12. fejezet - A romok alatt, Peru

A terem fényárban úszott. Az évszázadok békéjét feldúlták. A falak mellett különféle rendeltetésű készülékek álltak, melyek számos vizsgálatnak vetették alá a helyet. Mérték a páratartalmat, a radioaktivitást, a geotermikus tevékenységeket, az egységnyi levegőben lévő anyagok egymáshoz viszonyított arányát; átvilágították a falakat; mintát vettek a levegőből, a porból, a falakból, a mennyezetből és a padlóból; lefényképezték a falakat borító faragásokat, rajzokat és szimbólumokat. Gyűjtötték az információt.

Tucatnyi ember dolgozott egy időben idelent. Tudósok, akik egy olyan titokra tették fel az életüket, melynek megoldása évtizedekre meghatározhatja a tudomány fejlődését. Egy idegen kultúra megismerése mindig fontos feladat. Különösen akkor, ha nem földi kultúráról van szó.

Fargas biztos volt benne, hogy a katonaság nem véletlenül vesz részt az expedícióban. Talán fegyvereket, talán csak új technológiákat vártak a földönkívüli megtalálásától, bár azt még Fargasnak is el kellett ismernie, hogy a lehetőség valóban kecsegtető.

A férfi státuszánál fogva szabad bejárást kapott a tábor egész területére, s bár Huston doktornőnek voltak fenntartásai, végül ő is beadta a derekát. Fargas nem tudta mire vélni a nő ellenkezését, de nem tette szóvá a dolgot. Gyakran találkoztak, ám kapcsolatuk a legtöbbször arra korlátozódott, hogy udvariasan köszöntek egymásnak, majd sürgősen más elfoglaltságot kerestek maguknak. Fargas azonban rájött, hogy a barátja, Kay Russell által feltett kérdések azok valójában a doktornőtől származnak, s ezért csak szűkszavú válaszokat adott rá. Ha akar tőlem valamit kérdezni, azt tegye személyesen, sugallta Russellnek. A táborban reggelre helyreállt a rend. Brick őrnagy csupán Russellt és Dr. Hustont tájékoztatta a gyilkosságokról, majd nyomban előadta a Fargassal közösen kidolgozott védelmi terveit is, melyet végül egyhangúlag jóváhagytak. A tudósok megfeszített tempóban dolgoztak. Nem csupán a tudásvágy hajtotta őket, hanem az európaiak alkotta csoport is, melyről tudták, csak napok, de lehet, hogy órák kérdése, és megérkeznek. A kutatási jogok elvileg inka romok régészeti feltérképezésére szóltak mindkét társaság esetében — az igazságot gondosan titkolták —, s emiatt nem tiltakozhattak az újonnan érkezők jelenléte ellen.

Russell szinte minden idejét a föld alatti teremben töltötte, ahova mind gyakrabban kísérte el Huston doktornő is. A röntgensugarak segítségével megállapították, hogy az előzetes felmérések helyesek, a teremből két újabb helyiségből lehet átjutni.

— Az egyik egy kisebb raktárra emlékeztet — magyarázta Marshall a doktornőnek. — Egyelőre képtelenek voltunk meghatározni a pontos dimenzióit, mivel évtizedekkel ezelőtt egy omlás félig betemette.

— És a másik helyiség? — kérdezte Dr. Huston, miközben gyors pillantást vetett Christopher Fargasra, aki ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe, majd rövid gondolkozás után egyenesen a főoltárhoz sietett.

Marshall büszkén kihúzta magát.

— Az még különlegesebb — válaszolta lelkesen. — Annyit már sikerült megállapítanunk, hogy a röntgensugarak csupán egy bizonyos szögből tudnak áthatolni a falak mögött elhelyezkedő anyagon, s így kicsit torz képünk van arról, mi vár ránk a túloldalon.

— Nem jutnak át rajta a röntgensugarak? — lepődött meg a doktornő, és automatikusan az említett oltár felé pillantott. — Milyen anyagról van szó?

Marshall megrázta a fejét.

— Nem ezt mondtam — felelte tiltakozva. — Csupán azt, hogy egy bizonyos szögből képesek áthatolni. Amennyiben ugyanaz az anyag van odaát, ami átszivárgott a repedésen, akkor egy különleges műanyagról van szó.

— Nekiláttak már az elemzésének?

— Természetesen — érkezett a válasz. — Az előzetes elemzések alapján csaknem biztosra vehetjük, hogy egy rendkívül ellenálló, keménységében a legjobb ötvözetekkel vetekedő anyag.

— Rendben van, folytassák a vizsgálatokat! — Dr. Huston odalépett az oltárt elmélyülten tanulmányozó Fargashoz. — Képes kibogarászni valamit ezekből a jelenetekből?

A férfi megvonta a vállát, majd amikor rájött, hogy ki áll mellette, barátságosan elmosolyodott.

— Nem igazán — ismerte be. — Amikor először láttam, azt hittem, csupán egy szokásos mitológiai ábrázolás, melyet az indián kultúrában oly gyakran megtalálunk. Igazság szerint nem foglalkoztam ezzel a témakörrel behatóbban, ráadásul magam is indiánnak számítok, így kicsit nehéz dolgom van, amikor objektív akarok maradni.

— Érdekel a véleménye — válaszolta a nő.

Fargas érezte, hogy mintha a kettejük kapcsolata egy kicsit felengedett volna. A hűvös távolságtartásnak most nyoma sem volt, a nő érdeklődése őszintének tetszett.

— Ha elfogadom, hogy a valóságot látom erősen stilizált formában, akkor lehet, hogy át kell értékelnünk az eddigi elképzeléseinket az efféle ábrázolásokkal kapcsolatban — gondolkozott hangosan a férfi. — Első pillantásra az alkotás két őserdei istenség párviadalának tűnik. Az indián hitvilágban sok isten van, amely kötődik a dzsungelhez, állatok vagy éppen növények alakját veszi magára. A rovarforma nem a leggyakoribb, de van épp elég belőle.

— Mint például a sáskaisten? — intett a fejével Dr. Huston az oltár felé.

Fargas bólintott.

— Pontosan. Nézze, doktornő...

— Rebecca — mondta gyorsan a nő.

— Rebecca — ismételte a férfi kicsit meglepetten, és hirtelen elveszítette a fonalat. Hosszú másodpercekbe telt, mire sikerült összeszednie magát egy kicsit, s folytathatta az iménti gondolatot. — Szóval az ilyen ábrázolások gyakorta jelentik két törzs összecsapását. Tulajdonképpen azt sem zárhatjuk ki, hogy nem istenekről, hanem totemállatokról van szó, bár az igazat megvallva, egyetlen törzsről sem tudok, amelynek sáska lenne a toteme.

— És ha azt mondom, varázslókat látunk? — tette fel a kérdést Huston doktornő. — Az indián kultúrában a varázslók gyakran azonosulnak egy állattal, ilyenkor magukra öltik annak bőrét, vagy valami jellegzetes külső jegyét, hogy lélekben jobban hasonulhassanak vele.

Fargas felsóhajtott.

— Látod, Rebecca, éppen ez a bajom! — szinte észrevétlenül tért át magázásról tegezésre, ám a nő nem mutatta jelét, hogy neheztelne emiatt. — Minél hosszabb időt töltök el az oltár előtt, annál több ötletem támad az esetleges jelentésekkel kapcsolatban. Ilyen alapon persze azt sem zárhatjuk ki, hogy az oltár készítője valóban látott egy rovarlényt, s csupán a valóságot véste kőbe.

Russell állt meg mellettük.

— Hamarosan nekikezdünk a fal átfúrásának! — jelentette be. — A biztonság érdekében csak a kezelőszemélyzet marad idelent, mindenki másnak a felszínre kell fáradnia.

Fargas és Huston doktornő egyszerre bólintottak, ám mielőtt elindultak volna, a férfi még egyszer felhívta a barátja figyelmét Áji Marangui külön kérésére.

— Természetesen — bólintott Kay Russell. — A főfalat épségben hagyjuk, oldalt törjük át a köveket, és egy külön járatot készítünk, hogy hátulról jussunk el a főoltár mögötti területre. Bízom benne, nem vár semmilyen meglepetés ránk. Ennek ellenére idelent mindenki védőruhában fog dolgozni, s először egy robotszondát fogunk átküldeni az elsődleges mintavételezési eljárás során.

Ebben a pillanatban pityegni kezdett a Russell övére erősített kommunikátor, s amikor a férfi a füléhez emelte, az arca elsápadt.

— A pokolba, micsoda tempót diktálhattak! — sziszegte dühösen, majd Fargasra és a doktornőre pillantott. — Fáradjatok velem, vendégeink érkeztek! A konkurencia hamarabb ideért, mintsem gondoltuk volna! Fogadjuk őket illendően.

A felszínen hamarosan kiderült, hogy az érkezés azért egy kicsit odébb van, mivel a másik expedíció még több mérföldre van az amerikaiak táborától. Abban persze hiába is reménykedhettek volna, hogy nem tudnak a romokról, ahhoz túlságosan céltudatosan haladtak.

— Hányan jönnek? — érdeklődött Fargas.

— Nagyjából annyian, mint mi vagyunk — felelte Kay. — Az erőviszonyok kiegyenlítettek lesznek. Tartok tőle, hogy kénytelenek leszünk részben együttműködni velük. Persze mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy lelassítsam őket. Menjünk vissza a táborba, addig talán itt végeznek a járat kialakításával!

A kutatási terület mintegy nyolc percnyi sétára volt a tábortól, ám ezt a távolságot Russell biztatására most fele ennyi idő alatt tették meg. Az, amerikai érthetően izgatott volt, mi több dühös, ám egyelőre nem tehetett semmit. Az európaiak néhány felderítőt küldtek előre — perui katonákat —, akik máris nekiláttak az amerikai tábor mellett a saját szállásuk felépítésének.

Brick őrnagy átvette a katonáktól azt a kormányzói engedélyt, mely világosan meghatározta az amerikaiak számára az együttműködés feltételeit. S ez volt a legrosszabb az egészben: az európaiak ugyanolyan opciókat kaptak, mint a már dolgozó csoport, így a két napos előny egy szempillantás alatt semmivé olvadt. Ha az európai tudósok is belépnek a föld alatti terembe, akkor a két csoport közötti információkülönbség csupán az eddig elvégzett vizsgálatok eredményére fog korlátozódni. Ám ha megnyitják odalent a járatot, akkor ez is lényegesen mérséklődhet.

— Nincs valami jó ötleted, amivel nyerhetnénk egy kis időt? — fordult Russell a doktornőhöz, ám az tagadólag rázta a fejét.

— Mi lenne, ha maradéktalanul együttműködnétek velük? — kérdezte Fargas hirtelen. — A táborépítés három-négy órát is igénybe vehet, addig legalább a járatok elkészülnének.

— Ragaszkodni fognak hozzá, hogy azonnal látni akarják a kutatási területet — sóhajtott Russell. — S még csak azt se mondhatom, keressék meg maguk. A két nap alatt olyan széles ösvényt tapostunk odáig, hogy egy vak is megtalálná!

Egy nagydarab, fekete bőrű fickó közeledett a három ember felé, kezében egy hordozható telefont tartva.

— Sürgős hívás! — közölte, majd Russell kezébe nyomta a kagylót. A férfi rosszalló arckifejezése először hitetlenkedővé, majd dühössé változott, végül pedig lemondó sóhajt hallatott.

— Rosszat sejtek! — súgta Rebecca Fargasnak.

— Egy harmadik fél belépése is várható, ha nem kapkodjuk magunkat! — mondta lemondó arckifejezéssel Russell, miután visszaadta a telefont. — Azt az utasítást kaptuk, hogy együtt kell működnünk az európai tudósokkal.

— Ki lenne a harmadik fél? — érdeklődött a nő.

— A keleti régió, mindössze ennyit mondtak — válaszolta morózusan Kay Russell. — Ez jelentheti az oroszokat, a kínaiakat, a japánokat, de még az ukrán maffiát is. Úgy tűnik, a titok nem titok többé. Valaki szép kis összeget kaszálhatott az információért cserébe.

— Ha ugyan életben van még — jegyezte meg bölcselkedve Christopher Fargas.

— Meddig terjed az együttműködés? — érdeklődött Dr. Rebecca Huston, majd magyarázatképpen hozzáfűzte. — Tájékoztatnom kell a feletteseimet a változásokról.

— Teljes körű — válaszolta letörten Russell. — Titkos kormányközi megállapodás született, mely részletesen taglalja a megszerzett információk felhasználását. A főnökök megint bársonyszékből döntöttek, nekünk csak a parancs végrehajtása marad.

Fargas rosszat sejtett.

Túl nagy a nyüzsgés a környéken. Az indiánok nem fogják jó szemmel nézni az idegeneket. Ha nem vigyáznak, akkor a feszültségek könnyen véres összecsapásokba torkolhatnak, annak pedig — mint már oly sokszor a történelem során — ismét a bennszülöttek lesznek a szenvedő alanyai.

Minél előbb beszélnie kell a nevelőapjával.

— Sajnos nem lehetek itt, amikor a másik csoport megérkezik — sajnálkozott Fargas, és röviden elmondta, mi készteti arra, hogy haladéktalanul visszainduljon a falujába. — A kutatásokat nagy mértékben hátráltatná egy esetleges dzsungelháború!

Ebben mindannyian egyetértettek.

A Kígyótestvér, Christopher Fargas nevelőapja érdeklődéssel hallgatta a fehér kampa beszámolóját. A férfi sorra vette az elmúlt napok eseményeit, kezdve a kijotó támadásáról, a föld alatti teremben folyó munkálatokon és a katonák elleni támadáson keresztül az új expedíciós csoport érkezéséig.

Áji Marangui lehunyt szemmel hallgatta fogadott fiát, miközben égetett agyagpipájából valami rendkívül büdös, mégis üdítő hatású füvet szívott. A kunyhó kékes füsttel volt tele, amely kiélesítette Fargas érzékeit, s néha olyan érzetet keltett benne, mintha a főpapon kívül még legalább tucatnyi kampa varázsló hallgatná.

Meglehet, nem is tévedett akkorát.

— Bölcsen tetted, fiam, hogy visszajöttél szólni! — mondta a beszámoló végén az idős varázsló. — A bajt jobb megelőzni! A kormányhivatalokban nem foglalkoznak az indiánokkal, az idegenek több jogot élveznek, mint mi! Talán provokálni akarnak, vagy egyszerűen senkik vagyunk a szemünkben. Gondoskodni fogok arról, hogy a dobok minden törzshöz elvigyék a hírt: a fehérek érinthetetlenek. Nincs szükségünk arra, hogy megint katonák jöjjenek az őserdőbe, s nekünk bujkálnunk kelljen előlük.

Fargasnak eszébe jutottak azok a történetek, melyeket a kampa harcosok egymás között mesélgettek. Valamennyi leölt katonákról szólt, jogos bosszúról, ám arról egy sem, vajon hány indián esett áldozatául az ilyen tisztogató akcióknak. A katonák ráadásul nem tettek különbséget az ilyen büntetőhadjáratok során az indiánok között: gyermekek, nők, idősek egyaránt áldozatául estek a bosszúnak.

— Mindez a puru-biru démon mesterkedéseit jelzi — mondta halkan Áji Marangui. — Közeleg a nap, amikor újból kísérletet tesz a szabadulásra, s csak egy varázsló állíthatja meg... a gyermek, akit az őserdő adott a kampáknak.

Christopher Fargas döbbenten nézett a nevelőapjára. A szavak eljutottak ugyan a tudatáig, ám minden porcikája tiltakozott ellenük.

— Ami előre elrendeltetett, az ellen nem tehetsz semmit! — mondta a Kígyótestvér, mintha csak magában beszélne, de Fargas tudta, hogy neki szánták a szavakat. — A törzs jövője a te kezedben van, fiam! Mielőtt a harcosaink rád találtak a dzsungel mélyén, már tudtam, hogy el fogsz jönni hozzánk! Nem vagy közönséges gyermek; hatalmas erő lappang benned, s olyan tudásra tettél szert, melynek segítségével legyőzheted a démont. Ha elbuksz, mi veled bukunk!

Fargas tiltakozni akart, de nem jöttek szavak a szájára. Olyan jövő lehetőségét villantották most fel előtte, mely elképzelhetetlennek tűnt a számára. A törzs befogadta és felnevelte, tartozott hát nekik az életéért. Ám arról fogalma sem volt, hogy egy mitológiai hős szerepét szánják neki.

— Tudni fogod, mit kell tenned! — Áji Marangui nem könnyítette meg nevelt fia számára a dolgokat. Magyarázat helyett még ködös jóslatokat sem adott. — Menj vissza az idegenekhez, és cselekedj belátásod szerint! Ha a démon elszabadul, akkor te leszel, aki megállítod! Bízz önmagadban, s nem ér kudarc!

Fargas kérdezni akart, de a füst elkábította.

Arra tért magához, hogy a dzsungelben van, valahol félúton a kampa falu és a fehérek tábora között. Éjszaka volt, tehát több mint tíz óra telt el azóta, hogy visszatért a Kígyótestvérhez, beszámolni az újabb expedíció érkezéséről.

Tétován elindult visszafelé, ám néhány lépés után megállt. Áji Marangui, a Táncoló Anakonda Testvériség Főpapja — az egyik legnagyobb hatalom a kampák között — világosan a tudomására hozta, mit vár tőle. Most nem úgy beszéltek egymással, mint apa és fia.

Fargas úgy becsülte, a másik expedíció azóta már biztosan letáborozott, s talán az európai tudósok a föld alatti termet is végigtanulmányozták. Amennyiben pedig elkészültek a járatok, akkor Kay már azt is tudja, mi van a főoltár mögötti helyiségben.

Akaratlanul is meggyorsította a lépteit.

Elvégre egy puru-biru démon rá vár.

Hát ne várjon sokáig!