13. fejezet - A romok alatt, Peru

A tábor leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. A második expedíció sátorverése nyomán a terület úgy nézett ki, mint egy jól menő tengerparti kemping a legzsúfoltabb napokon; sátor sátor hátán. Emberek jöttek-mentek, a sátrak belsejében égtek a lámpák, a tábor közepén pedig egy frissiben felállított adótorony emelkedett.

Úgy tűnt, a két csoport találkozása zökkenőmentesen zajlott, s amennyire ebből a távolságból Fargas meg tudta állapítani, a kijotók sem tisztelték meg újabb látogatásukkal az idegeneket.

Mielőtt Fargas belépett volna a tábor területére, csendben meglapult az egyik bokor tövében, és hosszú perceken keresztül figyelt. Mindent gondosan szemügyre vett, s miután nem látott egyetlen járőrt sem a tábor körül, az elrejtett kamerákat kezdte keresni. Brick őrnagy és emberei igazán profi munkát végeztek, mert hosszú percekbe tellett, mire az elsőt sikerült kiszúrnia. Először nem is boldogult a kihívással, ezért azon kezdett morfondírozni, hogy hasonló helyzetben ő hova telepítené a készülékeket.

Az egyik kamera pontosan azt a területet ellenőrizte, amelyen éppen lapult. Következésképpen odabent nyilván tudják, hogy hamarosan számítaniuk kell a felbukkanására.

Fargas úgy döntött, hogy ez kiváló alkalom arra, hogy ellenőrizze a tábor biztonságát. Felállt, és lassú léptekkel a legszélső sátrak felé indult. Mozgása nesztelen volt, a moszkitók több zajt keltenek zümmögésükkel, mint ő. Elégedetten látta, hogy a tábort mintegy fél méter széles vizesárok veszi körül, mely elégnek tűnt ahhoz, hogy távol tartsa a hangyákat.

Egy tekintetet érzett magán.

— Igaza volt! — Brick őrnagy kilépett a sátor mögül, ahol eddig kuporgott. — A kamerák az aknákkal párosítva eddig hatásosnak bizonyultak.

— Kijotók? — kérdezte Fargas.

Az őrnagy bólintott.

— Azt hiszem — felelte. — Az igazat megvallva, nem sok időnk volt szemügyre venni. Megtalálta az egyik aknát, de elég ostoba volt ahhoz, hogy megpiszkálja. A robbanás elkergette, szerintem még most is rohan.

Fargas elmosolyodott.

— Remélem, a többi harcosnak is elmondja, mi vár azokra, akik megközelítik a tábort! Gondoskodni fogok róla, hogy mindenki értesüljön a környéken arról, hogy mennyire veszélyes ez a hely. Ezzel talán elejét vehetjük a hívatlan látogatásoknak.

— Maga igazi szakértője a dzsungelnek! — mondta elismerően Brick őrnagy. — Ha munkára van szüksége, szóljon! Bármikor szívesen beveszem a csapatomba.

— Köszönöm az ajánlatot! — Fargas elgondolkozott azon, hogy vajon elmondja-e az őrnagynak, hogy ő voltaképp az őserdőben nőtt fel, ám egyelőre nem beszélt róla. Mindennek eljön az ideje. Ennek is.

— Kay Russellt vagy Dr. Rebecca Hustont keresem. Merre találom őket?

Brick a romok felé mutatott.

— Egy órával ezelőtt arra indultak.

Fargas gyorsan elköszönt a katonától, majd sietős léptekkel a romok felé indult. Hajtotta a kíváncsiság, hiszen hosszú órák teltek el azóta, hogy odalent járt. Talán a többiek már azóta a szobrot tanulmányozzák.

A férfi titokban bízott benne, hogy valóban csak egy szobor vár rá. Egy démon, még ha kővé is vált, meglehetősen nagy falatnak tűnt a számára.

A lépcsők tetején egy katona állt. Amikor Fargas felbukkant a sötétben, a fickó azonnal ráirányította a fegyverét, majd zavartan leengedte, amikor észrevette, kijön.

— Bocsánat, uram! — szabadkozott, miután bebiztosította a géppisztolyát. — Russell táborparancsnok úr arra utasított, hogy az engedélye nélkül senki sem léphet ide be! Önt azonban név szerint is említette, így nincs akadálya, hogy lemenjen.

— Ennek őszintén örülök — mormogta Fargas, miközben aláereszkedett az időközben alaposan kitágított résen. A berendezések túl nagyok voltak ahhoz, hogy beférjenek, ezért a munkások kivésték a falakat.

Odalent az egész terem sejtelmes, zöld fényben úszott. Tucatnyi ember sürgött a főoltár előtt, melyhez különféle vékony kábelek csatlakoztak, Fargas észrevette, hogy ezek valójában a falban elhelyezett biztonsági kapcsokra csatlakoznak, és magát a hálót pedig egy vékony, áttetsző anyag borítja.

— Látod? — lépett mellé Kay Russell. — Mindent megteszünk annak érdekében, hogy tartsuk a szavunk. Hamarosan áttörjük a hátsó helyiségbe vezető falat, s biztosak akarunk lenni benne, hogy az oltár valóban épségben marad.

Fargas hálásan bólintott.

— A nevelőapám örömmel hallja majd!

— Valószínűleg jó helyen járunk! — újságolta Russell lelkendezve. — Az előzetes vizsgálatok alapján megállapítottuk, hogy a hátsó, rejtett helyiségben jóval magasabb a nemesgázok koncentrációja, mint itt. Nem veszélyes ránk nézve, ám egyelőre igyekszünk megőrizni ebben az állapotában. Ha áttörjük a falat, akkor egy speciális zsilipet fogunk rácsatlakoztatni, amely lehetővé teszi, hogy bejussunk oda.

— Szeretnék én is szétnézni odaát! — jegyezte meg Christopher Fargas.

Russell bólintott.

— Először egy mintavételező automatát küldünk át, majd két védőruhás kutató következik. Ha minden jól megy, akkor mintegy harmincöt perc múlva mi is követhetjük őket.

— Hogyan boldogultuk az európaiakkal? — érdeklődött Fargas. — Úgy láttam, a két tábor békésen megfér egymás mellett.

Russell megvonta a vállát.

— Most, hogy együtt kell dolgoznunk, nincs velük semmi baj — ismerte be. — Tulajdonképpen a legtöbbjüket személyesen is ismerjük a különböző tudományos konferenciákról, Dr. Denierrel és Dr. Naumann-nal már volt szerencsém együtt dolgozni. Mindketten értik a dolgukat, előbbi az idegen életformák tanulmányozásával szerzett hírt magának szakmai berkekben, míg utóbbi a régészeti munkák során feltárt biológiai maradványokkal foglalkozik.

— Akkor minden rendben?

— Azt azért nem mondanám. Van néhány alak közöttük, akinek a legszívesebben beverném a képét, de egyelőre ahhoz is jó képet kell vágnom, hogy ide dugta a pofáját.

— Szakmai féltékenység? — próbált jópofáskodni Fargas, de a barátja arckifejezése arra késztette, hogy maradjon komoly.

— Nem — válaszolta Russell, — Személyes ellenszenv. Majd, ha találkozol a fickóval, akkor te is rá fogsz jönni, miért! Éppen ezért a nevét sem árulom el, ha holnapra nem tudod, akkor tiéd az a whisky, amit a sátramban rejtegetek az ünnepségre.

A fal felől tompa berregés hallatszott.

— Kezdődik — mondta izgatottan a férfi.

— Ezt jobb, ha a kezed ügyében tartod! — nyomott Fargas kezébe Dr. Huston egy biztonsági szűrőbetéttel ellátott maszkot. — Az elemzések ugyan nem mutattak ki veszélyes koncentrátumokat odaát, azonban jobb, ha felkészülünk a váratlan eseményekre.

— Köszönöm! — felelte Fargas mosolyogva. Valahogy kezdte egyre jobban megkedvelni a doktornőt, aki nem csupán szakmai hozzáértését, de kellő határozottságát is bizonyította már. — Most már csak egy kérdés maradt, mi van odaát?

— Russell még nem mondta? — nézett rá nagy szemeket meresztve Dr. Rebecca Huston. — Az oldaljáratból átküldtünk egy robotkamerát, ami teljesen felderítette a belső helyiséget. Pontosan tudjuk, mi vár ránk a fal mögött.

Fargas nagyot nyelt.

— Szóval megtaláltátok? Mégis létezik?

A nő arcáról lehervadt a mosoly.

— Nem találtunk semmit. S éppen ez zavar.

A doktornő talányos kijelentése csak jó fél órával később nyert értelmet Christopher Fargas számára. Addigra a technikusok végeztek a zsilip felszerelésével, s a robotszonda által közvetített adatokat is kielemezték. Russell fenntartotta magának a jogot arra, hogy ő állítsa össze az első csoportot, mely vele együtt öt főből állt. Christopher Fargas és Dr. Rebecca Huston mellett egy technikust jelölt ki a belépésre. A békesség kedvéért a férfi maga mellé vette Lydie Denier francia kutatónőt az európaiak csoportjából.

A zsilipelés mindössze húsz másodpercet vett igénybe. A belső ajtó kinyitása után az öt szerencsés belépett abba a terembe, mely a vizsgálatok szerint már több mint háromszáz éve érintetlenül lapult a főoltár mögött. A technikusok a négy sarokban lámpákat helyeztek el, melyek akkumulátorról üzemelve is elég nagy fényt adtak az érdemi munkához.

A terem üres volt.

Gyanúsan üres.

— Azt hiszem, értem, mire gondoltál! — súgta oda Fargas a doktornőnek.

A fal mellett — az oltár túloldalán — egy furcsa alakú, meglehetősen vastag fémlemez támaszkodott, azonban ettől eltekintve a helyiségben nem volt semmi.

Fargas könnyű légáramlatot érzett az arcán.

Van egy másik kijárat is!

— Mikor vizsgáltátok meg először a belső terem levegőjének összetételét? — fordult Fargas a barátjához.

Az meglepve nézett rá.

— Tegnap, nem sokkal azután, hogy hozzáláttunk az oltárterem feltérképezésének. Miért kérdezed?

— Végezzetek el egy kontrollmérést, és vessétek össze az eredményeket. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor számottevő eltérésre találtok majd.

Russell a szájához emelte a kézi kommunikátorát, és gyors parancsokat mormogott a mikrofonba. A válasz gyorsan megérkezett, mivel az újabb mintavételt a robotszonda elvégezte.

— Az eredmény valóban eltér — jelentette ki Kay Russell. — A nemesgázok aránya csökkenőben van, s egyre több olyan mikroorganizmust észlelünk, ami az őserdőre jellemző. Arra gondolsz, hogy...

— Pontosan! — bólintott Fargas. — A teremnek van egy másik kijárata is.

— Haladéktalanul nekilátunk a felderítésének — jelentette ki határozottan Russell, ám Fargas felemelt keze megállította. — Mi a gond?

A kampa indiánok nevelt fia tétován előre lépett néhányat, miközben megpróbálta meghatározni, mi zavarja már belépése óta ebben a teremben.

— Senki ne mozduljon! — mondta nyugodtan.

A társai értetlenül meredtek rá, de engedelmeskedtek a felszólításnak. Christopher Fargas lehajolt, és a zseblámpája fényét a padlóra irányította, melyet vékony porréteg fedett. Az évszázadok alatt felgyülemlett por egyenletes rétegben borított mindent, megült a falak kiálló részein, a furcsa alakú fémdarab felső peremén, mindenhol.

Fargas mégis úgy érezte, valami nincs rendben.

Letérdepelt, és óvatosan ráfújt a porra. A könnyű légáramlat néhány porszemet a levegőbe emelt, s ezek most különös táncot jártak a zseblámpa ezüstös fényében. Fargas elgondolkozva nézte a szemei előtt kirajzolódó halvány vonalakat, s megismételte a műveletet.

Amikor ismét felemelkedett, az arca elégedettnek tűnt, s a szája szélében halvány mosoly játszott.

— Megelőztek bennünket!

Dr. Rebecca Huston tért magához elsőként. Odalépett a férfi mellé, és töprengő arckifejezéssel szemügyre vette a zseblámpa fényében kirajzolódó mezítelen lábnyomot.

— Indiánok? — kérdezte tétován.

Fargas bólintott.

— A nyomok mindössze egy-két naposak lehetnek — válaszolta. — Azt hiszem, a kijotók okosabbak és elszántabbak, mintsem gondoltuk volna. Miközben mi a támadásaikkal és a terem feltérképezésével voltunk elfoglalva, bejöttek a hátsó kapun keresztül, s az orrunk előtt tisztára pucolták a kincseskamrát. Tiszta munka.

Kay Russell nehezen tért magához.

— Mit tudunk csinálni? — tette fel a kérdést a doktornő. — Ugye, a dzsungelben nem sok esélyünk van arra, hogy megtaláljuk az innen elrabolt...

— Elmenekített... — szólt közbe Fargas.

— Elmenekített — helyesbített azonnal Dr. Huston — tárgyakat. Tisztában vagy vele, mennyi időt, energiát és pénzt öltünk ebbe a vállalkozásba? S most, egy lépéssel az orrunk előtt néhány indián bolondot csinál belőlünk!

Fargas megrázta a fejét.

— Nem vettél mindent figyelembe — figyelmeztette a nőt. — A kijotók szent helyként kezelték ezt a helyet, rendszeresen áldozatot mutattak be a főoltár előtt. Képzeld magunkat az ő helyükbe! Te hogyan reagálnál hasonló helyzetben?

A doktornő nem válaszolt.

— Azért még nincs veszve minden remény! — vigasztalta a férfi. — Pusztán arra akartam rámutatni, hogy minden relatív. Ennek ellenére egyáltalán nem örülök annak, ami történt. A kampa varázslók már évszázadok óta őrzik ezt a helyet, hitünk szerint egy gonosz démon lapult a falak mögött bebörtönözve. A kijotók pedig most éppen arra készülnek, hogy visszaadják a szabadságát! S bár nekem már nem sok közöm van a kampa hitvilághoz, a nevelőapám megbízott azzal, hogy legyek a segítségetekre a szobor megtalálását és elszállítását illetően, éppen ezért mindent meg fogok tenni a siker érdekében.

— Minden támogatást megkapsz, amire csak szükséged lehet! — mondta Russell, akinek szemlátomást minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen csapdosni dühében.

— Fogalmam sincs, mi volt ebben a teremben — fejtegette Fargas —, azonban kötve hiszem, hogy észrevétlenül nagy távolságra tudták volna szállítani. A dzsungelben a leggyorsabb szállítási módszer a víz, s szerencsére a legközelebbi folyó is jó két napnyi járóföldre van innen.

— Azt mondtad, a nyomok egy-két naposak — jegyezte meg aggodalmaskodva Huston doktornő.

Fargas bólintott.

— Ez igaz — válaszolta. — Azonban, ha feltételezzük, hogy egy nehéz kőszobrot kell magukkal vinniük, a kijotóknak a távolság leküzdése kétszer annyi időt is igénybe vehet. Emellett kötve hiszem, hogy ezt a kézenfekvő megoldást válasszák. Nem ostobák, nyilván sejtik, hogy hamarosan a nyomukban leszünk. Én a helyükben elrejteném valami biztonságos helyen az innen elrabolt kincseket, majd tévútra csalnám az esetleges üldözőket. S miközben mi egy fantom kergetésével vagyunk elfoglalva, egy másik csapat titokban elszállítja a szobrot.

— Tetszetős elmefuttatás — ismerte el Dr. Huston. — De mi van akkor, ha a kijotók másként cselekednek? Akkor bottal üthetjük a szobor nyomát!

— Londonban viselkedj úgy, ahogy az angolok, Párizsban, ahogy a franciák — válaszolta Fargas. — Ez az őserdő. Viselkedjünk hát úgy, ahogy az indiánok! Én ismerem a gondolkodásmódjukat, hiszen kampának tartom magamat. Másrészt még semmi sem bizonyítja, hogy bármi is lett volna ebben a teremben. Fantazmagóriákra pedig nem építhetünk! Azt tanácsolom, hogy a tudósok lássanak neki az eddig megszerzett információk kiértékelésének, a környék teljes körű átvizsgálásának és feltérképezésének, én pedig magam mellé veszek néhány embert, s megpróbálom megtalálni a tűt a szénakazalban.

Kay Russell mogorván bólintott.

— A pokolba is — mormogta dühösen —, ha a kezem közé kaparintok egy kijotót, szétmorzsolom a tökeit...

Fargas elmosolyodott.

— Vigyázz magadra! Nehogy fordítva történjen!