16. fejezet - A laboratóriumban, Peru

 

A kutatómunka tulajdonképpen meglehetősen unalmas. Apró lépések egész sorozatán kell végigküszködniük magukat a tudósoknak, mire eljutnak egy részeredményig, s mire ezeket összerakják, az számukra felér egy egész örökkévalósággal. Vannak persze zseniális ötletek, melyek segítségével napokat, heteket vagy akár hónapokat is megtakaríthatnak, ám ezek meglehetősen ritkák.

Az idegen lénnyel kapcsolatos vizsgálatokat több csoport végezte. A kutatók a laboratórium jobb kihasználása érdekében négy műszakra tértek át, hat teljes óra jutott minden csoportnak, hogy elvégezze az általa eltervezett vizsgálatokat, mintavételezéseket és kísérleteket, utána át kellett adniuk a helyet. A műholdas kapcsolatnak köszönhetően a számítási feladatokat egyetemi vagy katonai szuperszámítógépek végezték, s a kutatók már csak a végeredményeket kapták meg. Ezzel is értékes órákat takarítottak meg, mint a különféle keresések, kigyűjtések és összehasonlítások kihelyezett feldolgozásával is.

Christopher Fargas egy három kutatóból álló csoporthoz került negyediknek. Cesar Vasquez Flores perui származású amerikai volt, kiváló szakértője a klónozásnak, Jack Stonebirdről kiderült, hogy fő szakterülete a földönkívüli életformák tanulmányozása, és eredetileg a NASA-nak dolgozik. A csoport egyetlen nőtagja Fargas legnagyobb meglepetésére maga Dr. Rebecca Huston lett, aki a katonai elhárítás megfigyelőjeként számos témában döntési vagy vétójoggal rendelkezett.

Minthogy a laboratórium eredeti beosztása szerint ennek a csoportnak nem jutott volna idő a vizsgálatok elvégzésére, Kay Russell időlegesen öt órára korlátozta a kutatócsoportok működését, s így Fargaséknak négy óra jutott.

A hajnali órákat kapták, éjféltől négyig.

S még ennek is örülhettek.

Az első nap pokoli fárasztónak bizonyult. A szervezetük nehezen állt rá az új életritmusra, s talán ennek tudható be, hogy semmilyen érdemi munkát nem végeztek, csupán megvitatták a Fargas által felvetett ötletet.

Számos buktatót találtak, ám ezek jelentős részét elméleti síkon megoldották, így a ténylegesen elvégzendő kísérletek számát sikerült mintegy negyedére leredukálni. Ennek ellenére úgy becsülték, hogy legalább egy hónapnyi, megfeszített munkára lesz szükség ahhoz, hogy bármiféle eredményt fel tudjanak mutatni.

Fargas igyekezett figyelemmel követni a többi csoport munkáját is. Ötleteket remélt, nem megoldásokat. A megfeszített munka eredményeként mind kevesebbszer gondolt démonként az idegen lényre; a nevelőapja által elmondott figyelmeztetés pedig szinte teljesen elhalványult.

Azt már sikerült a tudósoknak kideríteniük, hogy az idegen lényt körbevevő pajzs nem áthatolhatatlan, bár speciális lézerfejjel ellátott fúrói kellett alkalmazniuk az áttöréséhez. A pajzs ráadásul folyamatosan regenerálta önmagát, azaz ha valahol áttörték, akkor ott néhány perc elteltével eltűnt a lyuk. A lény első pillantásra valóban egy kőszobornak tűnt; zöld bőre, rovarszerű külseje, hideg tapintása egyaránt hozzájárult a tökéletes illúzióhoz.

Nem csoda, ha megtévesztette az indiánokat.

 

Christopher Fargas arra ébredt, hogy valaki erőteljesen rázza a vállát. Álmosan kinyitotta a szemét, és tekintete egyenesen Rebecca izgatott arcára esett. A nő teljesen ki volt pirulva, alig kapott lélegzetet, ám a szemében boldogság ragyogott.

— Megcsináltuk, Christopher!

Lehajolt, és erősen szájon csókolta a meglepett férfit, aki annyira meg volt döbbenve, hogy még átölelni is elfelejtette a sátorból kirohanó orvosnőt, nem hogy viszonozni a csókot.

— A laboratóriumban találkozunk! — kiáltott vissza Rebecca.

A férfi az órájára pillantott.

Döbbenten vette tudomásul, hogy bizony átaludta a kutatási időt. Annyira belemerült a többi csoport munkajegyzőkönyveinek az olvasásába, hogy alvás előtt elfelejtette beállítani az óráját.

Hajnali fél négy volt.

Még harminc percig övék a labor!

Hatodik napja foglalkoztak a Fargas által felvetett problémával, ám eddig nem értek el olyan számottevő eredményt, ami sejtetni engedte volna a sikert.

Mi történhetett!

Fargasnak szerencsére nem kellett bajlódnia az öltözessél, mert ruhástól hevert le az ágyára, hogy azzal se kelljen időt pazarolnia, amíg elkészül. Általában a saját kutatási idejük végeztével vonult vissza rendes pihenőre, amikor valóban kialudta magát. A másik pihenés csak arra volt jó, hogy nagyjából megőrizze az életritmusát.

Rohanva indult Rebecca után.

A laboratóriumban már Kay Russell is ott volt.

Fargasnak fogalma sem volt arról, a barátja miként tudta meg, hogy itt a helye, ám Kay frissnek, kipihentnek tűnt. Mintha készült volna erre a pillanatra, de legalábbis megsejtette volna.

Cesar Vasquez Flores egy elektronmikroszkóp mellett állt, és elmélyülten tanulmányozta a pajzs egymásba kapcsolt hópihékre emlékeztető állapotát. A lény koponyájára egy speciális agyhullám-vizsgáló készülék elektródái voltak felerősítve, melyek körül apró, kék szikrák pattogtak.

— Mi történt? — kérdezte Fargas.

Stonebird válaszolt a doktornő helyett, aki túlságosan ki volt fulladva ahhoz, hogy megszólaljon.

— Floresnek az az ötlete támadt, hogy vizsgáljuk meg a lény agyhullámait — kezdte a férfi. — Új típus, nem szabványos kimeneti csatlakozókkal. Amikor összeraktuk, akkor tévedésből fordítva kötöttük be az egyik vezetéket, de ezt már csak azután vettük észre, hogy megtörtént a baj.

— A pajzs felbomlása folyamatos — szólalt meg csendesen a perui származású kutató a mikroszkóp mellől, miközben tovább növelte annak felbontását. — A számítógép kalkulációja szerint még hetvenöt perc...

Russell intett Stonebirdnek, hogy folytassa.

— Amikor rákapcsoltuk a készüléket, akkor a pajzs egy pillanatra felvillant — vitte tovább a szót a férfi. — Először arra gondoltunk, hogy semlegesítődik, ám az első vizsgálatok szerint nem következett be állapotváltozás. Aztán elkezdtük vizsgálni a szerkezetét, és azt észleltük, hogy a hópihék közötti kötések felbomlanak. A folyamatot talán megállíthatnánk, de nem biztos, hogy még egyszer produkálni tudnánk ezt az állapotot. Arra a következtetésre jutottunk, hogy valamiképp a pajzs energiát nyer a készülékből, melyet önmaga megsemmisítésére használ fel, a mérések is ezt látnak igazolni.

Fargas a kék szikrákra mutatott.

— S ezt mi okozza?

Stonebird megrázta a fejét.

— Fogalmunk sincs — ismerte be kényelmetlenül feszengve. — Ez a jelenség a pajzs elbomlása után mintegy tíz perccel kezdődött, s azóta egyre erősödik. Kezdetben csak a műszerek észlelték, most szabad szemmel is látható.

— Ha megszűnik a pajzs, mi lesz? — fordult Fargas a barátja felé.

Russell megvonta a vállát.

— Folytatjuk a vizsgálatot — felelte.

— Jó lenne — jegyezte meg Fargas rosszat sejtve —, ha gondoskodnátok egy olyan helyiségről, mely elég biztonságos egy ekkora lény számára, s mindemellett lehetővé teszi a külső megfigyelést is!

Russell meglepettnek tűnt.

— Arra gondolsz, hogy feléled? — kérdezte.

Fargas megrázta a fejét.

— Nem ezt mondtam — felelte —, de jobb felkészülni az előre nem látott eseményekre, nem igaz? Feltételeztük, hogy ez a pajzs egy közel háromszáz esztendős állapotot konzervált. A testen egyetlen olyan nyom sincs, ami egyértelmű tenné a halált. Mi van akkor, ha a pajzs megszűnésével ez az izé egyszerűen felkel, és tombolni kezd, mert nem talárja a kedvenc űrhajóját?

— Jó a fantáziád! — Kay Russell igyekezett mosolyogni, ám valahogy most neki sem ment.

Dr. Rebecca Huston felemelte a kezét.

— Az ő fantáziájának köszönhetjük az eddig elért eredményeink többségét — jegyezte meg, majd gyors, bocsánatkérő pillantást vetett Stonebird és Flores felé. — Meg a kutatónk áldott kétbalkezességének... Szerintem sem árt, ha életbe léptetjük a kék biztonsági fokozatot.

Russell mélyet sóhajtott.

— Meglesz — jelentette ki. — Máris intézkedem!

Miután távozott, Rebecca a társai felé fordult.

— Most pedig munkára!

Flores visszafordult a mikroszkóp felé.

— A felbomlás egyenletes.

Fargas leült a számítógép képernyője elé, ujjai sebesen kopogtak a billentyűzeten, miközben tucatnyi, egymással párhuzamosan futó programot indított el. Innentől kezdve a számítógép fogja figyelmeztetni a kutatókat, ha a pajzs felbomlása a végső stádiumba kerül.

Stonebird intett Huston doktornőnek.

— Próbáljuk meg az energia növelését.

A nő bólintott.

— Mennyin vagyunk most? — kérdezett vissza.

— Huszonöt egész hat — érkezett a válasz.

— Emelek huszonhatra!

— Rendben!

Alig hallható zümmögés hallatszott, ám az idegen lény fejénél pattogó szikrák intenzitásában sem szabad szemmel, sem számítógépes elemzéssel nem sikerült észlelhető változást kimutatni.

— Remélem, nem égetitek szét az agyát! — jegyezte meg Fargas. — Vagy ez az eshetőség fel sem merült bennetek?

Stonebird tagadóan megrázta a fejét.

— Most már mindegy — legyintett, majd ismét Huston doktornőhöz fordult. — Emelj az energiaszinten még egy kicsit!

— Rendben. Huszonhét.

Flores felkiáltott.

— A pajzs bomlása mintha kicsit felgyorsult volna! Megerősítést kérek!

Fargas gyors pillantást vetett a képernyőre.

— Helyes az észrevétel — mondta. — A számítógép negyvenkilenc percre teszi a végső stádiumot. Rebecca, szólni kellene a másik csoportnak, hogy a kísérlet elhúzódik!

A nő elmosolyodott.

— Már gondoskodtam róla! — válaszolta, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az idegen lényről. — Amíg nem szólunk, rajtunk kívül senki nem léphet be a laborba! Az épület körül pedig fegyveres őrök állnak, megakadályozva egy esetleges kitörési kísérletet. Nem tudhatjuk, mire kell számítanunk!

Fargas a lényre pillantott.

— Ez az izé meglehetősen félelmetes jelenség! — ismerte be. — Nem szeretnék a közelébe lenni, ha magához tér.

— Ne panaszkodj, te az ólomüveg mögött vagy! — szólalt meg vigyorogva Stonebird. — Ha felébred ez a dög, akkor először úgyis velünk kezdi a vacsorát!

— Hülye vicceid vannak! — mormogta Flores, aki mindannyiuk közül a legközelebb tartózkodott az idegenhez.

— Bocs! — szabadkozott Stonebird. — Egyszerűen nem hagyhattam ki!

A pajzs felszíne lassan vörösre változott.

— Mi a pokol ez? — kérdezte Flores.

Fargas a képernyőre pillantott.

— Nálam semmi változás — válaszolta. — A műszerek nem jeleznek semmit, ami eltérne az eddigiektől... Talán nem ártana, ha ti is visszavonulnátok ide, az ólomüveg mögé!

Flores megrázta a fejét.

— Én maradok!

Stonebird bólintott.

— Én is.

— És te, Rebecca? — Fargas hangjába aggodalom vegyült. Féltette a nőt, bár maga sem tudta, miért.

— Visszaviszem az energiát az indulási állapotra — döntött a doktornő válasz helyett —, még ha azzal időt is veszítünk! Utána meglátjuk!

Az újabb energiaszint változás nem hozott semmilyen változást. A testet körbevevő, kőszerű felszínt biztosító pajzs továbbra is vörös maradt. Mintha csendesen izzana.

— Kapcsolj külső monitorokra! — szólt hátra Rebecca. — Azt akarom, hogy azok is lássák, mi történik, akik nem lehetnek a kísérleti zónában. Ez világraszóló esemény!

Fargas tétovázott.

— Fogalmam sincs, melyik gombbal lehet!

Rebecca felszisszent.

— A fenébe is, elfelejtettem! — Villámgyorsan kibiztosította az energiaadagoló tárcsát, majd berohant az ólomüveg mögé. — Ez a kapcsoló az, csak az aktivizálás előtt be kell pötyögni az azonosítódat, különben a kimeneti csatornák zárva maradnak...

— Azt hittem, ez titkos kísérlet! — jegyezte meg a mellette ülő férfi.

Rebecca bólintott.

— Valóban az — válaszolta. — Ám azok, akik most a labor megfigyelőszobájában tartózkodnak, valamennyien titoktartási kötelezettséget vállaltak. Te vagy egyedül kivétel, de majd ezt is megoldjuk valahogy.

Az egyik monitoron vadul villogni kezdett.

— Emelkedik a lény hőmérséklete! — kiáltotta Fargas, és grafikon formában a képernyőre kérte a változásokat.

Rebecca elbűvölve állt mellette.

— Megint igazad volt! — mormogta hitetlenkedve. — Ez a dög valóban él!

Ebben a pillanatban a vizsgáló helyiségben szörnyű dolgok történtek. Az idegen teremtmény körül váratlanul semmivé olvadt a pajzs. Erőteljes zúgás hallatszott, miközben a lény homlokánál a kék szikrák egyre hosszabbak és vastagabbak lettek. Stonebird kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy eltávolítsa a csatlakozókat a koponyáról, azonban nem maradt rá ideje.

A lény felült.

Egy pillanatig úgy tűnt, visszahanyatlik, ám vadul felbömbölt, és megrázta a fejét. Hosszúkás pofája dühösen fordult Stonebird felé, és a kutató mozdulatlanná dermedt a rémülettől.

— Kifelé! — üvöltötte Fargas.

Az űrlény alkarja oldalra lendült, s a következő másodpercben Stonebird feje elvált a törzsétől, hogy vértől csöpögve jó másfél méterrel arrébb érjen földet.

Rebecca néhány kódot pötyögött a vezérlőpult billentyűzetén, majd felhajtotta a pult oldalán felpattanó panelt, és lecsapott az alatta lévő gombra. A vizsgáló ajtajai légmentesen becsukódtak, és a sziszegő levegő elárulta, hogy vákuum szorítja össze a nehéz fémötvözetből készült ajtókat. A mennyezeten elhelyezett szórófejekből színtelen gáz sistergett elő.

Flores odabent maradt.

Elkerülhetetlen áldozat.

Christopher Fargas kimeredt szemekkel nézte, ahogy legrosszabb rémálmai megelevenednek a szeme előtt. A lény dühösen sziszegve letépte magáról a csatlakozókat, majd leugrott az asztalról.

Gyorsan, halálosan mozgott.

Flores hátrálni kezdett előle.

Az idegen nem ölte meg azonnal.

Lassan közeledett felé, a fejét kicsit oldalra döntve, mintha csak fel akarná mérni az előtte álló ember képességeit.

A szemei kegyetlenséget sugalltak.

Démon volt.

Igazi puru-biru démon.

Áji Maranguinak igaza volt.

A démon életre kelt, s első mozdulata halált hozott. A kampák joggal rettegték a félelmetes teremtményt. Isten volt, aki az űrből érkezett, s halált és pusztulást hozott magával.

Gonosz isten.

Flores a falnak vetette a hátát. Az idegen mindössze egyetlen lépésre volt tőle, hosszú farka jobbra-balra ringatózott járás közben. Undorító pofáját egészen a férfi arcába nyomta, kutató tekintetében kegyetlenség honolt.

Mintha megfagyott volna az idő.

Fargas tudta, hogy vége.

A lény nem fog kegyelmezni Floresnak.

A mennyezeten elhelyezett szelepek apránként altatógázzal nyomták tele a helyiséget. Flores egyre lassabban szedte a levegőt, látszott rajta, hogy a gáz hamarosan úrrá lesz rajta.

Az idegen gyanakodva körbenézett.

Tekintete az ólomüveg mögött ülők felé villant. Pontosan tudta, hogy figyelik, ebben Fargas biztos volt.

A kérdés csupán az, hogyan reagál.

Nem kellett sokáig várniuk.

Flores lassan csúszni kezdett lefelé a fal mellett, ahogy az altató már hatni kezdett.

Az idegen dühösen felmordult.

Felkapta a félig öntudatlan férfit, és iszonyú erőről téve tanúbizonyságot, átröpítve a helyiségen, nekicsapta az ólomüvegnek. Tompa puffanás hallatszott, és az üvegen egy vörös színű folt jelent meg. Mire a test a padlóra zuhant, már nem volt benne élet.

Vér. Vér. Vér.

Cesar Vasquez Flores vére.

A második áldozaté.

Az idegen megtántorodott. Az altatógáz rá is hatott, bár lényegesen lassabban, mint Floresre. A lény dühösen törni-zúzni kezdett, majd hirtelen megállt, és gonosz tekintete megállapodott a bebiztosított ajtón.

A mennyezeten lévő szelepek teljes kapacitással nyomták befelé a négyféle gázt. Az előzetes vizsgálatok alapján sikerült megállapítani, milyen anyagok alkotják az elsődleges és másodlagos vérkörök testfolyadékait, s ennek ismeretében különleges gázkeverékeket állítottak elő hasonló esetekre készülve.

Senki sem sejtette, hogy egyszer valóban használniuk kell.

Az idegen az ajtó felé indult.

Mozgása egyre bizonytalanabbnak tűnt, ám olyan akarat mozgatta az izmokat, amely nem ismeri a megadást. Lépésről lépésre küszködte egyre közelebb magát, s bár az általa beszippantott gázok egyre jobban kifejtették hatásukat, úgy látszott, semmi nem állíthatja meg.

— Aludj már el, te dög! — sziszegte Rebecca.

A fohász meghallgatásra talált.

Pontosan hat perccel a gáz megnyitása után.

Az idegen végigvágódott a földön.