10. fejezet - A romok alatt, Peru

 

Christopher Fargas jóval napkelte előtt elindult visszafelé az amerikai tudósok ideiglenes jelleggel kialakított állomására. Egyedül jóval gyorsabban haladt, így az út kevesebb mint két órát vett igénybe. A férfi napszállta előtt ért vissza a falujába, ahol az első útja egyenesen a Kígyótestvérhez, Áji Maranguihoz vezetett. Az idős varázsló végighallgatta nevelt fia beszámolóját a fehérek kutatásáról. Fargas igyekezett mindenről pontos tájékoztatást adni, majd előadta a tudósok kérését, miszerint a főpap járuljon hozzá a további kutatók és az utánpótlás érkezéséhez.

Legnagyobb meglepetésére Áji Marangui nem emelt kifogást a kérés ellen. Mindössze egyetlen mondatot fűzött az engedélyhez, melyet már előző nap is kihangsúlyozott:

— Az oltárnak épségben kell maradnia!

Miközben átvágott a bozóttal benőtt területen, Fargasnak azok a képek jártak a fejében, melyeket a főoltáron látott. A rovarszerű lény ábrázolása annyira részletgazdag volt, mintha az alkotónak rengeteg ideje lett volna megfigyelni.

Talán mégsem a képzelet alkotása?

Több időt kell odalent eltöltenem, gondolta a férfi, miközben megkerült egy kisebb tisztást, melyen egy korallvörös kígyó pihent csendesen.

Úgy egyezett meg Áji Maranguival, hogy a kampa harcosok reggel fognak útnak indulni.

Nem csupán a bázis védelme lesz a feladatuk, hanem ők fognak gondoskodni a friss húsról is. Amellett a tudósok tökéletesíthetik kampa nyelvtudásukat, mely máris tizennégy-tizenöt szóra rúgott.

Halk pendülés hallatszott oldalról.

Fargas nem gondolkozott, az ösztöneire bízta magát. Előrevetődött, s így a neki szánt nyílvessző alig néhány centiméterrel a feje fölött süvített el. Láthatatlan támadója újabb lövéssel próbálkozott, ám Christopher Fargas már nem egy amerikai diák volt, hanem kampa harcos, akinek a vérében van a harc.

Csupán egy kése és egy pisztolya volt, ráadásul míg ellenfele pontosan tudta, merre keresse, addig ő csupán sejtette annak hollétét.

Ám a küzdelem még mindig kétesélyes maradt.

Fargas meglapult egy bokor alatt, csupán a tekintete járt jobbra-balra. Az ellenfele valószínűleg megfeszített íjjal lesi, hol bukkan fel a legközelebb. Márpedig a férfi nem volt biztos benne, hogy még egyszer szerencséje lesz.

Ágreccsenés hallatszott.

Pokolian közelről.

Fargasnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon. Az ellenfelének nesztelenül sikerült megközelítenie, ám a férfi bízott benne, hogy még nem sikerült kiszúrnia, hol rejtőzik.

Egy lábszárat pillantott meg jobbra a manióka bokrok között. A támadó fél lábon állt, a másikat csigalassúsággal helyezte a földre, miközben nyilván továbbra is megfeszítve tartotta az íját.

Fargas megpróbálta hangtalanul előhúzni a pisztolyát, azonban az ellenfele meghallotta azt az alig észlelhető zajt, amit a pisztolytáska kicsatolása okozott, és a következő pillanatban a férfi szúró fájdalmat érzett a bal karján.

Fúvócsövet használ, gondolta a férfi kétségbeesetten. Ez csak egyet jelenthetett, a legrosszabbat: a támadó mérgezett lövedékeket használ. A zsibbadás máris jó tenyérnyi helyen érzéketlenné tette a karját, s Fargas tisztában volt vele, hogy legfeljebb percei lehetnek hátra. Az őserdőben a harcosok mindig a leghalálosabb méreggel kenik be a fegyvereiket, hogy az ellenségnek esélye se legyen a túlélésre.

Nem volt több kockáztatni valója.

Az oldalára gördült, s miközben kirántotta a pisztolyát, a tekintete már az ellenséget kereste. Kampa harcos volt, de modern fegyverrel felszerelkezve.

A bokrok között egy kijotó indián lapult.

Fargas kétszer lőtt.

A mozdulatlan indián nagyszerű célpontnak bizonyult. Úgy tűnt, a kijotót meglepi, hogy a meglőtt ellenfél még ilyen fürgének bizonyul, mert nem is próbálkozott a kitéréssel.

Fargas egy gyors pillantást vetett a mozdulatlanul fekvő test irányába, majd miután úgy ítélte, egyelőre nem kell onnan támadástól tartania, villámgyors mozdulatokkal felgyűrte a karján a ruhát.

A lövedék mintegy fél centiméter mélyen hatolt a húsba, ráadásul a mérgezett hegy beletört. Fargas nem habozott egy pillanatig sem, előhúzta a kését, és a fájdalmát elfojtva kikanyarította a darabot a húsából, majd bőven véreztetni kezdte a sebet. A zsibbadás ugyan lelassult, azonban a férfi tisztában volt vele, hogy túl sok méreg került már a vérébe ahhoz, hogy ilyen egyszerűen megoldja a problémát.

Fargas értett a mérgekhez, s azok semlegesítéséhez is, ám most semmilyen ellenanyag nem állt a rendelkezésére. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve odalépett halott ellenfeléhez, s nekilátott átvizsgálni. A legtöbb harcos visz magával ellenmérget a balesetek elkerülése végett, vagy ha úgy dönt, az ellenségét rabszolgaként eladhatja.

Szerencsére most sem volt ez másként.

A kijotónak többféle ellenméreg is lapult az iszákjában, ám Fargas pontosan tudta, mit keres. Az ellenszert beledörzsölte a sebbe, majd a maradékot szétrágta és lenyelte. A keserű íz felkavarta a gyomrát, ám a férfi hihetetlen akaraterővel leküzdötte gyomra remegését. Indák és levelek segítségével gyors szorítókötést ügyeskedett össze a karjára, majd sietős léptekkel indult a tudósok tábora felé.

Tartott tőle, hogy a kijotó csupán egyike volt azoknak, akik most a fehérek tábora körül csellengnek. Remélhetőleg még nem történt katasztrófa! Az indiánok aligha fogják jó szemmel nézni, hogy a fehérek meggyalázzák a szent helyüket.

A lábai alatt számolatlanul fogytak a mérföldek. Fargas kitartó kocogással haladt, olyan sebesen, melyet csak az indiánok tudnak a dzsungelben diktálni. Az ösztönei vezették; tudta, mikor kell lelassítania, merre kerüljön, ha akadály került az útjába, vagy éppen hol nyerhet néhány percet, ha lerövidíti az utat.

A fehérek még aludtak, amikor megérkezett.

Fargas a legszívesebben átkozódott volna dühében: a tudósok a legelemibb óvatosságról is megfeledkeztek, nem állítottak őrt, mint ahogy más módon sem gondoskodtak a biztonságukról. Ha a kijotók most rajta ütöttek volna a táboron, akkor könnyű győzelmet aratnak.

Óvatosan bekukkantott a sátrakba.

Russell a legszélsőbe feküdt, a keze ügyében egy bebiztosított pisztolyt tartott. Christopher Fargas keserűen elhúzta a száját. A fegyver csak akkor ér valamit, ha marad elég idő a használatára. Márpedig az indiánok nem csupán nesztelenek, de átkozottul gyorsak is tudnak lenni.

— Kay! — szólt be halkan a sátorba.

A kutatóorvos azonnal kinyitotta a szemét.

— Mi van? — kérdezte ugyancsak suttogva.

— Gyere ki, beszédem van veled!

Beletelt egy kis időbe, amíg Russell kikászálódott a sátorból, ám Fargas türelmesen kivárta. A férfi az így kapott perceket azzal töltötte, hogy alaposan szemügyre vette a környéket, s igyekezett meggyőződni arról, nem lapulnak kijotók a bokrok mélyén.

— Korán visszaértél, Chris! — üdvözölte az amerikai a barátját. — Kicsit későbbre vártunk.

Fargas mogorva arcot vágott.

— Ha később jövök, talán már valamennyien halottak vagytok — mondta dühösen, de ügyelve arra, hogy a többiek pihenését ne zavarja meg.

Fárasztó nap vár rájuk.

Russell értetlenül nézett rá, ezért Fargas néhány mondatban elmondta, mi történt vele az idefelé vezető úton. Eközben — kihasználva az időt — a sebét is átkötözte, és meggyőződött arról, hogy a méreg teljesen kiürült a szervezetéből.

— A kijotók nem szamaritánus nővérek! — mormogta Fargas. — A szemükben idegenek vagytok, akik meggyalázzák ezt a helyet.

Russell meglepődött.

— Azt hittem, ez a rom a kampáké — felelte.

Fargas megrázta a fejét.

— Az őserdő mindenkié — válaszolta tiltakozva. — A törzsek ugyan kiterjesztik fennhatóságukat bizonyos területek felé, ám nálunk ritkán van területszerző háború, mert a dzsungel elég nagy valamennyiünk számára. S bár a romok valóban tiltott helynek számítanak a kampák számára, a kijotó harcosok nem foglalkoznak azokkal az átkokkal, melyeket a mi varázslóink mondtak el. Az ő felfogásuk szerint, nekik nem kell tartaniuk attól, hogy az átok beteljesedik rajtuk. Amennyire meg tudtam állapítani, a kijotók istenként tisztelik azt a démont, melynek béklyóban tartására nevelőapám minden évben komoly erőfeszítéseket tesz. Holott valószínűleg a démon nem egyéb holmi fantazmagóriánál, esetleg egy érdekes alakú kőnél, vagy egy ősi szobornál.

Russell sokatmondóan elmosolyodott, de nem fűzött megjegyzést a barátja kijelentéséhez.

— Apám beleegyezett a tábor bővítésébe — tért végül a lényegre Christopher Fargas. — Vegyétek fel a kapcsolatot a másik bázisotokkal, hogy jöhetnek a helikopterek, az emberek és az utánpótlás. A kampák tudni fognak az érkezésükről. Délelőtt várható a kampa harcosok csatlakozása is, akik innentől kezdve ügyelni fognak a tábor biztonságára... Azt hiszem, ez rátok is fér.

Russell megcsóválta a fejét.

— Köszönjük a közreműködésedet, de igazán nem akarunk visszaélni a vendégszeretetekkel! — válaszolta. — A helikopteren érkezik egy speciális dzsungelharcra kiképzett kommandó is, akik szintén a tábor őrzését kapták feladatul...

Fargas bólintott.

— Értem — felelte árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában. — Természetesen akkor visszaküldöm a harcosokat, ugyanarra a feladatra felesleges két csoportot alkalmazni. Meg így kisebb lesz a súrlódási felület is...

— Tudod, vannak bizonyos biztonsági előírások, melyeket be kell tartanom! — szabadkozott Russell.

Fargas keserűen bólintott.

— Láttam, amikor megérkeztem — felelte szarkasztikusan. — Remélem, a dzsungelvitézek jobban értenek a dolgukhoz, mint ti, különben nem garantálom, hogy életben maradtok a kutatás végeztéig.

Russell igyekezett más témára terelni a szót.

— Tegnap megvizsgáltuk a falakat — újságolta. — Marshall és Bringhtan fényképeket készített a terem minden egyes négyzetcentiméteréről, hogy később elkészíthessük a pontos, kicsinyített másolatát. Stonebird végigkopogtatta a falakat, s arra a következtetésre jutott, hogy odalent legalább két helyiség van még, melyek egyelőre rejtve maradtak a szemünk elől.

— Az oltárnak minden körülmények között épségben kell maradnia! — figyelmeztette Fargas a barátját. — Ne feledkezzetek meg Áji Marangui kéréséről!

— Ez természetes! — bólintott a másik férfi. — A CIA-nál megtanultam, mennyire fontos az együttműködés. Ennek érdekében bármilyen kompromisszumra hajlandó vagyok. Utasítani fogom a kettes csoportot, hogy hozzanak magukkal olyan eszközöket, melynek segítségével oldalról közelíthetjük meg az oltár mögött lévő helyiséget.

— Szóval mégis van odaát valami — jegyezte meg Christopher Fargas.

— Pontosan — bólintott Russell. — Bringhtan jól kalkulált, amikor a történeted alapján erre következtetett. A másik helyiség pedig a lépcsőtől jobbra található, s valószínűleg utólag falazták el, legalábbis erre engednek következtetni a felhasznált anyagok.

— Sok mintát vettetek? — érdeklődött Fargas.

— Több mint négy tucatot — érkezett a válasz. — Úgy tűnik, van remény! Az elemzések szerint a nemesgázok aránya azon a területen jóval magasabb, mint kellene. Emellett találtunk egy darab műanyagot, mely első pillantásra is többszáz évesnek tűnik. Márpedig aligha hiszem, hogy az indiánok néhány évszázaddal ezelőtt feltalálták volna a műanyagot.

Fargas figyelmeztetőleg felemelte az ujját.

— Ne feledkezz meg arról, hogy a kampa varázslókon kívül a kijotók is gyakran látogatták ezt a helyet! Nem zárhatjátok ki teljesen annak a lehetőségét, hogy a műanyag az elmúlt években, évtizedekben került ide!

Russell széttárta a karjait.

— Valóban nem zárhatjuk ki, de egyelőre mi a pozitív oldalról próbáljuk meg látni a dolgokat. Tudom, te csak a csalódástól akarsz megkímélni minket, de hidd el, minden esélyünk megvan az évszázad felfedezésére!

— Mit terveztek a mai napra? — kérdezte Fargas.

— Előkészítjük a terepet a második csoport számára — érkezett a válasz. — A tisztás elég nagynak tűnik ahhoz, hogy egy helikopter leszállhasson rajta.

Fargas megrázta a fejét.

— Nem javasolom — felelte. — Ti mondtatok, hogy arra gyanakodtok, sugárzás pusztította ki itt a növényeket. Márpedig ez esetben nyilván a műszerekre is hatással lenne.

— Igazad van — értett egyet Russell.

— Alig százötven méterre északra van egy jókora irtás, ahol évekkel ezelőtt bozóttűz pusztított, s az őserdő máig nem talált még magára. Ott leszállhatnak a helikopterek, a kampa harcosok pedig visszaindulás előtt segítenek a felszerelések átszállításában. Rendben van?

— Csodálatos. Megyek és felveszem a kapcsolatot a második számú csoporttal. El sem fogják hinni, hogy ilyen hamar használható nyomokra bukkantunk!

Fargas nem szólt egy szót sem.

Nem akarta elvenni a barátja kedvét.

 

A helikopterek zúgását két órával később hallották meg. Fargas tanácsára jelzőtüzeket gyújtottak a leszállóhely mellett, s miközben a kampa harcosok némi félelemmel, de rendkívül harciasan figyelték a hatalmas járműveket, Russell rádión elmagyarázta a pillanatnyi helyzetet az érkezőknek. Tájékoztatta őket a kampák szerepéről, az együttműködési megállapodásról, s nem feledkezett el megemlíteni az ígéretes felfedezés tényei is, bár a konkrétumokat a személyes találkozásra tartogatta.

Bár a kampa harcosok többsége még sohasem látott helikoptert, Fargasnak sikerült megértetnie velük, hogy nincs miért ellenséget látni benne. Varázslóként jól ismerte azokat a módszereket, melyek segítségével elmagyarázta az indiánoknak, hogy mi a szerepük a járműveknek.

A leszállást követően, amikor a rotorokat is leállították, az érkezők nekikezdtek a kipakolásnak. Christopher Fargas elmagyarázta az indiánoknak, mi a dolguk, majd a barátja mellé szegődött, hogy találkozzon a második csoport vezetőjével.

Tekintélyes mennyiségű felszerelés érkezett.

Fargas agyában megfordult, vajon mit fognak szólni, ha kiderül, feleslegesen hoztak el ennyi mindent a dzsungel mélyére, de bölcsebb volt annál, hogysem hangot adjon a gondolatainak.

A Kettes Csoport vezetője, ahogy az érkezőket emlegették, egy német származású professzor volt, aki egy alkalommal még azon az egyetemen is tartott előadást, ahol Fargas és Russell tanultak. Igazi germán volt, szőke és kékszemű, szálfaegyenes termettel. Tekintete rezzenéstelenül fúródott a köszöntésére érkezők szemébe, miközben érezhető akcentussal máris a kutatás jelenlegi szakasza felől érdeklődött.

— Amíg tart a kipakolás, megnézhetjük a helyszínt! — ajánlkozott Kay Russell, bár a tekintetében idegesség lapult. Nyilván hatalmi harctól tartott, bár ez még nem vált nyílttá.

Később persze nem árt tisztázni a felé- és alárendeltségi viszonyokat.

Fargas egyedül maradt.

Sohasem volt szokása a tétlenség. Az unatkozás fogalmát a kampák egyszerűen nem ismerik. Az őserdőben mindig van mit csinálni.

A férfi némi gondolkozás után beállt a csomagokat cipelő kampák közé, s a ruháját nem sajnálva ő is hordani kezdte a helikopterről az ideiglenes átrakó tábor felé a közel húsz kilogrammos ládákat, melyek legtöbbjén az U.S. Army felirat volt olvasható.

Szóval a CIA együttműködik a hadsereggel, gondolta Fargas, aki előtt apránként kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nem akármilyen fába vágták a fejszéjüket. Ezek itt halálosan komolyan gondolják, hogy egy űrlény van valahol a közelben, töprengett a férfi, mert egy „hétköznapi" régészeti leletért, aligha szállítanának ide ilyen felszerelést.

— Maga a fehér kampa? — szólalt meg váratlanul mellette egy női hang.

Christopher Fargas megállt, majd némi döbbenettel az arcán a kérdező felé fordult.

— Fehér kampa? — visszhangozta a férfi alig látható zavarral küszködve. — Az igazat megvallva, még soha, senki nem szólított így. Bár, ha jobban belegondolok, találó elnevezés.

Egy húszegynéhány éves nő állt előtte, aki túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy egy ilyen komoly expedícióban érdemi munkát végezzen. Vékony alakját, csinos gömbölydedségét még az az otromba ruha sem tudta elrejteni, melyet viselt. Az ajkai talán egy kicsit vastagok voltak, ám a szeme a leggyönyörűbb zöld volt, melyet Fargas eddigi élete során látott.

— Nagyszerű! — motyogta a férfi halkan, miközben a nő szemét figyelte.

— Mi nagyszerű?

— A szeme tökéletesen illik a dzsungelhez — felelte a férfi egyre növekvő zavarral küszködve.

A válasz meglepte a nőt, mert néhány másodpercre elhallgatott, s az arcán alig látható pír futott végig. Nyilván nem ilyen választ várt egy vadembertől.

— Maga is az expedícióval érkezett? — tette fel a kérdést teljesen feleslegesen a férfi, hiszen a válasz egyértelmű volt.

— Igen — bólintott a nő. — Úgy tudom, maga az expedíció helyi koordinátora... Kay legalábbis így jellemezte a rádión keresztül.

— Maga legalább tudja, ki vagyok! — válaszolta Christopher Fargas, akinek időközben sikerült úrrá lennie a zavarán.

— Bocsásson meg! — szabadkozott a nő. — Dr. Rebecca Huston vagyok, egyike az expedícióban részt vevő tudósoknak.

Fargas kíváncsi lett volna a doktornő státuszára, ám a kérdéseit mellőzte. Majd alkalomadtán megkérdezi a barátját, aki nyilvánvalóan közvetlenebb viszonyban van Dr. Hustonnal.

Bár még nem tudatosult az agyában, de határozott érdeklődés ébredt benne a nő iránt.

Rebecca. Szép név.

Még néhány másodpercig némán álltak egymással szemben, majd a doktornő valami halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkozva elsietett. Christopher Fargas elgondolkozva nézett utána, majd vállat vont, és ismét a vállára emelte a csomagot, s visszaállt a nyíltan vigyorgó kampa harcosok közé.

A két helikopter kipakolása közel három teljes órát vett igénybe. A kampa harcosok segítsége jócskán felgyorsította a folyamatot; Fargas úgy becsülte, hogy még éjjel is csomagokat kellett volna hordaniuk, ha nincsenek itt az indiánok.

Miközben a csoport egyik fele a kampák segítségével kipakolta a helikopterekből a hozott dolgokat, a többi ember a táborépítésében jeleskedett. Ez alól csak Kay Russell és Werhammon professzor volt kivétel; akik szinte a helikopterek érkezésétől kezdve a föld alatti teremben tartózkodtak.

Már javában alkonyodott, amikor a helikopterek felemelkedtek a levegőbe. Távozásuk egyben az expedíció következő szakaszát is jelölte. Kay Russell megbeszélésre hívta össze az érintett embereket, ez gyakorlatilag a tábor minden lakóját jelentette, az őröket kivéve.

Fargas elégedett lehetett.

A barátja megfogadta a tanácsait.

Egyelőre.