2. fejezet - A XX. század vége, Pucallpa, Peru
Talán egész Amazóniában nem létezik piszkosabb és elhanyagoltabb repülőtér, mint a pucallpai. Minthogy az örökös nedvességben és forróságban a szemét rohamos sebességgel indul rothadásnak, így különösképpen fontos lenne a rendszeres takarítás. Pucallpában azonban — úgy tűnt — senkit sem zavar a kosz, annak ellenére, hogy a város a perui Amazónia második legfontosabb településének számított.
Christopher Fargas elgondolkozva nézett körül. Élete jelentős részét ebben az országban élte le, ám az Egyesült Államokban eltöltött évek után valahogy annyira furcsa volt visszatérni.
Primitív.
Ez a szó ötlött a férfi eszébe, ám gyorsan helyesbített: egyszerű. Peru kétségkívül elmaradottnak számított az Államokhoz képest, de ez az összehasonlítás igazságtalan volt. Hiszen az ország szépen fejlődött, s bár az érintetlen őserdők mélyén máig éltek olyan indiánok, akik szertartásaik során a kannibalizmusnak hódoltak, Peru már nem volt olyan, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A változások lassacskán mindenhova eljutottak, s Fargas biztos volt benne, a huszonegyedik század lehetőséget nyújt majd, otthonának a felzárkózásra.
Christopher Fargas nyúlánk, izmos fiatalember volt, százkilencven centiméteres termetével embertársai felé magasodott. Sötét bőre és haja a bennszülöttekhez tették hasonlatossá, bár tudta magáról, hogy hiába kampák nevelték fel, mégsem közéjük született. Zöld szemei egy ragadozóra emlékeztették, s bár a fiatalember barátságos és nyugodt természetű volt, ha úgy hozta volna a sors, nehézség nélkül megvédi magát. Egy olyan közösségben, ahol már a gyermekek is halálos biztonsággal kezelik az íjat és a nyilat, vagy éppen a kést, ott elengedhetetlenül ragad valami tudás mindenkire.
Ráadásul Fargas gyermekkorában hihetetlen örömmel vett részt a kampa gyerekekkel a környék felfedezésében, s az érintetlen őserdőben csak egyszer lehetett hibázni. Egy rossz lépés, egy tévesen felismert mérgeskígyó, s máris megvan a baj.
Fargas azonban igazi kampává vált.
Az Ucayali folyó lustán hömpölygő, civilizált ember számára túlságosan halk morajlása apránként Fargas fülébe hatolt. A férfi lassan elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy a füle megőrizte régi élességét.
Hát mégsem változtam meg teljesen, gondolta.
Az évek során sok mindent elfelejtett, ám bízott benne, hogy az emlékek hamarosan visszatérnek majd. Nyolc hosszú esztendővel ezelőtt valóságos kulturális sokkon kellett keresztülesnie, amikor Peruból az Egyesült Államokba került. A gyors felfogóképessége és a veleszületett alkalmazkodása képessé tette, hogy nagyobb megrázkódás nélkül beilleszkedjen egy számára idegen világ mindennapjaiba, s ott végül diplomás ember váljon belőle.
Fargas mélyet sóhajtott. Vajon él még Áji Marangui? A kampa varázsló, akit az apjaként tisztelt hosszú éveken át, míg az idős férfi úgy nem döntött, hogy felfedi előtte származásának titkait? Utoljára majd' egy éve kapott hírt felőle, s már akkor is idős, beteg ember volt.
Mégis, Christopher Fargas bízott benne, hogy életben találja nevelőapját. Hiszen a Kígyótestvér — a Táncoló Anakonda Testvériség Főpapja és a törzs varázslója — hihetetlen szívósságról és élni akarásról tett tanúbizonyságot kilencvenötödik esztendeje ellenére. Igaz, a korát csak Marangui saját elmondása alapján ismerte, ám nem látta okát, hogy miért hazudott volna neki.
Hiszen a fiaként szerette!
— Megpucolhatom a cipőjét, uram? — szaladt oda hozzá egy legfeljebb öt éves bennszülött kölyök, kezében hordozva a munkaeszközeit, egy kétes tisztaságú rongyot és egy tubus meghatározhatatlan fajtájú krémet.
Fargas tétován megrázta a fejét. Bár az egyetem elvégzése után tehetős ember lett belőle, legalábbis perui szemmel nézve, mégis irtózott attól, hogy olyan munkát végezzenek el helyette, amire maga is képes.
— Csak ötszáz inti! — esdekelt a gyerkőc.
A férfi sajnálkozva széttárta a kezét.
— Tiszta a cipőm — válaszolta. — Keress magadnak egy másik kuncsaftot!
A fiú megrázta a fejét.
— Nézd, itt van az ötszáz inti — nyúlt a zsebébe Christopher Fargas —, így mindketten jól járunk!
A kölyök elszántan összeszorította a száját, és olyan sértődött arcot vágott, mintha Fargas gringónak nevezte volna. Holott inkább fordított lehetett volna a helyzet.
— Nem koldus vagyok! — jelentette ki dacosan a kölyök, s harcias arckifejezést öltött magára. — Jonathan becsületes munkás!
Jonathan?
Fargas meglepődött. Szóval itt is megkezdődött az amerikanizálódás. A szülők „jól hangzó" neveket választanak a gyermekeiknek, mert bíznak benne, hogy ezáltal talán sikerül befolyásolni a jövőjüket.
Pedig ez ostobaság!
Christopher Fargas megadóan bólintott.
— Rendben van! — válaszolta a karjait széttárva. — Most, hogy jobban belegondolok, valóban ráfér a cipőmre egy kis takarítás. Végtére is, ötszáz inti nem olyan sok érte.
— Darabonként! — emelte fel az ujját a kölyök hamiskás mosollyal az ajkain, s mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, szakszerű mozdulatokkal nekilátott a munka elvégzésének.
Ezer intivel szegényebben és egy megmosolyogtató kalanddal gazdagabban Christopher Fargas egyenesen a kikötőbe indult, miközben a fejében egymást kergették a gondolatok. Mennyit változott a világ, amíg távol volt, s még annál is többet, amióta megszületett.
Talán Peru pénze, az inti szemléltette a legjobban a változást. Az inkák idejében a Napistent nevezték így, mára az aprópénzt. A felemelkedés után elkerülhetetlenül jött a bukás.
A falak mellett indiánok és félvérek kuporogtak az árnyékban. Többségük aludt, vagy sztoikus nyugalommal várakozott. Igaz, a dél-amerikaiak sohasem sietnek. Számukra a paciencia, a „türelem" nem jelszó, hanem életforma.
Fargas sem sietett.
Először az órájára pillantott, majd mint aki hirtelen elszégyellte magát, a nap arányló korongjára. Kétségtelen, hogy az Államokban nem volt könnyű megszoknia az órát, hiszen hosszú éveken keresztül a nap állásából állapította meg az időt. Ám miután az óra mindennapjai részévé lett, hirtelen elfelejtette használni azt a képességét, melyre még gyermekkorában tett szert.
Néhány hónap alatt minden a régi lesz, gondolta a férfi, és őszintén bízott benne, hogy nem téved. Azzal a szándékkal ment el az Államokba, hogy az egyetem befejezése után visszatér, s a talmi csillogás ellenére sikerült ezt betartania. Pedig kedvező állásajánlatok, vonzó lehetőségek tárultak fel előtte, ám a férfi sohasem felejtette el az öreg nevelőapja, Áji Marangui indulás előtt neki mondott szavait: fiam, rád itthon van szükségünk!
És Fargas tudta, hogy apja komolyan gondolta. Tartozott neki azzal, hogy visszatér. A tudás, amit a fejében őrzött közvetve sokat ér a kampák számára. A segítségével talán elkerülhetik, hogy a századvégi modernizáció során a törzs eltűnjön a történelem süllyesztőjében.
Az Ucayali partján csinos kis kikötő épült. Bár az őserdő jelentős része még ismeretlen volt a világ számára — néhány indián törzstől eltekintve, akik otthonuknak nevezték —, a civilizáció apránként tért hódított. A fejvadászok, a kannibálok és a felderítők ideje lejárt, vagy legalábbis jelentős mértékben csökkent a szerepük.
A parton négy hajó horgonyzott, ám Fargast csupán egyetlen érdekelte, amelyiknek az oldalára a Vaca Marina — Tengeri Tehén — feliratot pingálták. Fargas még az Államokból faxot küldött, s kibérelte a hajót. Néhány éve még egyszerű utasként gyönyörködött a zsúfolt fedélzetről az őserdő káprázatos élővilágában, mára azonban megengedhette magának azt a luxust, hogy nem kell figyelemmel lennie másokra.
— Senor Fargas? — szólította meg tisztelettudóan egy hatalmas, barna bőrű férfi, aki az arcán rituális törzsi tetoválásokat viselt. Ha Fargas jól emlékezett, a férfi az anapitik törzséből való volt, legalábbis a használt szimbólumok alapján.
Christopher Fargas bólintott.
— Üdvözlöm a fedélzeten! — mosolygott barátságosan az indián, ám hegyesre reszelt fogai miatt a látvány meglehetősen rémisztőnek bizonyult. Szerencsére Fargas tisztában volt azzal, hogy nincs mitől tartania. Végtére is hazajött.
Ebben a pillanatban ismerős hang csendült fel a háta mögött. Egy átkozottul ismerős hang, melyet Fargas nap mint nap hallott az egyetemi évei során, öt hosszú esztendőn keresztül.
— Hello, Chris! — Az idegen hangja jellegzetesen mély tónusú volt, ezer közül is fel lehetett volna ismerni.
Az anapiti keze alig láthatóan az övére erősített kés felé mozdult — a civilizáció még nem ölte ki terjesen a régi beidegződéseket az indiánokból —, ám Fargas a szemével leintette, és szembefordult az idegennel.
— Kay, öreg cimbora! — Fargas valóban boldog volt, hiszen már közel egy teljes éve nem látta a barátját, amióta az egyetemi évek elmúltával mindkettőjüknek a szürke mindennapokban kellett bizonyítani a rátermettségüket. — Mi a fenét keresel itt? S ne gyere nekem azzal a mesével, hogy egyszerű turista vagy, mert ezt úgysem hiszem el! A te kényes ízlésednek Peru túlságosan is pórias...
Kay Russell elvigyorodott. Magas, határozott arcvonásokkal rendelkező férfi volt, első pillantásra jó néhány évvel idősebbnek tűnt Fargasnál.
— Nos, valóban nem kikapcsolódni érkeztem az országba! — ismerte be. — Egy jó erős kávé mellett szívesen elmesélném a történetet, de igazság szerint most éppen egy hajóra vadászom, ami elvinne engem és a társaimat Atalayába. Sajnos, ezek a fickók itt — fejével a többi hajó felé intett — nem igazán kedvelik az arcomat, s vagy hihetetlenül szemtelen árat szabnak meg, vagy pedig egyszerűen a vállukat vonogatják a spanyoltudásom hallatán. Azt hittem, a dollár elég jó pénz nekik, de úgy tűnik, tévedtem.
Fargas bólintott. Russell kétségkívül eredeti fickó volt, csak túlságosan amerikai, aki hisz a dollár mindenhatóságában. Talán, ha egy kicsit visszafogná magát, sikerülne hajót találnia, ám addig inkább a kapitányok keresztülnéznek rajta, vagy — ahogy a barátja is említette — olyan magas árat kérnek a fuvarért, ami némileg enyhíti a gringók társaságának kellemetlenségeit.
— Ami azt illeti, én Atalayáig kibéreltem ezt a hajót — vakarta meg elgondolkozva a tarkóját Fargas. — Nem tudom, mit fog szólni hozzá José kapitány, de megbeszélem vele, hogy csatlakozhassatok hozzánk.
Kay Russell szeme felragyogott.
— Ha ezt megteszed, istenemre mondom, adósod leszek egy életre! — kiáltotta lelkesen.
Christopher Fargas az indiánhoz fordult, és a kampa nyelvjárást használva beszélni kezdett.
— Ez az ember a barátom. Ő és a társai velünk tartanak Atalayáig a hajódon. Ügyelni fogok rá, hogy semmilyen kényelmetlenséged ne legyen emiatt, s a kialkudott viteldíjat megemelem húsz százalékkal. Rendben van?
Az indián alig észrevehetően bólintott, bár a kezét jelentőségteljesen a tőre közelében tartotta. Fargas nem nyugtalankodott emiatt, hiszen Russell aligha veszi észre azt az árnyalatnyi tartózkodást és gyűlöletet, amit a bennszülött táplál vele szemben. S addig, amíg az amerikai nem sérti meg nyíltan az indiánt, addig nem lesz semmi baj.
Visszafordult a barátja felé.
— Beleegyezett — jelentette ki angolra váltva. — Ám van egy kikötésem: a hajón nincs ital! Tudom, szeretsz mulatni, ám az indiánok rosszul bírják az italt, s nem akarom, hogy emiatt problémáink adódjanak.
Russell elvigyorodott.
— Te sohasem voltál az a bulizós fajta! — jegyezte meg nevetve, majd a barátja vállára csapott. — Rendben van, a társaim nevében megígérem!
— S még valami! — emelte fel az ujját Fargas. — Szeretném, ha egyikőtök sem tenne lebecsmérlő vagy gúnyos kijelentéseket a bennszülöttekkel kapcsolatban. Ezt vegyétek nagyon komolyan, ha bármit is el akartok érni Peruban. Tudod, sokan megértik, amit beszéltek, még ha nem is tökéletesen, s mindmáig akadnak olyan félvad indiánok, akik megjegyezve minden szavadat éjjel visszatérnek, s levágják a fejedet!
Kay Russell komolyságot erőltetett magára.
— Ne aggódj, barátom — igyekezett nem mosolyogni —, készültem ebből az országból! Nem lesz velünk semmi baj, becsületes tudósok vagyunk!
Fargas odavetett néhány szót az indiánnak, majd kedélyesen a házak felé intett.
— Tudok a közelben egy remek helyet, ahol isteni kávét főznek! Szóljunk a társaidnak, aztán amíg ők összepakolnak, addig mi felelevenítjük a régi emlékeket, s mellesleg azt is elmesélheted, mi hozott téged, az évfolyam egyik legjobbját ide, a világ végére.
A kávézó a valóságban egy árnyékos helyen lévő, ám mégis kényelmetlenül forró levegőjű kis kunyhó volt. A falait egy felismerhetetlen színes újságból kivágott képek díszítették. A papír sárgás, tépett széle arra utalt, hogy már meglehetősen régen kerülhetett jelenlegi helyére.
A kunyhó teljes berendezése két gyalulatlan deszkákból készült asztalból, valamint fonott karosszékekből állt, melyeket vastag, ám gyanús szagú párnákkal béleltek ki.
Fargas figyelmét nem kerülte el a barátja rosszul leplezett undora, amikor helyet foglalt az asztal mellett.
— Jobban teszed, ha hozzászoksz! — figyelmeztette. — Hidd el, hamarosan visszasírod majd ezt a nagyszerű helyet. A folyón nem járnak luxushajók, a légkondicionálás álom csupán, s ha hűvöset akarsz magadnak, akkor az a legjobb, ha visszatérsz az Államokba! Russell elvigyorodott, és megrázta a fejét.
— Nem vagyok olyan nyámnyila alak, mint amilyennek hiszel! — válaszolta, és jól esőén belekortyolt a kávéjába. — Nem ismeretlen terep előttem a trópus, de szükségem van néhány napra, amíg akklimatizálódok.
Fargas kérdő pillantást vetett a barátjára.
— Most pedig mesélhetnél a terveidről!
Russell elkomolyodott, majd lassan bólintott.
A tekintetébe valami furcsa fény gyulladt, melyet Fargas még sohasem látott. Mennyire megváltozhat az ember egy év alatt!
— Egy alapítvány pénzeli a munkánkat, akinek valami dúsgazdag olajmágnás áll a hátterében — kezdte Russell, miközben aprót kortyolgatott a sötét színű folyadékból. — Amatőr természetbúvár és régész az illető, aki azt hiszi, a pénze révén sikerül olyan hírnévre szert tennie, hogy tudományos körökben is szívesen fogadják.
Fargas meglepődött.
— Eddig azt hittem, a mágnásokat mindig szívesen fogadják ilyen helyeken!
Russell megcsóválta a fejét.
— A pénzét, azt igen — válaszolta. — De őt magát már annál kevésbé. Egyetlen igazi tudós sem szereti, ha egy amatőr beleszól a kutatási munkába pusztán azért, mert ő pénzeli a kutatókat.
Fargas felsóhajtott.
— Ez kétségkívül így van. Folytasd kérlek!
— A fickó összeszedett valahonnan egy feljegyzést, melyről azt hiszi, hogy a nevét ismertté teszi az egész világon. Valami ősi legendáról van szó benne, egy kőszoborról meg ilyesmi. A feljegyzés alapján nagyjából sikerült beazonosítani a helyszínt, ami persze nem jelenti azt, hogy holnap már hívhatjuk is az újságírókat.
— Az őserdőben van? — kérdezte Fargas.
— Pontosan — bólintott elgyötört arccal Russell. — De mint azt te nyilván jól tudod, itt még egymérföldnyi eltérés is nagymértékben hátráltathatja a kutatómunkát. Mi pedig csak százmérföldes pontossággal ismerjük a koordinátákat. Ha ugyan helyesen értelmeztük a leírást!
Fargas megcsóválta a fejét.
— Ha nem ismernélek, azt mondanám, forduljatok vissza! — jelentette ki. — Azonban amilyen mázlista vagy, belépsz a dzsungelbe, s az első dolog, amibe belebotlasz majd, a szobor lesz. De komolyra fordítva a szót, ha nem titok, áruld el, melyik körzetben fogtok tevékenykedni! Talán tudok szolgálni számotokra néhány tanáccsal.
Kay Russell arca kifürkészhetetlen maszkká változott, a vonásai közömbösek maradtak, ám a szeme mélyén apró szikrák csillantak.
— Atalayától nyugatra, az Urubamba mentén, valahol Peru, Brazília és Bolívia közös határának közelében.
— A csamák területén?
Russell meglepődöttnek tűnt.
— Nem tudom, hogy hívják az ottani bennszülötteket — ismerte be kényszeredett mosollyal. — Majd utánanézek!
— „Készültem ebből az országból” — idézte Fargas a barátja kijelentését. — Ember, hát nem érted? Ez egy egészen más világ, mint amilyenhez hozzászoktál. Lehet, hogy elolvastál Peruról mindent, amihez hozzájutottál, s talán trópusi tapasztalatod is van, azonban az őserdő egészen más. Ez nem egy botanikus kert! Itt, ha tévedsz, akkor a nagykövetségen már készíthetik is a részvéttáviratot, amit elküldenek a családodnak. A tested úgyis az őserdőt fogja táplálni...
— Vagy egy indiánt! — Russell nem ijedt meg.
— Nézd, Kay — emelte fel a kezét Fargas. — A barátom vagy, ezért nem akarom, hogy bajod essék. Nem foglak lebeszélni az útról sem, ahhoz túlságosan makacs vagy, de fogadj meg néhány tanácsot. Először is szerezz a csoport mellé néhány bennszülöttet, akivel tökéletesen megértitek magatokat. Ne amerikanizálódott indiánokat keress, hanem olyanokat, akik a mai napig az őserdőben töltik napjaik jelentős részét. Másodszor kezdjetek neki valamennyien az indián nyelvjárások és szokások tanulmányozásának, mert ez a legértékesebb tudás, amit a zöld pokolba magatokkal vihettek!
Russell nem tiltakozott.
— Ami pedig az Atalayáig vezető utat illeti — folytatta Fargas —, készülj fel! Csupán néhány nap a folyón, ám amíg odaérünk, minden egyes percet mellettem fogsz tölteni, hogy megpróbáljak beleverni némi tudást a fejedbe!
— Szóval nem csak ugrattál, amikor az egyetemi évek alatt azt mondtad, hogy indián vagy — lepődött meg Russell. — Amióta megpillantottalak a parton, egyfolytában azon jár az agyam, te mit keresel itt?
Christopher Fargas megvonta a vállát.
— A külső genetikai jellemzőim alapján fehér ember vagyok, ez kétségtelen — ismerte be. — Azonban alig lehettem másfél éves, amikor a kampa törzshöz kerültem, s náluk nevelkedtem tizenhat éves koromig.
Russell nem kérdezett többet, hiszen a történet jelentős részét már ismerte. Az egyetemi évek alatt a két férfi szoros barátságot kötött, amolyan véd- és dacszövetséget. Bár alapvetően más volt a felfogásuk az életről, mégis együtt maradtak, talán éppen az ellentéteik miatt. Kay tudta, hogy a barátja Peruból érkezett, s bár kezdetben kicsit lekezelően viselkedett vele szemben, hamar rádöbbent, hogy a barátja rendkívül gyors felfogóképességgel rendelkezik. A barátság vetélkedéssel kezdődött, az évfolyamelsőségért vívott tisztességes küzdelemmel.
S végig megmaradt.
Christopher Fargas ritkán beszélt a szüleiről, s ha néha az apjáról esett szó, akkor mindig Kígyótestvérként emlegette. Az évfolyamtársaik nem akarták elhinni, hogy Fargas valóban indián, hiszen egyáltalán nem hasonlított rájuk. Kay Russell sem hitte el teljesen a barátja meséjét, ám legalább ő nem fejezte ki látványosan a kételkedését, megtartotta a gondolatait magának.
Mindketten felhörpintették a kávéjukat.
— A hajón majd mindent megbeszélünk! — búcsúzott Christopher Fargas. — Mindkettőnknek van még elintéznivalónk a városban, így ne töltsük tovább az időt! A hajó délután ötkor indul, legyetek a fedélzetén, mert a kapitány senkire sem vár! S ez nem túlzás!
Fargas távoztával Russell hosszú másodperceken keresztül nézte barátja távolodó alakját, miközben a szája elégedett mosolyra húzódott.
A dolgok a kedvére alakultak.
Egyelőre minden az előre eltervezett forgatókönyv szerint történt.