17. fejezet - A laboratóriumban, Peru

 

Az ólomüveg mögött a kutatók néma iszonyattal meredtek egymásra. Az idegen hirtelen öntudatra ébredése túlságosan váratlanul érte őket, arról a véres tombolásról nem is beszélve, amit a lény a vizsgáló helyiségben rendezett.

Mindössze két perc alatt két áldozat.

S mindezt egyenesen közvetítették a külső helyiségekben tartózkodó többi tudós számára.

Félelmetes gyilkolási képességek!

Huston doktornő már mozdult, hogy bekapcsolja az elszívó berendezéseket, ám Fargas hangja megállította:

— Várjunk még! Talán csak színlel!

A lény kétségkívül intelligens volt.

Talán túlságosan is az.

A vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak a tudósok, hogy az idegen testsúlyhoz viszonyított agytérfogata közel másfélszerese egy átlagos emberének.

Ez óvatosságra intette Fargast.

— Hívj be néhány katonát! — javasolta a férfi.

Rebecca megnedvesítette cserepes ajkait.

— A különleges egységre van szükségünk! — mondta elszorult torokkal. Még mindig a történtek hatása alatt állt. Vérbeli kutató volt, ám ez a váratlan fordulat közel taszította a hisztériához.

— Ártalmatlan — karolta át Fargas, aki ösztönösen érezte, mi játszódik le az orvosnő fejében. — S most már az is marad!

Odakintről lábdobogás szűrődött be.

A megfigyelő ajtaja mellett vörösen villant fel a számkódos biztonsági zár kijelzője, a vészkód kinyitotta az ajtót az érkezők számára.

Mindössze hatan érkeztek.

Számuk kevésnek tűnt az idegennel szemben.

Kay Russell megállt Christopher Fargas mellett, és az ólomüveg túloldalán heverő hatalmas testre mutatott.

— A gáz mennyi időre kábítja el? — kérdezte, cseppet sem titkolva idegességét. A kutatók véres halála őt is alaposan megzavarta.

Fargas megvonta a vállát.

— Fogalmam sincs — válaszolta.

— Egy óra — suttogta Huston doktornő, aki szemlátomást kezdett magához térni a sokkszerű élmények hatása alól. — Ez természetesen csak kalkulált érték, hiszen nem állt módunkban elvégezni összehasonlító kísérleteket.

— Megkockáztathatjuk az ajtó kinyitását? — érdeklődött az egyik katona, akit eddig Fargas technikusi minőségében ismert csak. Most, fegyverrel a kezében igazi profi benyomását keltette, csaknem kopaszra borotvált feje pedig határozottan elszánttá tette az arckifejezését.

A doktornő bólintott.

— Azt hiszem — mondta végül, majd tétován hozzátette: — Tizenöt percet garantálni tudok!

A katona bólintott.

— Annyi elég lesz! — jelentette ki határozottan, majd intett a társainak, hogy vegyék fel a gázálarcokat. Odabent szükségük lesz rá.

— Kikapcsolom a szelepeket! — mondta a nő.

Russell megrázta a fejét.

— A biztonság kedvéért maradjanak. Inkább mi is gázálarcot húzunk, de nem kockáztatok feleslegesen! Az a dög bámulatra méltó képességeknek adta tanúbizonyságát, s inkább szeretném elkerülni, hogy elszabaduljon odakint.

Fargas előhúzta a vezérlőpult alól a maszkokat, és miután a fejére illesztette, segített Huston doktornőnek is felvenni.

Kay megállt a pult mellett, majd intett a katonáknak, hogy foglalják el a helyüket a vákuumzárral biztosított ajtó mellett.

— Kinyitom, bemennek, aztán megint zárok!

Az egység parancsnoka felemelt ököllel mutatta, hogy rendben van. Valamennyien kibiztosították a fegyverüket, s tekintetüket a vastag fémre szegezték.

— Ne felejtsék el, élve van rá szükségünk!

A vizsgáló ajtajának kinyitásakor Russell egyidejűleg lezárta a külső megfigyelő helyiségek felé vezető bejáratot is. Ha az idegen valahogy mégis kijutna, legalább tartsák épületen belül. Az már úgysem az ő problémájuk lesz, miként ejtik fogságba.

A lény aligha hagyná életben őket.

Diszkrét sziszegés hallatszott, ahogy a zárszerkezetek levegőt pumpáltak az ajtó körül elhelyezett miniatűr légkamrákba. Az ajtó bal oldalán a fény zölden megvillant, jelezve, hogy szabad az átjárás.

Az egységparancsnok határozott mozdulattal elfordította a nyitókart, majd belökte az ajtót. A katonák nesztelenül besiklottak az ajtón, mely máris bezárult mögöttük, Kay Russell pedig alig türtőztetve magát lecsapott a Zárás feliratú gombra.

Egy darabig biztonságban voltak.

A katonáknak azonban szembe kellett nézniük odabent az idegennel.

A lény az oldalán feküdt, hatalmas méretei még fenyegetőbbnek mutatták. Mozdulatlan volt, csupán az oldala emelkedett alig észrevehetően, miközben lélegzett. Pikkelyes bőre valami váladéktól fénylett, miközben a derekára erősített medikit emberi fül számára hallhatatlan pityegéssel jelezte, hogy megkísérli semlegesíteni a belélegzett altatót.

— Valami szerkezet van rajta! — mondta az egyik katona, miközben biztonságos távolságról szemügyre vette.

— Hagyják rajta! — Dr. Rebecca Huston hangja rendkívül határozott volt. — Amíg nem tudjuk a funkcióját, nem bolygatjuk. Lehet, hogy az teszi lehetővé a számára a bolygónkon az életben maradást.

Igazság szerint a vizsgálatok során a kutatók több olyan „szervet" is találtak, melyről feltételezték, hogy valójában valamilyen készülék. A pontos meghatározás egyrészt a pajzs miatt volt lehetetlen, másrészt a készülékek többsége belemélyedt a lény testszöveteibe.

Protézisek lennének, tette fel az egyik kutató a kérdést, de eddig még nem nyílt rá lehetőségük, hogy tényleges vizsgálatokat végezzenek ezzel kapcsolatban.

A katonák körülvették az idegent.

Valamennyien úgy helyezkedtek, hogy ha a földönkívüli hirtelen magához térne, akkor egyikük se zavarja a másikat a célzásban. A fegyverek csöve mozdulatlanul meredt a lény testére, elsősorban a végtagokat véve célba. Ott talán nem lesznek halálosak a lövések.

Az eredeti terv bénító lövedékeket írt elő, azonban a földönkívüli véres tombolása arra késztette az egységparancsnokot, hogy éles lőszer használatára szólítsa fel az embereit. Bár az idegen kétségkívül rendkívül értékes volt a hadsereg számára, nem akart embereket veszíteni emiatt.

A parancsnok felemelte a kezét, és a lényre mutatott. Odakint már megbeszélték a teendőket, valamennyien pontosan tudták a feladatukat.

A katonák egyszerre mozdultak, ahogyan az egy jól összeszokott egységtől elvárható. Mindannyiuknak egy-egy végtag jutott; egyelőre ennek tekintették az idegen mozgékony, izmos farkát is, mely rendkívül alkalmasnak tűnt arra a célra, hogy letaglózzon egy embert.

Könnyű, speciális ötvözetből készült, rendkívül nagy szakítószilárdsága bilincsek verték béklyóba a földönkívülit.

— Nyissák ki az ajtót! — szólt bele a parancsnok a gégemikrofonjába. — S gondoskodjanak arról, hogy senki ne legyen a haladási útvonalunkon!

Russell rácsapott a nyitószerkezet gombjára.

— Hozhatják!

Fargas szinte mozdulatlanul figyelte, ahogy a katonák közül négyen megemelik az idegen alvó testét, miközben az ötödik — az egységparancsnok — alig egy lépésre leszakadva a lény fejéhez szegezi a fegyvere csövét.

Biztos, ami biztos alapon.

Gyors, összehangolt lépésekkel haladtak.

A puru-biru démont ilyen közelről talán még sohasem látta kampa.

Iszonyatos jelenség volt.

Christopher Fargas szívében minden civilizáltsága és felvilágosultsága ellenére feltámadt az iszonyat, az ősi rettegés, mely minden ember kollektív tudatalattijában ott rejtőzik.

A férfi kényszerítette magát, hogy nézze a szörnyeteget. Csak akkor győzheted le, ha nem engeded, hogy a belőle áradó félelem elemésszen, gondolta elszántan. Áji Marangui pedig világosan a tudomására adta, hogy mit vár tőle-.

S a jóslat első része már beteljesült.

A démon életre kelt.

 

A test nem volt könnyű, legalábbis erre utalt a katonák homlokáról patakzó veríték. Vagy talán csak a félelem mutatkozott meg rajtuk is? Sietős léptekkel vágtak át a megfigyelő szobán, nem foglalkoztak az eléjük kerülő berendezési tárgyakkal, egyszerűen oldalra rúgták azokat. Kay Russell kinyitotta a külső ajtót is, majd előzékenyen az idegent cipelők elé rohant, és sarkig tárta.

Odakint hangos moraj támadt.

Kay Russell egy határozott kiáltással mindenkit elnémított, majd intésére a külső ajtót biztosító fegyveresek csatlakoztak a különleges osztaghoz. Szinte másodpercnyi időveszteség nélkül átvették tőlük a nehéz terhet, majd tovább igyekeztek az épület egyik oldalsó szárnyában kialakított speciális börtönhelyiség irányába.

Ez valójában egy falakkal körbevett, jókora méretű ketrec volt, melyet erős acélláncok tartottak a levegőben. A vastag rácsok között csupán akkora hézag tátongott, hogy egy felnőtt férfi bedughatta rajtuk összeszorított öklét, ám az esetleges kitöréstől nem kellett tartaniuk.

A katonák egyenesen ide igyekeztek.

Russellnek köszönhetően a külső helyiségben mindenki a falhoz lapulva figyelte a foldönkívülit, és senki nem akadályozta a haladást. Az egyik technikus az utolsó pillanatban vetődött félre a menet útjából, a táborparancsnok pedig úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével.

A ketrec ajtaja már nyitva várta a foglyot, s miután a katonák betolták a hatalmas termetű idegent, Kay Russell azonnal bezárta. Számítógép figyelte a zárak állapotát, a ketrec kereszt-rúdjaira nehezedő nyomást, de még a helyiségbe: lévő levegő összetételét is.

Az akció nem tartott három percnél tovább.

Bőven belül voltak hát a Dr. Rebecca Huston által garantált időhatáron.

Az emberek megkönnyebbülve felsóhajtottak.

— Megcsináltuk! — Russell boldogan karolta át a mellette álló, mackó termetű katonát, akinek a zubbonya teljesen átitatódott izzadságával.

— Majdnem becsináltam! — morogta egy másik, mire a többiek nevetésben törtek ki. A bennük tomboló feszültség egyetlen hatalmas robbanásban lett semmivé.

— Nincs ebben semmi — kacagott Russell —, én előre bepelenkáztam magam, csak azért nem látszik!

Christopher Fargas, aki gondosan lemaradva követte a menetet, nem nevetett, még csak mosolyra sem húzta a száját. Igaz, az idegent ketrecbe zárták, s a rácsok talán megakadályozzák a kitörését, azonban a férfi úgy érezte, a történetnek koránt sincs vége.

Valami készült.

A kampák nevelte fehér férfi minden idegszálával érezte.

Azonban egyelőre semmit sem tehetett ellene.

— Aggodalom csillog a szemedben! — Rebecca Huston hangja rosszul palástolt idegességről tanúskodott. — Valami baj van?

Fargas megvonta a vállát.

— Nem tudom — felelte őszintén, és felsóhajtott. — Valami gonoszt érzek, ám képtelen vagyok meghatározni, miért!

— Talán csak az idegesség teszi — vélte Huston doktornő.

— Nem erről van szó! — rázta meg a fejét a férfi, és kutató pillantást vetett a ketrec alsó rácsain heverő test irányába. — Tartok tőle, ezzel még nem ért véget a történet. Az idegen veszélyes... az lenne a legjobb, ha elpusztítanánk, amíg nincs öntudatánál. Tudom, ez barbár ötlet, de most legszívesebben elfojtanám magamban a civilizált érzéseket, s hagynám, hogy a kampa énem cselekedjen helyettem. Biztosan helyesen döntene.

Dr. Rebecca Huston belekarolt a férfiba.

— Menjünk! Mindkettőnkre ráfér némi pihenés — mondta csendesen. — Aludjuk ki magunkat, mert mától a kutatás új szakaszába lépett. Minden energiánkra szükségünk lesz!

Fargas gondterhelten bólintott.

— Szívem szerint hazarohannék a nevelőapámhoz, hogy tanácsot kérjek tőle! — ismerte be. — Ám tartok tőle, hogy éppen az idő alatt történne valami fontos, s akkor mindenképp itt akarok lenni!

— Az ügyeletes majd szól, ha magához tér az idegen! — mondta a nő csendesen. — Addig azonban még remélhetőleg van néhány óránk. Az igazat megvallva, annyira fáradt vagyok, hogy állva el tudnék aludni!

Christopher Fargas hagyta, hogy a nő kivezesse az épületből. Olyan természetesen karolták egymást, mintha már évek óta bizalmas kapcsolatban lennének egymással. Mindketten túl fáradtak voltak ahhoz, hogy komolyabb jelentőséget tulajdonítsanak ennek, egyszerűen engedelmeskedtek annak a belső késztetésnek, amely az első találkozásuk óta munkálkodott bennük

— Nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélküled! — jegyezte meg csendben a doktornő. — Neked köszönhetjük, hogy a nyomára akadtunk az idegennek, segítettél visszaszerezni a kijotóktól, végül az ötleteid révén újraélesztettük. Ha te nem vagy, akkor...

Christopher Fargas megvonta a vállát.

— A világ szegényebb lenne egy földönkívülivel — fejezte be a nő gondolatát szerényen, majd elmosolyodott. A feszültség apránként kezdett feloldódni benne.

Odakint az őserdő lassan ébredezett. Az éjszaka ragadozói visszavonultak, hogy átadják helyüket a többi vadállatnak.

Mégis, volt valami nyugtalanság a levegőben.

Christopher Fargas tisztán érezte.

Az állatok ma másként üvöltöttek, s a tábort reggelenként hangos veszekedéssel üdvözlő majmoknak most nyoma sem volt.

Elmenekültek.

Ők már megérezték az új veszélyt.