11. fejezet - A Rontás Tisztása, Peru
A tájékoztatás célratörő volt, csak a leglényegesebb információkat tartalmazta. Christopher Fargas legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a csoportban jelentős számú orvosbiológus kapott helyet, némelyiket ő is ismerte a szakfolyóiratok vagy éppen a tudományos konferenciákról szóló beszámolók alapján. Kiemelkedő egyéniségek kerültek a csoportba, s ami a legkülönösebb volt Fargas számára, mindössze két régész.
A férfit ez utóbbi zavarta a legjobban.
Egy ásatáson semmi keresnivalójuk az orvosoknak, mint ahogy a műtőben sem sok hasznát lehetne venni akár egy tucatnyi régésznek is.
A második csoport érkezésével a tábor méretei jócskán megnőttek, s az előzetes vizsgálatok miatt nem az eredetileg kijelölt helyen építették fel. A Rontás Tisztása, ez a kopár terület amúgy is kicsi lett volna ahhoz, hogy minden sátrat elhelyezzenek rajta, ezért Thomas McBridge, a biztonsági csoport vezetője úgy döntött, a helikopterek leszállóhelyeként szolgáló irtáson építik fel a tábort.
Werhammon professzor ugyan tiltakozott, ám a tábor biztonságát érintő kérdésekben McBridge-nak döntő szava volt. Ráadásul Kay Russell nyíltan támogatta a katona elképzeléseit, világosan a professzor tudomására hozva, ki az expedíció vezetője.
A beszélgetés végeztével csupán a csoport egyik fele tért nyugovóra, s Fargas nem kis meg lepetéssel tapasztalta, hogy egy tucatnyi munkás máris nekilát, hogy néhány furcsa külsejű gépet darabonként lehordjon az oltárterembe, s nekiálljon az összeszerelésüknek.
Miért sietnek ennyire?
Kay Russell csak éjfél előtt valamivel került elő, ám Fargas még nem aludt. A kampák között megszokta, hogy csupán öt-hat órát alszik, ennyi tökéletesen elegendő volt a számára, hogy maradéktalanul kipihenje magát.
— A katonák indiánokat láttak a környéken — Russell a szokásával ellentétben azonnal a lényegre tért. Az expedícióval járó felelősség határozott, céltudatos vezetővé tette.
A kampák nem lehettek — jelentette ki Fargas. — Egyrészt, ez a terület tiltott a törzsem számára, másrészt Áji Marangui parancsát még a legbátrabbak sem mernék figyelmen kívül hagyni.
— Arra szeretnélek megkérni, hogy holnap járd körbe a területet — folytatta Russell —, akár egyedül, akár kísérettel! Nekünk nem sokat mondanak a nyomok, de te az őserdőben nőttél fel...
Fargas bólintott.
— Rendben van — válaszolta, majd miután látta, hogy a barátja menni készül, megfogta a karját. — Nekem is lenne néhány kérdésem.
Russell felsóhajtott.
— Tartottam tőle.
— Elgondolkoztam azon, hogy régészek helyett miért orvosbiológusok és hasonló szakterületen dolgozó emberek alkotják az expedíció gerincét — mondta Fargas. — Tudom, a véleményetek szerint egy idegen lényt fogunk találni, de ez mégis furcsa a számomra... Kay Russell elkomorodott.
— Megígértem, hogy őszinte leszek veled — sóhajtotta kétségbeesetten. — Lehet, hogy ezért főbe fognak lőni, de tartom a szavam, bár ígérd meg, hogy amit most hallasz, arról nem beszélsz senkinek.
— Megígérem.
— Az expedíció kettős céllal érkezett. Mint említettem, egy idegen lényt keresünk, akiről feltételezzük, hogy valamilyen módon többé-kevésbé épségben vészelte át az évszázadokat. A táborban felállítottunk egy mobil kutatólabort is, melyben a műholdas kapcsolat révén meglehetősen bonyolult vizsgálatokat is elvégezhetünk. A cél az idegen megismerése, s ha lehetséges, genetikai reprodukálása.
— Klónozás? — Fargas felhördült.
Russell lassan bólintott.
— Már elég régóta foglalkoznak a problémával a kutatók — válaszolta nyugodtan. — Katonai szinten pedig jóval előrébb járnak, mint azt a publikált eredmények sejtetni engednék. Ráadásul korántsem biztos, hogy szükség lesz klónozásra. Többen bizakodnak abban, hogy az idegen csupán valamiféle tetszhalott állapotban van, talán maga a kőszobor egy hibernátor, vagy valami életfenntartó berendezés.
— Fantaszta vagy! — reagált Fargas.
— Mindannyian azok vagyunk — felelte Kay. — Tudod, ha elég magasra teszed fel a lécet, akkor ha alatta ugrasz át, még úgy is elég magasra rugaszkodtál el, ha érted, mire gondolok.
Fargas bólintott.
— Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy segítsem a munkátokat! — válaszolta, majd mellékesen feltette az utolsó kérdését. — A második csoporttal érkezett egy doktornő is.
— Rebeccára gondolsz? Nagyszerű leány. — Russell rendkívül elismerő hangon beszélt a doktornőről. — Amilyen fiatal, olyan nagy koponya. Pillanatnyilag a katonai hírszerzés megfigyelőjeként van jelen.
Fargas nagyot nyelt.
Neki is pont a legveszélyesebb embert kellett kifognia. Sohasem gondolta volna a doktornőről, hogy az Államok egyik legtitkosabb szervezetének a munkatársa. Pedig elég közvetlenül viselkedett.
— Van még valami, Chris — mondta a végén Russell, amikor a barátja indulni készült. — Nem sokáig leszünk egyedül... Nemrég kaptam a hírt, hogy az európai konzorcium munkatársai perui katonai egységek kíséretében ide tartanak. Nekik is átkozottul jók a hírszerzőik. Valószínűleg a mi csoportunkban is van egy beépített emberük, mint nekünk őnáluk. Legkésőbb holnapután ideérnek, én pedig szeretnék addig eredményeket felmutatni. Van két nap előnyünk, ezért éjjel-nappal dolgozni fogunk, hátha ránk mosolyog a szerencse. Amennyiben az ideérkezésük előtt megtaláljuk a szobrot, akkor helikopterre tesszük, s valahol a dzsungel egy elhagyatott részében végezzük el az előzetes vizsgálatokat. Szeretnélek megkérni, ha ez így történne, akkor segítsd a munkánkat!
Fargas elgondolkozva bólintott.
— Megoldjuk.
Ebben a pillanatban egy terepruhás férfi állt meg mellettük, és ideges mosolyát rosszul leplezve intett Russellnek, hogy beszélni szeretne vele. A tudós tétova pillantást vetett a barátjára, majd legyintett.
— Mondja, Brick őrnagy, mi a gond! Fargas professzor nélkül úgysem lehetnénk itt!
Christopher Fargas elmosolyodott a kitüntető titulus hallatán, ám a jókedve egy csapásra elszállt, amikor a katona előadta a mondanivalóját.
— Eltűnt az egyik járőrünk! A kontrollcsoport még a nyomaikat sem találta meg, pedig nem lehettek harminc méternél messzebb a tábor külső vonalától. A rádiójuk egyik pillanatról a másikra elhallgatott.
— Mikor történt mindez? — kérdezte árnyalatnyi idegességgel a hangjában Russell.
— Negyedórája — felelte a katona.
Russell a barátjára pillantott, s Christopher Fargas megértette a szótlan kérést. — Megnézem! Őrnagy, mutassa az utat!
Az éjszakai dzsungel félelmetes egy idegen számára. Annak, aki itt nőtt fel, nem okoz váratlan meglepetéseket. Christopher Fargas nem volt több, mint egy az árnyékok közül, mellette a dzsungelkatona nesztelen léptei otromba törtetésnek tűntek. Fargas mégis elismeréssel adózott a katona képességeinek, az őrnagy olyan otthonosan mozgott az őserdőben, mintha mindig itt élt volna. Ha eltöltene néhány hónapot a kampák társaságában, igazi harcossá válna, gondolta a férfi, s elhatározta, hogy alkalomadtán felajánlja a lehetőséget a katonának.
— Nem tudna egy kicsivel hangosabban menni? — kérdezte Brick őrnagy halkan. — A frász kerülget, hogy itt megy mellettem, de semmit nem hallok! Hogy a pokolba lehet ezt így megtanulni?
Fargas elmosolyodott. Az őrnagy határozottan szimpatikus volt neki.
— A kampák között — válaszolta. — Én hozzájuk képest vaddisznócsorda vagyok.
A katona elvigyorodott.
— Találó hasonlat, s azt hiszem, rám is igaz.
A fák között zseblámpák fénye villogott.
— Az ostobák! — sziszegte az őrnagy. — Akárki kapta is el az embereimet, még itt lapulhat a közelben.
Fargas megcsóválta a fejét.
— Az indiánok módszerei mások. Sokan vagyunk, ezért nem fognak nyíltan támadni. Először félelmet próbálnak kelteni bennünk, mint ahogy azt egy másik törzzsel szemben tennék. Tudja, az indiánok bátor harcosok, de rettenetesen babonásak. A kijotók, ha ugyan ők voltak, arra építik fel a tervüket, hogy a kampák számára tiltott helynek számítanak a romok.
Az őrnagy összeráncolta a homlokát.
— Nem értem — ismerte be.
Fargas legyintett.
— Nem baj! — mondta nagyvonalúan. — Majd, ha időnk engedi, elmagyarázom. Remélem, az emberei nem taposták szét a nyomokat!
— Azt én is remélem! — bólintott sokatmondóan Brick őrnagy, s Fargas hirtelen cseppet sem irigyelte a katonákat.
A maracuja pálmák tövében két katona álldogált. Zseblámpáik fényét egy letaposott bokorra irányították, melynek leveleit vörös foltok szennyezték.
— Vér? — kérdezte Brick őrnagy, amikor Fargas közelebbről is megvizsgálta a nyomokat.
A férfi megrázta a fejét.
— Festék — válaszolta. — A legtöbb indián vörös festéket használ, ha harcba indul. Ezzel nem lettünk okosabbak. Megyek, körülnézek a környéken. Ha lehetséges, ne lőjenek minden mozgó bokorra. Lehet, hogy az egyikben éppen én kuporgok.
Az őrnagy bólintott.
— Nincsenek kijotók a környéken —. nyugtatta meg Fargas a katonákat. — Megérezném.
Az őserdőben a hozzáértő szem ezernyi nyomot talál. Kiválasztani közülük a megfelelőt nem kis feladat, ám Fargas úgy nőtt fel, ahogy a kampák. Számára nem okozott nehézséget elkülöníteni a katonák nyomait azoktól az alig látható, mezítelen talpnyomoktól, melyeket a bokor mellett talált. Egyelőre nem említette meg ezeket a katonáknak, maga akarta kideríteni, mi történt.
A kijotók remek harcosok.
A kampák azonban jobbnak tartják magukat.
A lábnyomok egy puvafához vezettek, melynek törzse olyan széles volt, hogy hat felnőtt férfi sem tudta volna körbefogni. Fargas óvatosan körbejárta a növényt, ám miután nem talált távozó nyomokat, arra a következtetésre jutott, hogy a támadók a fák koronájában tették meg a távolság egy részét.
Jellegzetes kijotó technika.
Minthogy nem tartott tőle, hogy a támadók még mindig itt lapulnak valahol a közelben, Fargas nekilátott felkapaszkodni a fán. A mászáshoz csak a karjait használta, lábával mindössze kitámasztotta magát, hogy ne csússzon vissza. Gyorsan haladt felfelé, és amikor elérte az alsó ágakat, már tudta, hogy nem kell tovább keresniük a katonákat.
Ujjai maszatosak lettek a vértől.
Visszaereszkedett a földre, ujjait beletörölte egy húsos levélbe, majd gyors, nesztelen léptekkel visszament a katonákhoz. Amikor meghallotta csendes beszélgetésüket — az őserdő zajai ellenére jó harminc méter távolságra elhallatszott, szándékosan nagyobb zajt csapott, hogy érkezése ne érje meglepetésként a katonákat.
Akinek fegyver van a kezében, és ideges, az ritkán szokott habozni.
— Megtalálta a testeket? — kérdezte az őrnagy.
Fargas ingatni kezdte a fejét.
— Nem — mondta végül. — De azt hiszem, tudom, hol vannak. Jöjjenek velem!
A puvafa lombozata elég sűrű volt ahhoz, hogy a zseblámpák fénye ne hatoljon át rajta. Az azonban láthatóvá vált, hogy az alsó ágak vértől csöpögnek. Friss vértől.
— Az átkozottak! — mormogtak Brick őrnagy, és a keze ökölbe szorult a benne tomboló harag miatt. — Ezért megfizetnek!
Fargas még egyszer felkapaszkodott a fára, és az egyik széles ágra kifeszítve megtalálta a halottakat is. A kijotók megcsonkították a testeket, levágták a fejüket. Fargas tudta miért: egyes indián törzseknél zanzát készítenek a halott ellenség koponyájából, s ezzel a lelkét is megölik, nem csak a testét.
A két halottat kötelek segítségével leengedték a földre, majd az egyik katona visszasietett a táborba, hogy erősítést hozzon. Fargas azt várta, hogy a testeket valamelyik hűtőházban helyezik el, ám ehelyett erős műanyag zsákokban helyezték el, s az őserdőben elföldelték. Brick arca vörrös volt a haragtól.
— Ha véget ér ez az egész, kiszedjük őket és hazavisszük! — mondta csendben a katonáknak. Most azonban nem engedhetjük meg, hogy pánik törjön ki a táborban. A tudósok végezzék a munkájukat, mi pedig mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy ezután hasonló eset ne fordulhasson elő.
Fargas tudta, hogy az időpont nem alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmét az őrnagynak, miszerint a dzsungelben órák alatt széthordják a rovarok a holttesteket, függetlenül attól, hogy zsákokkal védik azokat.
— Meséljen nekem a kijotók szokásairól! — fordult a hullák elhantolása után Brick őrnagy Fargashoz. — Tudni akarom, mire kell felkészülnöm, ha eredményesen akarom védeni ellenük a tábort!
— Járőrök helyett inkább használjon kamerákat — tanácsolta Fargas. — Mintha láttam volna néhányat a felszerelések között... A kijotók nem fognak ellenséget látni néhány idegen tárgyban, s ha ügyesen helyezik el őket, akkor valószínűleg fel sem fogják fedezni. A tábor szélén helyezzen el lövészeket, akiknek készítek össze egy kis ellenmérget, mert a támadóink nagy előszeretettel használnak mérgezett lövedékeket.
Az őrnagy bólintott.
— Célszerű lenne füstaknákat is elhelyezni azokon az útvonalakon, amerre a kijotók járnak. Minthogy attól nem kell tartani, hogy kampák merészkednek a tábor területére, így csak a saját embereinket kell figyelmeztetni. Az aknák elhelyezésében segítek...
— Éles aknákat ne használjunk? — kérdezte Brick őrnagy sötét arckifejezéssel. — Azt hiszem, tartozunk a társainknak ennyivel.
Fargas megrázta a fejét.
— Váratlan balesetek mindig előfordulhatnak, még a legnagyobb elővigyázatosság közepette is válaszolta a fejét ingatva. — Ha elég nagy füstöt csinálunk, ami kellőképpen hangos durranással jár együtt, akkor hatékonyabbak lehetünk. A félelem a legjobb fegyver a kijotókkal szemben, ha kellőképpen megijednek, akkor nyugtunk lesz tőlük.
— Értem. — Az őrnagyon látszott, hogy véresebb megoldást szeretne, amely lehetőséget nyújt a bosszúra is. A kijotók meglepetésszerűen támadtak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
A katonák erkölcsi felfogása szerint jogos lett volna a megtorlás, ám Fargas tudta, hogy az hosszú, véres háborúhoz vezetne. Az őserdőben nincs lehetőség nyílt összecsapásokra, néhány magányos harcos hosszú hónapokon keresztül szedhetné az áldozatait a tábor lakói közül. Más megoldást kell találniuk.