1. fejezet - A XV. század közepén, valahol az Amazonas őserdeiben

Az égboltot vakító villámok szaggatták darabokra, melyek fénye még a vastag lombtakarón keresztül is észrevehető volt. A dohos-poshadt, hányingert okozó édeskés levegőben a közeli mocsarak gőzei, kaktuszcserjék és félig rothadt orchideák éjszakai illatai-bűzei keveredtek. A hirtelen támadt zápor nem csupán a látótávolságot csökkentette néhány lábnyira, hanem iszamóssá tette a talajt, csaknem lehetetlenné téve az amúgy sem biztonságos haladást.

A távolból dobok hangjait hozta a szél.

Rontásűző hangokat.

A hatalmas levelek alig észrevehetően megrebbentek, s egy pillanatra még a folyamatosan lármázó tücskök is elhallgattak.

A karcsú maraja pálma tövében álló megtermett, majd' három méter magas, rovarszerű myotan villámgyorsan oldalra penderült, és vakító fénysugarat küldött a levelek közé, melyek egy szempillantás alatt megbámultak a koncentrált hő hatására.

Nehéz, sziszegő légzés hallatszott.

Egy ramoryan tántorgott elő a bokrok alól, mellkasán — közvetlenül a légzőkészülék membránja alatt — zölden fluoreszkáló massza bugyogott lefelé. Hosszú ujjaival hasztalan próbálta célra tartani az energiavetőjét, az életereje sebesen fogyott. A gyomortájékon elhelyezett medikit panaszos csipogással jelezte, hogy nem boldogul a sérülés regenerálásával.

A myotan apró, gyors lépésekkel közelebb ment a ramoryanhoz, és egy villámgyors vágással — melyhez az alkarja külső felén elhelyezett pengét vette igénybe — felhasította ellenfele torkát. A lény a földre hanyatlott, miközben a földre hullott massza kísérteties fénybe vonta az alakját.

A medikit elhallgatott.

A myotan felemelte a fejét, és gyorsan körbepillantott. A csuklójára szerelt készülék továbbra is alig érzékelhetően vibrált, ami azt jelentette, hogy rajta kívül van még egy nagy testű élőlény a közelben.

Ágak roppanása hallatszott, ám ezt csak az hallhatta meg, aki képes volt kiszűrni ezt a zajt az őserdő kaotikus hangzavarából.

Az idegen előrevetette magát, miközben mögötte apró lidércfények robbantak szét a levegőben. Ezek a halálos fények kérlelhetetlenül követték az idegent, ám az egy gyors bukfenccel eltűnt a bokrok alatt, s néhány másodperccel később már a hőképe sem látszott.

A második ramoryan dühösen felmordult, és miközben a fegyverét továbbra is a bokrokra irányította, odalépett halott társához, majd leguggolva mellé villámgyorsan egy rövid kódsorozatot táplált a hulla medikitjébe.

Fényes villanás vetett baljós árnyékokat az eső alatt engedelmesen meghajoló növényekre, és a következő pillanatban a ramoryan hullája minden felszerelésével egyetemben molekulákra bomlott szét.

Sötét árny zuhant alá az egyik közeli cédrustól, mely jó tizenöt méterre volt attól a helytől — ráadásul az ellenkező irányban —, ahol az idegen az imént eltűnt. A ramoryan nem foglalkozott azzal, hogyan kerülhetett az ellenséges myotan ilyen rövid idő alatt a háta mögé, csupán a középső szeme előtt lebegő holoképre koncentrált, melyen tisztán kivehető volt a nesztelen léptekkel közeledő idegen.

A ramoryan az utolsó pillanatig kivárt.

Az ellenfele csupán néhány lépésnyire volt tőle, amikor a hatalmas testű lény szemmel alig követhető sebességgel megperdült, s ezzel egy időben az ujjai ráfonódtak a fegyver ravaszára. A rövid, furcsán csavarodó csőből narancsszínű gömbök vágódtak ki, egyenesen a myotan széles mellkasának csapódva.

Éles hang hallatszott, mely leginkább a jég ropogására emlékeztetett.

Az idegen mozdulatlanná dermedt, zöldes árnyálatokban játszó bőrének felszínén apró kristályok képződtek, melyek pillanatok alatt egybefüggő felületté álltak össze. A ramoryan elégedetten nézte az eredményt, majd előrelépett, és megtapogatta a sztázisba került ellenfelét.

Hirtelen halk, szisszenő hang hallatszott.

A ramoryan éles fájdalmat érzett a combján, melyet csupán egy vékony réteg, hőelnyelő fóliából készült plandir védett. A pajzsruha kiválóan alkalmas volt a koncentrált hő okozta sérülések megakadályozására, és távol tartotta a rovarokat a bőrtől, emellett nem akadályozta a mozgásban a ramoryant.

A zöld pikkelyes loro-machacuy csaknem észrevehetetlenül simult a talajba. Ez a kígyó csaknem nyolc láb hosszú, és a mérge az egyik leghalálosabb, amit a bennszülött indiánok ismernek. Ha a ramoryan nem lép rá, valószínűleg nem támadta volna meg, ám most ott lógott az idegen lény alsó végtagjára csavarodva. A méregfogait nem tudta kihúzni a szokatlanul erős húsból, ezért minden mérgét belepumpálta a szabadulási kísérlet közben.

A ramoryan érezte, hogy a végtagjai zsibbadni kezdenek, miközben a derekára erősített medikit eszelős sebességgel látott neki a véráramba került idegen anyag analizálásának, hogy ellenmérget szintetizálhasson hozzá.

Bal kéz felől csörtetés hallatszott.

A ramoryan dühösen felmordult a hangok hallatán.

A loro-machacuy eközben már csaknem kiszabadult, ám hirtelen erős ujjak fonódtak a nyakára, és egy erőteljes rántással eltörték a csigolyáit. A ramoryan ezután kifürkészhetetlen arckifejezéssel beállította a testéhez tapadó anyagmegsemmisítőt harminc perces késleltetéssel. Ha a medikit megbirkózik az ismeretlen méreggel, egyetlen mozdulattal hatástalaníthatja a beállítást, azonban amennyiben a készülék kudarcot vall, akkor...

Nos, az előírásokat minden körülmények között be kell tartania. Semmi nem kerülhet az ellenség kezére!

Minthogy a lábai már képtelennek voltak megtartani a súlyát, ezért a ramoryan lekuporodott a földre, és igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetett. A lény dühös volt magára; észlelnie kellett volna, hogy nem csupán egy myotan tartózkodik a közelben.

A testében áramló méreg lelassította.

A ramoryan rádöbbent, hogy a küzdelmet elveszítette. A bokrok között mozgó alak egyre közelebb ért a lassan teljesen megbénuló lényhez. A ramoryan utolsó erejével felemelte a kezét, és felpattintotta a dezintegrátor parancsvezérlőjének fedelét. Egyetlen szimbólum világított a halványsárga felületen, és a ramoryan egy utolsó, gyűlöletes üvöltés kíséretében megérintette.

A villámok fényébe a villanás szinte észrevehetetlenné halványult.

A bokrok közül kilépő indián csupán egyetlen pillantást vetett a fa mellett fenyegetően meredező, fényes felületű szoborra, majd rémülten felkiáltott, és nem törődve senkivel és semmivel megfordult, majd belevetette magát a sűrűbe.

A zápor hamarosan elcsendesedett, ám az éjszaka továbbra is sötétbe burkolta a dzsungelt. Az őserdő mélyén csupán egy mozdulatlan alak emlékeztetett az iménti összecsapásra.