6. fejezet - Az Amazonas menti őserdőben, Peru

 

Másnap, korán reggel a csapat nem sokkal öt óra után a városszéli fogadó mellett gyülekezett. Az indiánok arcán nyoma sem látszott a fáradságnak, ellenben az amerikaiak olyan nyúzottnak tűntek, mint akik az egész éjszakát ébren töltötték, Fargas nem fűzött megjegyzést a látottakhoz, ám néhány halk jó tanáccsal sikerült rávennie Marshallt és Stonebirdet, hogy a cipőjüket cseréljék le bakancsra.

Az indiánok vezetésével mindannyian nyugat felé indultak, a Gran Pajonal nevű terület felé, mely egyike volt az őserdő leghalálosabb, legveszélyesebb részeinek. Ez a hely adott otthont a kampáknak, Fargas fogadott népének.

Az út a kezdeti szakaszon nem volt különösebben fáradságos, csupán néhány alkalommal kellett elővenni a bozótvágó kést, hogy járhatóbbá tegyék az utat. Ezt a munkát az indiánok végezték, bár Fargas tervei között szerepelt, hogy a fehéreket is megtanítja a machette fortélyaira. Minden, ami a túléléssel kapcsolatos, hasznos ludas lehet a későbbiekben.

Az indiánoknak köszönhetően késő délutánig hat spanyol mérföldet sikerült maguk mögött hagyni, ami tizennyolc angol mérföldnek felel meg. Tekintélyes távolság, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mindezt az első napon sikerült legyűrniük.

Fargas figyelmét nem kerülte el, hogy a tudósok jobban bírják a megpróbáltatásokat, mint várta. Úgy tűnt, a CIA külön figyelmet fordított az emberek állóképességének növelésére. S vajon még milyen meglepetéseket tartogatnak a tarsolyukban, gondolta Fargas.

Hála a modern vegyészetnek, a tudósok elfogadható védelmet élveztek az ösvényeket néhol teljes szélességében ellepő moszkitókkal szemben. Elemes riasztókat használtak, melyek megmagyarázhatatlan módon távol tartották tőlük az apró rovarok legtöbbjét. Az indiánok sztoikus nyugalommal viselték a csípéseket, ám hamar rájöttek, hogy ha nem távolodnak el túlságosan a fehérektől, akkor nekik is kevesebb szúrást kell elviselniük.

— Ma nem folytatjuk tovább az utunkat! — döntötte el Fargas, majd a társai értetlen arckifejezését látva gyorsan hozzátette: — Idő kell, amíg valamennyien hozzáedződünk a dzsungelhez. Semmi értelme, hogy az első nap halálra hajszoljuk magunkat, aztán holnap mozdulni se tudjunk az izomláz és hasonlók miatt. Azt javaslom, a délután hátralévő részében mindenki vizsgálja át a ruházatát, kezelje azokat a csípéseket, melyeket a riasztók ellenére is összeszedett, s lehetőség szerint pihenje ki magát!

Ezután spanyolul közölte az indiánokkal, hogy tábort vernek. A bejelentés hatására a gyakorlatias gondolkodású bennszülöttek pillanatok alatt tüzet raktak, melynek füstje, alig volt több mint egy gyertya lángja. Russell megbűvölve figyelte, ahogy az indiánok az ő számára abszolút érthetetlen módon egyes faágakat félredobnak, hogy helyette inkább egy másikat lökjenek a lángok közé.

Fargasnak igaza volt.

Valamennyiük testén díszelgett néhány jókora csípés helye, melyet a hűsítő kenőcsök is csupán ideig-óráig tudtak feledtetni. Igaz, gyaloglás közben nem érezték azt a kellemetlen, viszkető érzést, mellyel most meg kellett birkózniuk, ám hamarosan minden fehér legfőbb elfoglaltságának a vakarózás számított.

Az indiánok legnagyobb mulatságára.

Az éjszaka pillanatok alatt sötét, áthatolhatatlan sűrűvé tette az őserdőt. A nappali zajok átadták a helyűiét az éjszaka hangjainak. A tisztás széléről, ahol a csoport tábort vert, ijesztő csörgés hallatszott. Száraz, dühös és halálos nesz.

Ijesztőbben nem is lehetett volna érzékeltetni a veszélyt.

Az egyik indián felállt, és egy ágat kiragadva a tűzből, a fény mellett a hang irányába sietett. Kisvártatva egy éles reccsenés hallatszott, majd a bennszülött egy majd' nyolc láb hosszú kígyótetemmel tért vissza.

— Lándzsakígyó — mondta halkan Fargas az amerikai tudósoknak. — A marása kínos halált okoz néhány perc alatt. Ha megoldható, éjszaka inkább senki ne hagyja el a sátrát!

Néma bólogatások érkeztek válaszként. A kígyó látványa elég meggyőző volt ahhoz, hogy megértsék, a dzsungel valóban csak azok számára nyújt túlélési esélyeket, akik hajlandóak betartani a legfontosabb játékszabályokat.

Az éjszaka az őserdőben elég zajos.

A tücskök hihetetlen lármát csaptak — mintha milliónyi spanyol kasztanyetta csattogna —, nagytorkú, foszforeszkáló bőrű leveli békák verték hozzá a dobot, s valahol a közelben egy majomcsapat tagjai vitatkoztak egymással. Bár egyik tudós sem ismerte be, a fejük majd' szétrepedt attól a rendkívül kellemetlen, poshadt-dohos, hányingert okozóan édes levegőtől, melyben a közeli mocsarak gőzei, a kaktuszcserjék és az orchideák éjszakai szagai keveredtek.

Az indiánok nekiláttak, hogy megsüssék a kígyót, s az édeskék szagú hússal nevetve kínálták a fehéreket. Fargas örömmel fogadta a régen kóstolt csemegét, s a többi fehér ember elborzadt pillantásai közepette elfogyasztotta a kígyó húsát.

Kay Russell erőt vett magán, és ő is kért egy darab húst. S bár sikerült leküszködnie a torkán, látszott rajta, már az első másodpercben megbánta a dolgot.

— Nem fehér embernek való — mormogta a falat után, melyet egy korty whiskyvel öblített le.

Fargas felnevetett.

— Aki igazán éhes, az ritkán foglalkozik azzal, mit ehet. Az indiánok is így vannak vele. Akkor esznek, amikor van mit, mert könnyen előfordulhat, hogy utána akár egy hétig is koplalniuk kell. Azt tanácsolom, barátom, sürgősen vetkőzd le a finnyásságodat, különben komoly gondjaid lesznek az őserdőben való életben maradást illetően.

A reggel valóságos megváltás volt a fehérek számára, egyedül Christopher Fargas pihente ki magát. Az amerikaiak még nyúzottabbnak tűntek, mint tegnap reggel, ám Fargas tapasztalatból tudta, hogy a társai néhány nap alatt hozzáedződnek a dzsungelhez.

Akkor sokkal könnyebb lesz.

A második nap megerőltetőbb volt, mint az első. A kezdődő izomlázak tüze azonban gyorsan elhalványult, amikor a csoport újabb mérföldeket hagyott maga mögött. A haladásuk némileg lelassult, ámbár ennek oka elsősorban a dzsungelben kereshető, mely vadabbá és áthatolhatatlanabbá vált, mint az út első szakaszán.

A csoportot a kampák vezették.

Ők itthon voltak ezen a földön. Tévedhetetlen magabiztossággal találták meg azokat az ösvényeket, melyeken kevesebb erőfeszítéssel gyorsabban haladhattak előre.

Fargas minden második órában tíz perces pihenőt rendelt el, s két kampát előre küldött, hogy folyamatosan haladjanak a csoport előtt. Veszélyes földön jártak, s a férfi biztos volt benne, hogy csak órák kérdése, és sötét tüzű szemek fogják figyelni őket a bozót mélyéről.

— Akármi történjen, ne használjátok a fegyvereiteket addig, amíg nem szólok! — figyelmeztette még egyszer Kay Russellt. — A kampák szeretik fitogtatni az erejüket, s megrémiszteni az ellenségeiket. Mi idegenek vagyunk, következésképpen könnyen az ellenségeik közé sorolhatnak.

— Azt hittem, a jelenléted már önmagában garancia a bennszülöttek békés szándékait illetően — jegyezte meg Steve Bringhtan kicsit kötekedve. — Tévedtem volna?

Fargas megvonta a vállát.

— Ez az őserdő. Itt a diplomácia kicsit más, mint bárhol másutt a világon. A kampák vérszomjasak, legalábbis ezt tartják róluk. Az elmúlt esztendőkben a nevelőapám mindent megtett annak érdekében, hogy megváltoztassa népünk szokásait, ám ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Mindig vannak olyanok, akik fékezhetetlennek bizonyulnak. Évek óta nem jártam idehaza, fogalmam sincs, mi vár ránk. Természetesen optimista vagyok, de nem árt felkészülnünk az előre nem látott dolgokra is!

— Chrisnek igaza van! — jelentette ki határozottan Russell. — Idegen földön járunk, a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy betartjuk azokat a játékszabályokat, melyeket fontosnak tart.

Bringhtan tétován bólintott.

— Rendben van, nem vitatkozom.

Fargas megcsóválta a fejét, majd egy kicsivel később félrevonta Russellt, hogy néhány szót váltson vele.

— Szeretném, ha figyelemmel tartanád a társadat — suttogta a kampák nevelt fia. — Aggódom miatta. A civilizáció túlságosan a vérébe ivódott, s emellett van benne egy jó adag felsőbbrendűség is. Ha így folytatja tovább, akkor komoly problémáink származhatnak a viselkedéséből!

Russell bólintott.

— Gondom lesz rá! — ígérte.

Már jócskán elmúlt dél, amikor Fargas az egyik, felderítésre előreküldött kampát pillantotta meg a bokrok sűrűjében. A fehérek még nem vették észre, ám az indiánok gyanakodva pillantgattak afelé, ahol a felderítő kuporgott.

A kampa mozdulatlan volt.

Csupán az arca látszott a sűrű növényzetben, ám Fargasnak hamarosan feltűnt az arc teljes mozdulatlansága, a mimika hiánya. A felderítő kísérletet sem tett arra, hogy felhívja magára a figyelmet, csupán kuporgott a sűrűben. A nyakánál pedig mintha egy machette fényes pengéje csillogott volna...

Veszély, sugallták Christopher Fargas ösztönei, melyeket még egy másik országban — civilizációban — eltöltött évek sem tudtak elfeledtetni vele. A férfi igyekezett feltűnés nélkül körbenézni.

A bokrok között sötét árnyak araszoltak, s bár csaknem teljesen eggyé váltak a természettel, mégis alig lehetett felfedezni őket.

Russell idegesen körbepillantott.

A lehető legrosszabb pillanatban.

Mintha maga az őserdő elevenedett volna meg körülöttük. A bozótból sötét bőrű harcosok törtek elő, tollakkal díszített harci lándzsájukat rázva, miközben fülsiketítő hangon rikoltoztak.

Fargas habozás nélkül a puskája után nyúlt.

A dzsungel nem az a hely, ahol lehetőség nyílik a hosszas mérlegelésre. Már majdnem a vállához szorította a puskáját — néhány másodperccel megelőzve a többi fehéret —, amikor rádöbbent: az egyik támadó vonásai szörnyen ismerősnek tűnnek a számára.

Tudván, mekkora veszélyt vállal egy esetleges tévedéssel, Christopher Fargas egy gyors mozdulattal bebiztosította, majd leengedte a fegyverét, és a karját a magasba lökve a társaira kiáltott:

— Senki ne lőjön! Barátok között vagyunk!

A támadók a lándzsájukat rázva körbetáncolták az idegeneket, miközben igyekeztek minél szörnyűbb arcot vágni, hogy megrémisszék őket. Fargas mozdulatlanul állt a legvadabb külsejű harcosok gyűrűjében, a tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le bizalmatlanul toporgó társairól, akik még mindig nem engedték le teljesen a puskáikat.

Ha egyetlen fegyver is eldördül, az üdvözlés szertartása könnyen vérfürdőbe torkollhat.

Aztán hirtelen csend lett.

A bozót szétnyílt, mintha hatalmas tenyerek kényszerítenek oldalra, és a növények közül egy rémisztő jelenség lépett elő. Arcát függőlegesen két részre osztotta a festék, egyik oldalon éj fekete, míg a másikon halottfehér. A szemhéjai kígyópikkelyeknek voltak kifestve.

Mintha maga a sátán jött volna el.

A kampa nyaka körül jókora tatukarmokból készült nyaklánc fityegett, mely minden lépésére megcsörrent. Csípőjétől felfelé mezítelen volt, s domború mellkasával, vastag karjával egy birkózónak is beillett volna. A csípőjét és a lábszárát rövid, élénkvörös urna borította.

— Üdvözlet a visszatérőnek! — mondta a varázsló kampa nyelven, melyet Fargason kívül senki nem értett a fehérek közül. — Az álmaim megsúgták, merre keresselek!

Christopher Fargas mereven nézte a varázslót. Emlékezetében felötlött annak a vézna kölyöknek az arca, kinek vonásait még a félelmetes festés sem tudta teljesen eltakarni. Kígyólátó, talán így hívták. A varázsló arcvonásairól semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, s Fargas egy pillanatra elbizonytalanodott.

A kampák között nem volt ritka a titkos vetélkedés, az intrika, melynek során emberek haltak meg, s a hatalom úgy vándorolt egyik kézből a másikba, ahogyan a lepkék szállnak virágról virágra. Ha Áji Marangui halott, s helyét ez a varázsló foglalta el, akkor könnyen előfordulhat, hogy az üdvözlés egyben a halált is magában hordozza. Kígyólátónak nem biztos, hogy szüksége van egy esetleges vetélytársra.

— Örömmel lépek testvéreim földjére — válaszolta Fargas ugyancsak kampául, majd gyorsan hozzátette: — Mint látod, nem egyedül érkeztem. Ők a barátaim, s jómagam felelek értük és minden cselekedetükért.

A varázsló alig észrevehetően bólintott.

— Áji Marangui már nagyon vár — jelentette ki ünnepélyesen. — A Nagy Anakonda türelmetlenül lesi érkezését, ám ő nem akart addig találkozni az istenével, amíg nem beszélt veled. Utoljára.

Fargas igyekezett higgadt maradni. Nevelőapja, Áji Marangui rendkívül idős lehetett már, hiszen már akkor is jócskán benne járt a korban, amikor magához vette az őserdőben talált fehér gyermeket. Amennyire Fargas meg tudta becsülni, nevelőapja éveinek száma lassan megközelítette a százat, ha ugyan nem haladta máris meg.

Az alkony lassan ráborította szürke leplét az őserdőre. Az árnyékok megnyúltak, a növények színe mintha sötétebb árnyalatot öltött volna magára; az éjszaka rohamléptekkel közeledett.

— Nevelőapám ezeket a harcosokat küldte elénk — fordult Fargas a társai felé, s angolra váltva néhány szóban elmondta Kígyólátó szavait. — Az ő vezetésükkel folytatjuk az utunkat, s talán már holnap vagy holnapután megérkezünk a faluba, ahol felnevelkedtem.

Egyik tudósnak sem volt ellenvetése.

Most, hogy tisztázódott a helyzet, a feszültség gyorsan felengedett, bár az amerikaiak által felfogadott indiánok némelyike továbbra is némi bizalmatlansággal szemlélte a kampákat. Az évszázados ellenségeskedést nem lehet egyik pillanatról a másikra kiirtani a harcosokból.

A kampák nem zavartak sok vizet. Nem csatlakoztak az expedícióhoz, hanem csupán kísérték az érkezőket. Néha láthatták, amint egyikük-másikuk áthalad egy kevésbé bokros részen, ám ettől eltekintve teljesen észrevétlenek maradtak. Lépteik nem keltettek észlelhető zajokat, s még Christopher Fargas is csak sejtette, merre járhatnak a törzsbeliek.

Gyorsan haladtak.

Jóval gyorsabban mint eddig, mivel a kampák olyan ösvényeket választottak a törtető vaddisznó módjára haladó amerikaiak számára, ahol a lehető legkevesebb erőkifejtéssel juthattak előre.

Szétszórt, vad gumiligeten haladtak keresztül, tekergő indákkal összefont pálmák és keményfák sűrű szövedékében meredező, majd' százötven láb magas, kékesszürke fák között. Az alkony éjszakába .fordult, ennek ellenére a kampák semmi jelét nem mutatták annak, hogy meg akarnak pihenni.

Fargas látta a társain, hogy egyre kevésbé bírják a gyaloglást, ezért éles, torokhangú rikoltást hallatott, majd intett a többieknek, hogy álljanak meg. Nem telt bele egy perc sem, s a kampák megjelentek; sötét árnyaik csaknem teljesen beleolvadtak a dzsungel sűrűjébe.

— Tábort verünk! — jelentette ki Fargas határozottan, majd magyarázatképpen hozzáfűzte, kampául, hogy a társai ne értsék: — Ezek az emberek nem a dzsungelben nevelkedtek, ennek megfelelően bánj velük!

Kígyólátó bólintott, majd intett a harcosoknak.

Alig egy negyedórával később egy közeli tisztáson felverték a tábor. Az amerikaiak kényelmes sátraikban kerestek menedéket az éjszaka leszálltával vakmerőbbé váló rovarok felhőszerű rajai elől, melyek valami különös okból kifolyólag az indiánokat ezúttal nem zavarták.

Mintha csak különbséget tettek volna ember és ember között. A dzsungel idegengyűlölete?

Meglehet.

Kay Russell és a társai a szűkös készleteikből falatoztak, s Fargas igazat adott nekik ebben. A dzsungel egyik pillanatról a másikra mindenüket elveheti, így a közmondás némileg módosulva esetükben így hangzott: amit ma megehetsz, ne halaszd holnapról

A kampák tatuhúst sütöttek, s mintegy feledve a régi ellentéteket, szívélyesen kínálgatták a fehérekkel érkezett többi indiánt is. Fargas nem tudta, hogy ez a barátságos viselkedés az ő személyének szól-e, vagy valóban ennyit változtak az elmúlt évek során az indiánok.

Fargas a szíve szerint az indiánok között pihent volna le, ám egyelőre mégis a fehérekkel tartott, hogy ezzel is kifejezze a nagyrabecsülését irányukban. Tisztában volt vele, hogy a kampák varázslója minden mozdulatát, minden gesztusát kritikus szemmel vizsgálja, ennek megfelelően kellett hát cselekednie.

— Szívesen beszélgetnék a varázslótokkal a kőszörny legendájáról — említette meg úgy mellékesen Russell, miközben fürkésző tekintettel nézte barátját. Fargas elmosolyodott.

— Tartok tőle, nem lenne valami jó ötlet — válaszolta nyugodtan. — Előbb érjünk a faluba, nézzük meg, mi a helyzet, s csak utána foglalkozzunk az expedíció igazi céljával! Nem akarok felesleges bonyodalmakat!

Russell felsóhajtott.

— Oké, te vagy a főnök! — válaszolta kicsit rosszkedvűen. — A fenébe is, annyira szeretnék egy kicsivel előrébb lenni!

Christopher Fargas megcsóválta a fejét.

— A hosszú hónapok után most már igazán nem számíthat néhány nap!

— Dehogynem! — vágta rá Kay. — Te még sohasem érezted a kutató türelmetlenségét, amikor úgy gondolja, ott van valahol a cél közelében?

Fargas megértően bólintott.

— Éreztem. Nézd, megígérem, a megérkezésünket követő napon beszélek a nevelőapámmal a kőszobrot illetően!

Kay Russell elmosolyodott.

— Ez úgyis több, mint amit reméltem! — ismerte be, és a mosolyból hamarosan vigyorgás lett. — Chris, ez a szobor az évszázad felfedezése lehet...

— Úgyis el fogják tussolni! — legyintett a másik férfi. — Ha valóban az, aminek gondoljátok, akkor egy eldugott kutatólaboratórium mélyén fogják tanulmányozni.

Russell megrázta a fejét.

— Nem egészen — válaszolta halkan, s az arcán elégedett mosoly jelent meg. — A projekt vezetőjeként sikerült néhány apróságot kiharcolnom. Amennyiben megtaláljuk a lényt, az általunk meghatározott helyre letelepítenek egy mobil kutatólaboratóriumot. Az első vizsgálatokat mindenképpen itt, az őserdőben fogjuk elvégezni.

Fargas őszintén meglepődött.

— Miért?

— Nézd, barátok vagyok, így őszintén beszélek most veled! — felelte nyugodtan Russell, miután körbepillantott, és gondosan ellenőrizte, egyik társuk sincs túl közel. — Ha valóban egy idegen lényről van szó, akkor nem kockáztathatom meg, hogy a hazaszállítás során váratlan problémák adódjanak. Beszéltem neked a másik csoportról... Az információ hatalom, ezt te is tudod. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne mi legyünk az elsők!

— Szóval veszélyes. — Fargas a tüzet nézte.

Russell elhallgatott.

— Igen — mondta végül. — Ez a másik fő ok. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elszabadul. Fogalmunk sincs arról, milyen veszélyeket hordoz magában a puszta létezése. Azt az eshetőséget sem zárhatjuk ki, hogy ez a szoborforma valamiféle lárvaszerű állapot, afféle tetszhalál. A horrorfilmek ócska alapötlete a lény felbukkanásával lehet, hogy valóra válik.

Fargas nem válaszolt. Ha az elképzelés bebizonyosodik, akkor a népére komoly veszélyek várnak. Bár a férfi eddig nem sok esélyt látott a sikerre — a szobor talán csak valami inka isten elrejtett kincseinek torz megtestesülése —, az élet néha megdöbbentő dolgokat tudott produkálni. Kígyótestvér, vajon te mit szólsz ehhez?

 

A hajnal nem csupán a fényt, de a könnyebb légzés lehetőségét is elhozta a táborba. A levegő mintha kitisztult volna, vagy pedig a fehérek szervezete alkalmazkodott időközben a dzsungelhez, mert valamennyien kipihentebbnek tűnlek, mint tegnap. Fargas elégedetten figyelte a társait. Reményei kezdtek valóra válni, a társai már nem csupán elpuhult amerikaiak voltak a világ egyik legborzalmasabb erdőjének közepén, hanem igazi tudósok, akiknek érdeklődése mind inkább a cél felé fordul.

A táborbontás a kísérőknek köszönhetően egészen gyorsan ment, és a bőséges reggeli elfogyasztása után — a kampáknak az éjszaka folyamán sikerült elejteniük egy vaddisznót — az expedíció folytatta az útját.

A kampákat továbbra sem lehetett gyakran látni, ugyanolyan nesztelenül és észrevehetetlenül haladtak, mint előző nap. Az amerikaiak nem kis megrökönyödéssel tapasztalták, hogy az indiánok kígyósziszegéssel kommunikáltak egymással. Fargas igyekezett megnyugtatni őket:

— A harcosok hite szerint, ha ilyenképpen megidézik az anakondákat, akkor ők maguk is láthatatlanná válnak, akárcsak az óriáskígyók a dzsungelben.

— Ezt tanítani kellene a kiképzőbázison — mondta Russell, de senki nem fűzött megjegyzést a kijelentéséhez.

Az első pihenőnél friss levelekbe csomagolt papaya várta a fehéreket, melyet csak Fargas biztatására kóstoltak meg. S ahogy Marshall megjegyezte, nem is volt olyan rossz.

Estére egy tisztáshoz értek. A szörnyű hőség és levegőtlenség ellenőre az utazók elég jól érezték magukat, bár Stonebird lábát megmarta valami rovar, s most tenyérnyi darabon égővörösen lüktetett. Fargas ugyan felajánlotta, hogy kezelésbe veszi, vagy szól a kampa varázslónak, azonban a férfi alig titkolt borzadállyal hárította el ezt a lehetőséget.

— Hoztunk gyógyszert magunkkal! — mondta Stonebird, és a délutáni pihenőket kihasználva buzgón kenegette a lábát.

Nem sok sikerrel.

A kezdetben alig tűhegynyi pont most tenyérnyire duzzadt, és ha megérintették, Stonebird arcán fájdalmas arckifejezés jelent meg.

— Megnézhetem a szúrás helyét? — lépett oda Fargas a tábortűz mellett kuporgó férfihoz.

Stonebird tétován megrázta a fejét, ám amikor a lángok túloldalán Russell határozottan bólintott, akkor végre a férfi is beadta a derekát.

— Legyen! Ha így marad, úgyse fogok aludni!

Fargas intett Stonebirdnek, hogy gyűrje fel a nadrágja szárát, majd egészen közel hajolva a szúráshoz, alaposan szemügyre vette a helyet. Valamit morgott az orra alatt, majd a zsebéből egy hosszú tüskét húzott elő, és néhány ponton beleszúrta a férfi lábába.

Stonebird ösztönösen nyelt egy nagyot, ám amikor rájött, hogy nem érzi a szúrásokat, érdeklődve figyelte tovább vezetőjük gyógyító technikáit.

— Ezt rágja szét! — nyújtott Fargas a sérült felé egy összeszáradt denevérürülékre emlékeztető gubicsot. — Keserű, de segít a szervezetének a méreg legyűrésében!

Ezután tovább szurkálta a lüktető lábszárat, ám csupán néha fakadt vér a döfés nyomán. Mégis, a kezelés fájdalommentesnek bizonyult, csupán a „gyógyszer" elfogyasztása okozott némi gondot a sérültnek, ám a férfi rendkívüli akaraterőről téve tanúbizonyságát, fél órán keresztül rágcsálta.

— Reggelre nyoma sem lesz — állt fel végül Fargas a sérült mellől. — Ha viszketne, vakarja meg nyugodtan, de nem hiszem, hogy zavarná az alvásban. Legközelebb pedig szeretném hamarabb látni az ilyen szúrásokat, mert néhány órával később már csak égetéssel tudtam volna meggyógyítani a lábát. Az pedig egyrészt nem fájdalommentes, másrészt csúnya heget hagy.

Stonebird halk köszönömöt rebegett.

— Félelmetes volt végignézni, amit csináltál! — vallotta be egy kicsivel később Kay Russell. — Egy tanult orvos a jól bevált gyógyszerek helyett kuruzslással gyógyítja a beteget. Fargas megrázta a fejét.

— Ez is gyógyítás, csak éppen nem egyetemeken tanítják — válaszolta kioktató hangsúllyal. — Valószínűleg lehetett volna valamilyen antibiotikummal is kezelni Stonebird lábát, de ilyen hamar nem értünk volna el jó eredményt. Márpedig nekünk az a fontos, hogy holnap reggel tudja folytatni az utat. A dzsungelben a gyógyító erő, a tudás apáról fiúra száll, nemzedékeken keresztül öröklődik. Ne felejtsd el: az indiánok minden, általuk ismert betegséget képesek meggyógyítani. Még a rák némely fajtáját is.

— Ha ez igaz, a nagy gyógyszergyártó konszernek emberei miért nem nyüzsögnek máris itt? — kérdezte Russell. — Milliárdokat érne a varázslók által birtokolt tudás, ha csak a fele igaz, amit az imént állítottál!

Fargas szomorúan elmosolyodott.

— Ez nem ilyen egyszerű — válaszolta nyugodtan. — A varázslók tudása, mint mondottam, apáról fiúra öröklődik. Idegen vajmi ritkán juthat el odáig, hogy behatóbban tanulmányozhassa a gyógyítást, a felhasznált anyagokat és hasonlókat. Olyan emberekre van szüksége a népemnek, mint én vagyok. Talán képes leszek az őserdő titkait fogyasztható változatban a civilizált társadalom elé tárnom. Úgy, ahogy az átlagpolgárok is elfogadják. Sterilen, ám mégis hatékonyan.

Russell egyetértően bólintott.

— Nem lesz könnyű dolgod, Chris, elismerem!

— Az a fontos, hogy valami elkezdődött! — magyarázta Fargas. — Nevelőapám felismerte a változások szükségszerűségét, s megtette az első lépést azon az úton, melynek végét még egyikünk sem látja. Meglehet, még gyermekeink gyermekei sem járják végig, de legalább elindultunk!

Kígyólátó megállt a tűz mellett, és néhány szót vakkantott Fargas felé. Az indiánok nevelte férfi mosolyogva bólintott.

— Most egyeztél bele, hogy mi legyünk a főfogás az ünnepi lakomán? — kérdezte Kay Russell évődve, miután a kampa varázsló helyet foglalt a tűz másik oldalán.

Fargas komolyan bólintott.

— Valami olyasféle — válaszolta angolul. — Mindössze hozzájárultam, hogy a tábort védő varázslatot a fehér emberekre is kiterjesztheti. Állítása szerint a közelben gonosz démonok éltek, bár mára csak lerombolt palotájuk romjait rejti az őserdő.

— Romok? — kapta fel a fejét Herbert Marshall. — Inka romok a közelben?

Fargas intőn felemelte az ujját. — Meglehet, bár az inkára nem tenném le a nagyesküt — válaszolta. — Mégis, professzor, arra kérem, hogy ezúttal tekintsünk el a tudományos felfedezésektől, mert Kígyólátó aligha vállalkozna arra, hogy elvezeti önöket a romokhoz!

— Te ezen a környéken nőttél fel! — gondolkozott félhangosan Russell. — Hogyan lehet, hogy te nem ismered a romok helyét?

Fargas felsóhajtott.

— A fene azt az éles logikádat, Kay! Természetesen én is ismerem, de vannak olyan íratlan szabályok, melyeket be kell tartanom. Varázslónak számítok a törzsben, ám hivatalosan jó néhány dolgot nem tehetek meg, amiket ők igen.

— Értem! — bólintott Russell. — Bocsáss meg, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni!

A kampa varázsló érdeklődve hallgatta a beszélgetést, és a fehéreknek néha az a kényelmetlen érzése támadt, hogy minden szavukat érti. Fargas néha udvariasságból összefoglalta a beszélgetés tartalmát a varázsló számára, ám azokat a részeket mindig kihagyta, melyekről úgy vélte, esetleg problémát okozhatnak.

A csillagok már telepöttyözték az égboltot, amikor a varázsló felállt, és magára hagyta a fehéreket. Előtte azonban valami büdös port szórt a tűzbe szertartásos mozdulatok és kampa nyelvű kántálás közepette, melynek hatására a lángok élénkzöld színben pompáztak egy jó fertályóráig. Látványos mutatvány volt, ám a környékről az összes moszkitót sikerült elűznie vele, így egyetlen amerikai sem tett megjegyzést az „ostoba hókuszpókuszra".

Megtanulták tisztelni a varázslók tudását.

Akármilyen nevetségesnek is tűnjön.