üreg elől.
A feladat nehezebbnek bizonyult a vártnál, ám néhány kisebb szikla segítségével végül megoldották a problémát; az út szabaddá vált. A kijotók itt már nem fordítottak külön figyelmet a nyomaik eltüntetésére, így a mezítelen talpak Ariadné fonalaként szolgáltak a kutatók számára.
A zseblámpák hideg, fehér sugara kísérteties fényviszonyokat teremtett odabent. Mintha századokkal mentek volna vissza az időben. A falak mellé letámasztott oltárok megpillantásakor valamennyiük szíve hevesebben kezdett verni; nem csupán a pillanat nagyszerűsége, hanem a hátborzongatóan élethű jelenetek keltette érzések miatt is.
— Haladéktalanul értesítse a tábort! — utasította a doktornő az egyik katonát, akinek a hátizsákjában egy nagy teljesítményű rádióadó lapult. — Utána kapcsolja állandó adásra a készüléket, hogy a mentőosztag ide találjon! Kérjen harminc, nem, negyven embert a leletek visszaszállítására, valamint fegyveres kíséretet!
Fargas csendesen megszólalt.
— Egy teherszállító helikopter szerencsésebb választás lenne! A barlangok előtt elég nagy a nyílt terület ahhoz, hogy egy kisebb gép leszálljon, arról nem is beszélve, hogy gyalog a legnagyobb sietség mellett is holnap estére érünk vissza... A kijotók pedig közben visszajöhetnek.
Huston doktornő beharapta a szája szélét, miközben a férfi ajánlatát fontolgatta. Végül bólintott.
— Igaza van! — Odafordult a katonához. — Egy teherhelikoptert kérünk! Intézkedjen, kérem!
Az utolsó és egyben legnagyobb darab a barlang hátsó részében hevert, méterekre a többitől. A hatalmas levelek részben elrejtették a formáját, azonban az máris nyilvánvalónak tűnt, hogy egy majd' három méter magas, leginkább rovarra emlékeztető szobor kidolgozottsága lényegesen aprólékosabb az indián kultúrákban megszokottaknál. A levelek alól kikandikáló lábakon még a pikkelyes bőr erezete is tisztán kivehető volt.
Christopher Fargas az ujjai alatt mintha elektromos szikrák pattogását érezte volna, a szívében pedig valami megmagyarázhatatlan, ősi rettegés ébredt. Az ismeretlentől való félelem.
— Ez nem szobor! — lehelte hitetlenkedve a férfi, amikor közelebbről is megvizsgálta a valamit. — Túlságosan tökéletes ahhoz.
Zseblámpája fénysugarát a zöldes színű felületre irányította, majd tétova mozdulatokkal nekilátott, hogy letépje a leveleket róla. Minden egyes mozdulata nyomán egyre nagyobb terület tárult fel a kíváncsi tekintetek előtt.
Egyszerre volt csodálatos és rémisztő.
Idegen.
— A helikopter körülbelül két óra múlva itt lesz! — A katona hangja megtörte a barlangban uralkodó ünnepélyes csendet.
Dr. Rebecca Huston megállt Fargas mellett.
— Hagyja, ez már nem a maga dolga!
A férfi megrázta a fejét.
— Téved! — válaszolta határozottan, miközben folytatta a levelek lefejtését a szoborról. — Csak most igazán az enyém is.
Áji Maranguinak, a Táncoló Anakonda Testvériség Főpapjának komor arca rémlett fel előtte, s gondolatban bocsánatot kért az idős embertől, amiért hitetlenkedve fogadta bölcs szavait. Tudnia kellett volna, hogy a Kígyótestvérnek nincs szüksége hazugságukra.
A démon odaát lapul, s készül a kitörésre.
Most azonban itt van.
Hogy egy démon vagy egy földönkívüli hever előtte a barlang hideg, nyirkos kövezetén, most szemernyit sem számított. S bár annyira élettelennek tűnt, amennyire csak egy kőszobor lehet, Christopher Fargas az ujjai alatt mintha elektromos szikrák pattogását érezte volna, a szívében pedig valami megmagyarázhatatlan, ősi rettegés éledt.
Az ismeretlentől való félelem.