7. fejezet - A kampák földjén, Peru

 

A délelőtt egyhangú meneteléssel telt, ám Fargas mégis valami emelkedett állapotban érezte magát. Egyre több jel mutatott arra, hogy hamarosan megérkezik arra a helyre, melyet hosszú éveken keresztül az otthonaként tartott számon. Azt mondják, az őserdő néhány hónap alatt képes annyira megváltozni, hogy két egymás mellé helyezett fényképen sem lehetne megismerni ugyanazt a helyet. Annak azonban, aki itt nőtt fel, s szinte minden fát a barátjaként tartott számon, nem okozott különösebb problémát megtalálni azokat a tájékozódási pontokat, melyek az évek, évtizedek vagy éppen évszázadok útvesztőiben is útmutatóként szolgáltak az indiánoknak.

Christopher Fargas úgy becsülte, hogy kora délután fognak a falujába érni. Érzékeny orra napkelte után nem sokkal észlelte először a füstöt, amely arra utalt, település van a közelben. A civilizáció ugyan megkoptatta az érzékeit egy kissé, ám már az a néhány nap is, melyet az őserdőben töltött, sokat jelentett.

— Feszültnek tűnsz! — jegyezte meg Russell.

— Hazamegyek — érkezett a válasz, mely túl egyszerű és nyílt volt ahhoz, hogy bármit is lehessen mondani rá.

Némán haladtak tovább.

Az őserdő zajosan üdvözölte a hazatérőt.

Az indiánok hirtelen mozgolódni kezdtek. A bozótból kampa harcosok léptek elő, mezítelen testüket tetőtől-talpig festék borította. Dárdát és harci buzogányt tartottak a kezükben, és úgy sziszegtek, mint a kígyók.

Körbevették a fehéreket, majd ügyes mozdulatokkal szétválasztották őket, mígnem valamennyien egy kis kör közepén találták magukat, harciasan gesztikuláló, felbőszültnek tűnő indiánoktól körülvéve.

Ha Fargas előző este nem figyelmezteti a tudósokat, akkor valószínűleg fegyvert rántanak. A kampáknak elég vad hírét keltették az évtizedek során, s most mindent megtettek annak érdekében, hogy igazolják az elvárásokat. A szertartás hosszú perceken keresztül tartott, s a harcosok nem egyszer olyan közel voltak a tudósokhoz, hogy azok érezhették a kampák leheletét az arcbőrükön.

A távolból dobszó hangja szűrődött idáig.

A harcosok azonnal befejezték az ugrándozást, két-három másodpercig mozdulatlanul álltak, majd bevetették magukat az őserdőbe. Épp olyan hirtelen tűntek el, ahogyan érkeztek.

— Elkísérnek minket a faluig! — magyarázta Fargas a lassan magukhoz térő amerikaiaknak. — A szertartás a gonosz szellemek elűzésére szolgál, melyek esetleg az érkezésünket kihasználva akartak belopakodni a faluba.

Marshall megtörölte a homlokát.

Nagyon meggyőzőnek tűnt az előadás — ismerte be kényszeredetten mosolyogva. — Néha azt hittem, nem csak játszanak...

Fargas válasza sokkolóan hatott.

— Amit láttunk, véresen komoly — válaszolta. — Ha a varázsló úgy találja, gonosz szellemek vannak közöttünk, akkor minden bizonnyal nekilátnak a kiűzésnek. Márpedig azt kevesen élték eddig túl.

Russell szemöldöke összeszaladt.

— Ugye, csak viccelsz?

Fargas megrázta a fejét.

— Nem — felelte nyugodtan, majd a felszedelőzködő indiánok felé intett a fejével. — Nem árt, ha a beszélgetést menet közben fejezzük be!

Újabb gyaloglás következett. Közel egy mérföld után Fargas elégedetten elmosolyodott. Ő már tudta, hogy csupán néhány perc, s találkozni fog a nevelőapjával és mindazokkal, akiket a testvéreiként szeretett egykoron.

A falu egy jókora tisztáson feküdt, s minden irányból bozót vette körül. Russell a fejét csóválva kijelentette, hogy ha néhány méterrel arrébb sétált volna, akkor észre sem veszi. A kunyhókból kiáramló füstöt alig lehetett látni, a tüzeléshez használt fáknak pedig szinte semmi illata nem volt. A kampák az évszázadok során megtanulták, hogyan rejtőzhetnek el az ellenségeik elől. A faluba mindössze két ösvény vezetett.

A tisztás közepén másfél tucatnyi, szilárd favázas kampa kunyhó állt, pálmalevelekből font tetővel. A falu közepén lévő kunyhó nem csak méreteiben emelkedett ki a többi közül, hanem a j felépítésében is: nem voltak oldalfalai.

A központi kunyhó körül mintegy százötven kampa férfi és nő ácsorgott halálos csendben. A gyerekek a többi kunyhó tövéből figyelték az érkezőket. Kíváncsi tekintetek pásztázták a fehérek öltözékét, fegyvereit, arcvonásait és mindent, ami idegen volt az indiánok számára.

Fargas intett a tudósoknak, hogy tartsanak vele, majd határozott léptekkel elindult a legnagyobb épület felé, melynek közepén sárból és kőből rakott padozaton tűz égett, s a lángok körül néhány indián guggolt.

A tömeg mintegy varázsütésre szétvált az érkezők közül, ám Fargas tekintetét nem kerülték el azok a mosolyok, melyeket a megjelenése váltott ki némelyekben. A fehér kölyök megmaradt a törzs emlékezetében, nem felejtették el.

A Fargas vezette amerikaiak megálltak a nagy kunyhó előtt, s tekintetüket a tűz körül guggoló indiánokra emelték.

— A nemzetségfők! — súgta Fargas.

Az indiánok testét csupán ágyékkötő meg különféle, élénk mintázatú és színárnyalatú festékréteg fedte. Tagbaszakadt harcosok és két varázsló kapott helyet közöttük. Valamennyien megütötték a hat láb magasságot, s a tűz fényében valóságos óriásoknak látszottak. A fejüket három hüvelyk széles karimájú, furcsa, kerek nádfonat koronázta. A korona hátuljából tollak meredeztek. Az indiánok karján és a térdük alatt a tűz fényénél kék gyöngyökkel kirakott, bonyolult geometriai mintázatú amulettek csillogtak. A jellegzetes sasorrokból korongok csüngtek alá, felső és alsó ajkukon pedig arany és ezüstfüggők lengedeztek. Mindkét fülcimpájukon kerek tollbokréták díszelegtek, melyeket rendkívül ritka tollakból készítettek.

Az épület mellett álló, kevésbé díszes harcosok egyike a szemével intett Fargasnak, hogy valamennyien másszanak fel a létrán.

— Felmegyünk! — mondta a férfi, s jó példával elöl járva máris kapaszkodni kezdett felfelé.

Hamarosan valamennyien a tűz körül álltak; a fehérek igyekeztek mindenben követni Fargas mozdulatait. Az indiánok állat- és madárlábas zsámolyokon guggoltak, melyekből éppen annyi ásítozott üresen, ahány fehér a faluba érkezett.

Hosszú csend következett.

Az indiánok összeszorított ajkakkal, kifürkészhetetlen arccal bámulták a tüzet, a lángok játékát. Meglehetősen ijesztően néztek ki. A testüket díszítő festék a fényben fluoreszkált, és csillogóvá tette a bennszülöttek bőrét.

Valamennyi indián arcát más-más hátborzongató mintázat díszítette: körök, spirálok, vonások, foltok, valamint négyzetek és téglalapok rejtvényre emlékeztető, rejtelmes egyvelege. Csupán Fargas tudta a fehérek közül, hogy ezek az alakzatok voltaképpen rangjelzések, melyek pontosan elárulják az indiánok számára a felé- és alárendeltségi viszonyokat.

Az egyik varázsló hirtelen hadarni kezdett a kampák sajátosan vad, pattogó-éneklő, torokhangú nyelvén, miközben a kezeivel összevissza hadonászott. Bár a tudósok egyetlen szót sem értettek a beszédből, komoly arccal figyelték a varázslót, akárcsak a többi indián.

A beszéd hamarosan véget ért, s a varázsló intett Fargasnak, hogy fordítsa le az elhangzottakat a többi fehérnek is.

— A kampák nem tekintenek addig az ellenségeiknek titeket, amíg nem adtok rá okot — kezdte Christopher Fargas. — Ez azt jelenti, hogy szabadon mozoghattok a faluhoz tartozó területen, s helyetek van a tűznél is. A varázsló gondoskodni fog arról, hogy ártó szellemek ne fészkelhessék a testetekbe magukat. Röviden ennyi...

Russell megkereste a tekintetével a varázslót, majd mosolyogva biccentett felé.

— Tolmácsold, kérlek, a nagyrabecsülésünket és a hálánkat! — mondta gyorsan a barátjának. — A bölcs vezetők mindig helyes döntést hoznak!

A kampa elégedettnek tűnt a válasszal.

— Most várnunk kell egy kicsit — mondta ezután Fargas. — Nevelőapám, Áji Marangui a szellemeknek áldoz a folyónál, s még nem tért vissza. Mint a törzs legtiszteletreméltóbb tagja, kötelességünk elé járulnunk.

Kay Russell bólintott.

A várakozást az amerikaiak azzal ütötték el, hogy szemügyre vették a kunyhót. A mennyezet legalább harminc láb magasan húzódott. Közvetlenül az emberek felett az árnyékból hosszú, sötét gerendákon lengedező emberi koponyák sűrű sorai bukkantak elő. Egyiket-másikat különböző színű festék borította, némelyiken fű- vagy tollkorona ült, míg a szemgödreikben csiszolt kövek ragyogtak. Az egyik gerendán négy teljes emberbőr lógott, nyilvánvalóan szárítás végett dobták oda.

A bőrök meglepően frissnek tűntek.

A falu széle felől erősödő mormogás hallatszott, és egy rendkívül idős indián tűnt fel, amint egy hosszú, erős botra támaszkodva lassan halad a Főnökök Kunyhója irányába.

Fargas szíve megdobbant.

Áji Marangui!

A varázsló, aki a fiává fogadta a dzsungelben talált fehér gyermeket.

Az idős kampa lépteit nem csupán az idő lassította le. A varázsló sohasem sietett, s így volt elég ideje felkészülni a találkozásra. Szeme még mindig élesebb volt az átlagosnál, s amikor megpillantotta nevelt fiát az idegenek között, akkor minden akaraterejére szüksége volt, hogy elfojtsa feltörő könnyeit.

Az évek száma meggyengül a szívet.

Áji Marangui hosszú másodpercekig pihegett, miután felkapaszkodott a létrán; az erőfeszítés szemmel láthatólag megviselte. A tudósok mégis őszinte bámulattal néztek rá, hiszen az indián valóságos matuzsálemnek számított.

Az idős varázsló megállt az idegenek élőt!, majd szertartásosan ráköpött a bal, majd a jobb lábukra. Intésére az egyik kisebb főnök elvágta a torkát egy jókora, pikkelyes farkú rágcsálónak. A varázsló belemártotta a mutatóujját a friss vérbe, s valamennyi jelenlévőt megjelölt a homlokán.

Ezután nehézkesen egy magas támlájú, faragott székhez csoszogott, s miután leült, halk, ám mégis erőteljes, szuggesztív hangon beszélni kezdett. Általános megrökönyödést keltve nem kampául mondta el mondandóját, hanem spanyolra váltott, hogy az idegenek is értsék.

A tisztelet jele.

— Legyetek üdvözölve a kampák földjén! — kezdte Áji Marangui, miközben a tekintetét egyenesen a nevelt fiára irányította. — Minket mindenki a legvérengzőbb indiánokként tart; számon, hát eljött az idő, hogy megcáfoljuk ezeket az állításokat. Bár harcosok maradtunk, s nem hajtjuk igába a fejünket, ismerjük a barátság és a tisztelet fogalmát. Amíg a faluban vagy annak környékén tartózkodtok, kampa harcosok fognak vigyázni rátok, s ha szükségetek van segítségre, akkor megkapjátok!

Áji Marangui üdvözlőbeszéde mentes volt a cikornyáktól, a lényegre szorítkozott. Az amerikaiak nem kis meglepetéssel vették tudomásul, hogy a Táncoló Anakonda Testvériség Főpapja nem csupán rendkívüli műveltségéről ad tanúbizonyságot, hanem bölcs előrelátásról is.

— Külön kunyhót jelöltek ki a számotokra. — Christopher Fargas a beszéd végeztével nem sietett nyomban nevelőapjához, a személyes érzéseit ráért majd feltárni négyszemközt is. — A falu biztonságos, ám ne lepődjetek meg, ha valamelyik gyermek, asszony vagy akár harcos kíváncsiskodni fog. A holmijaitokra vigyázzatok, mert sokan szeretnének valami apró emléket szerezni tőletek. Az lenne a legjobb, ha lenne nálatok néhány apróság, amit szétoszthatnátok, s így elejét vehetnétek a későbbi kellemetlenségeknek, Herbert Marshall arca felderült.

— Számítottam ilyesmire — válaszolta a hátizsákját tapogatva. — Jó néhány expedíción vettem már részt életem során, s igyekeztem felkészülni az efféle ajándékozásra.

Stonebird a fegyverét szorongatta.

— Remélem, a fegyvereinket békén hagyják! — mormogta kicsit ellenségesen. — Nem szeretnék arra ébredni, hogy valaki meghúzta a ravaszt...

— Biztosítsd be, s akkor nem lesz semmi baj! — válaszolta Kay Russell, megelőzve Fargast. — Nem hiszem, hogy a kampák annyira járatosak lennének a modern lőfegyverek kezelésében. Ha betartjuk a biztonsági előírásokat, akkor nem lesz semmi probléma.

Fargas bólintott.

— Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban — értett egyet a barátjával. — A kampák barátságosan fognak viselkedni veletek szemben, de ez nem jelenti azt, hogy érinthetetlenként fogják kezelni a társaságot. Mint minden emberben, bennünk is van egy jó adag kíváncsiság az ismeretlen megtapasztalására.

— Mikor térhetünk rá a tulajdonképpeni célunkra? — kérdezte kicsit arrogánsán Stonebird.

Fargas megvonta a vállát.

— A környék felderítésének nyugodtan nekiláthatnak, senki nem fogja megakadályozni magukat benne! — válaszolta csendesen. — Ami az én részemet illeti, majd sort kerítek rá, ha alkalmasnak látom a pillanatot.

Kay Russell gyorsan rábólintott.

— Ennél többet egyikünk sem kíván, Chris!

— Ha bármi gondotok van, akkor állítsátok meg valamelyik indiánt — javasolta Fargas. — Még a gyermekek is beszélnek valamelyest spanyolul, így nem hiszem, hogy bármiféle kommunikációs problémátok adódhatna. Holnap reggel találkozunk!

 

Az idegenek üdvözlése után a kampák csapatostul kísérték a fehéreket a nekik kijelölt kunyhóhoz. Marshall mosolyogva fogadta a kíváncsi érintéseket, a tétova pillantásokat. A tudósok közül egyedül Stonebird tűrte nehezen a hirtelen támadt érdeklődést, ezért az indiánok gyorsan elnevezték Krokodilpofának.

Szerencsére egyik amerikai sem beszélt kampául, így a gúnynév nem váltott ki újabb indulatokat Stonebirdből.

Christopher Fargas kihasználta, hogy az érdeklődés a tudósok felé fordul. Gyengéden belekarolt nevelőapjába, és lassú léptekkel elindult a varázsló kunyhója felé.

— Megálmodtam, hogy nem egyedül érkezel — szólalt meg kicsit reszelős hangon Áji Marangui, nem kevés meglepetést szerezve ezzel a kijelentéssel nevelt fiának. — Egy fehér keselyű hátán repültem a végtelen dzsungel felett, s láttam, hogy a messziről hazatérő elhozza magával az új idők zálogát.

— A társaim lennének azok? — kérdezte halkan a férfi, s hangjából hitetlenkedés csendült.

Áji Marangui bólintott.

— Egyetlen nép sem kerülheti el a változásokat — válaszolta nyugodtan. — Amikor eljutottam a városokba, ezer csodát láttam minden nap. S ezek a csodák csupán kis részét képezik mindazoknak, melyek szerte a világon várnak ránk. Azért akartam, hogy menj idegen földekre tanulni, mert szükségünk van a tudásra! A varázslók ideje lassan leáldozik, s csupán idő kérdése, amikor az őserdők mélyén élő törzsek leteszik a lándzsáikat, hogy más módszert találjanak az egymás közötti nézeteltérések elsimítására. Talán évek, talán évtizedek vannak még addig hátra, ám ha nem készülünk fel időben, akkor nyomtalanul eltűnünk a világból, mint oly sok indián törzs ennek előtte.

Fargas előtt nem volt titok, hogy nevelőapja hosszú beszélgetéseket folytatott időnként a missziókban szolgálatot teljesítő papokkal, s így számos dologra van rálátása. Hiszen Bernardino atya javasolta, hogy az Egyesült Államokban tanuljon tovább, s voltaképp ennek a férfiúnak köszönhető Christopher Fargas angol nyelvtudása és műveltségének jelentős része is.

— Tudod, miért jöttek az idegenek a dzsungelbe? — szegezte a kérdést a varázsló Fargasnak.

A férfi lassan bólintott.

— Egy legenda után kutatnak.

— Arany? — húzta el a száját a Kígyó testvér.

Fargas megrázta a fejét.

— Nem, őket nem El Dorado aranya érdekli, még csak nem is az inkák kultúrája — válaszolta. — Egy különös, rendkívül ronda kőszobor után kutatnak, melyről azt tartják, valójában egy kővé vált élőlény.

— A puru-biru démon — bólintott a Kígyótestvér sokat tudóan, majd intett fogadott fiának, hogy tegyenek egy rövid kitérőt a falu széle felé.

Úgy tűnt, van valami, amit el akar mondani.

Némán gyalogoltak a hatalmas fák sötét árnyékában. Áji Marangui a gondolatait rendezgette, Christopher Fargas pedig azon töprengett, hogy vajon miféle ősi titkokat készül megosztani vele a nevelőapja.

A puru-biru kifejezés kampa nyelven annyit tett: az idegen, akit az istenek villámcsapása kővé dermesztett.

— A démonról szóló történeteket az apámtól hallottam először — kezdte a varázsló megfontoltan. — Nem sokkal a halála előtt avatott be az ősi titokba, hogy legyen, aki távozása után is elvégezheti a megkötő szertartásokat, mely lehetetlenné teszi a démon számára, hogy kitörjön béklyóiból, s ismét pusztítani kezdjen.

Fargas némán bólintott.

— Emlékszel még a Tiltott Ösvényre és a Rontás Tisztására? — kérdezte Áji Marangui. — Ah, látom a félelmet a szemeidben, s ez így van jól! Eibben a törzsben mindig csupán egyetlen varázsló lehet, aki ismeri azokat a varázsszavakat, melyek lehetővé teszik, hogy belépjen arra az elátkozott területre.

Christopher Fargas emlékezetében még élénken élt az a délután, amikor a nevelőapja magával vitte a dzsungelbe. Oda, ahova legbátrabb kampa harcosok sem merészkedtek; s nem csupán a varázslók kifejezett tiltása miatt, hanem mert onnan még senki sem tért vissza élve.

Valóban szörnyű hely volt.

Félelmetes szobrok a buján kígyózó indák között, kövek, melyek forróak voltak, noha körülöttük hideg forrás fakadt a föld alól. Az örök mozdulatlanságba dermedt rovarok, melyek porrá omlottak szét, amikor egyet intő példaként a nevelőapja kívül vitt a tiltott területen.

S arra a rettenetes hangra, mely valahonnan a kövek alól tört fel.

Ma talán másként látnám, győzködte magát Fargas, aki eleget tanult az egyetemen ahhoz, hogy kétkedéssel kezeljen jó néhány, régebben feltétlen odaadással fogadott esetet. Ám a lelke mélyén tudta, hogy civilizáció ide vagy oda, még ma is rettegne még egyszer belépni a tiltott területre. Pedig úgy tűnt, Áji Marangui arra készül, hogy erre rávegye.

— Van azon a helyen egy titkos barlang — folytatta a varázsló —, melynek mélyén a puru-biru démon csupán arra vár, hogy eljöjjön a pillanat, amikor kiszabadulván az elmúlt évszázadok alatt felhalmozódott dühét a világra okádja! Minden évben a törzs kiválasztott varázslója felkeresi azt a barlangot, hogy szavaival megerősítse a kötést, s egy újabb esztendőre ismét béklyóba verje a puru-biru démont.

Fargas felidézte a helyet a képzeletében. A Tiltott Ösvény hosszú mérföldeken kanyargott, mire elért a Rontás Tisztására, ahol a romok között félig összetört kőszobrok hevertek. Mai tudásával Fargas úgy vélte, valami maja erődítmény lehetett, ám azt is tudta, hogy ha le akarja győzni a lelke mélyén lappangó félelmet, akkor még egyszer el kell mennie arra a helyre.

Nem is sejtette, milyen hamar.

— Holnap lesz a napja, amikor elmegyünk oda! — jelentette ki ellentmondást nem tűrően a Kígyótestvér, miközben a tekintetét a sötét őserdő baljósán susogó fái közé fúrta. — Rosszat érzek. Fargas megállt a nevelőapja mellett.

— Azok az emberek, akik velem érkeztek, talán éppen ezt a szobrot keresik... — mondta ki halkan a gondolatait. — Ha megtalálják, elszállítják onnan, s ezzel megszabadítják a törzset az évről évre ismétlődő kötelezettségtől.

Áji Marangui bólintott.

— Éppen erre számítok — mondta.

A tekintetében azonban mintha valami megmagyarázhatatlan félelem is megcsillant volna. Talán megérzett valamit abból a jövőből, amit a fehér tudósok érkezése hozott magával.

A varázsló lassan megfordult, és a botjára támaszkodva elindult a kunyhója felé. Christopher Fargas fülét mintha távoli üvöltés csapta volna meg. Egy hang, melyhez foghatót talán még sohasem hallott az őserdő, amióta világ a világ.

Valami iszonytatót.

Valami idegent.

Talán a puru-biru démon néma sikolyát.