CINKOSTÁRSAK

– Lesz elég időnk, ha sietünk.

– Mire lesz elég?

– Beugrani Csúfszállásra a képzőművészeti suliba. Náluk vannak bungeedzsekik a pincében. Egy egész kupac, amit nem használnak.

– Oké – sóhajtott David egy nagyot.

– Csak nem vagy betojva?

– Nem – grimaszolt a fiú. – Csak soha életemben nem láttam még ennyi embert.

– Embert? De hiszen senkit sem láttunk.

– Az lehet, de az a sok ház idefelé jövet. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mindben lakik valaki, ilyen kis helyen összetömörülve.

– Szerinted nagy a zsúfoltság a kertvárosban? – nevetett Tally. – Várj csak, amíg Csúfszállásra érünk!

○ ○ ○

Teljes sebességgel indultak visszafelé a háztetők felett. Az ég szurokfekete volt, de Tally mostanra elég jól olvasott a csillagokban, hogy tudja, már csak néhány óra van hátra a hajnal első sugarainak felbukkanásáig.

A zöldövezethez érve visszafordultak arra, amerről jöttek. Mindketten hallgattak, inkább a fák kikerülésére összpontosítottak. Az övezetnek ez az íve a Kleopátra parkon vezette őket keresztül, ahol Tally a régi szép idők emlékére megkerülte a szlalompóznákat. Egy kicsit megremegett, amikor elhaladtak a régi kollégiumához vezető ösvény mellett. A másodperc tört részéig az az érzése támadt, mintha akár be is kanyarodhatna, bemászhatna az ablakon, és lefekhetne aludni.

Hamarosan meglátták a csúfszállási képzőművészeti iskola kusza tornyait. Tally megálljt intett.

A dolognak ez a része könnyű volt. Mintha egymillió éve történt volna, hogy Shayjel kölcsönvették az iskola egyik bungeedzsekijét az utolsó csínyükhöz, amikor Shay ráugrott az újcsúfokra az iskolai könyvtárban. Tally megkereste azt az ablakot, amit akkor feszítettek fel. A koszos üvegtáblát mutatós bokrok védték a szem elől. Szerencsére az ablak azóta is nyitva volt.

Tally a fejét csóválta. Micsoda bátor tettnek tűnt egy ilyen betörés két hónappal korábban! Akkoriban a könyvtári mutatvány volt a legvadabb tréfa, amit Shayjel ki tudtak eszelni. Most azonban látta, hogy a csíny csak arra való, hogy a csúfok kieresszék a gőzt. Nem más, mint értelmetlen időtöltés addig is, míg lázadó természetüket a felnőttkor és a műtét ki nem radírozza.

– Add ide a zseblámpát, és várj meg itt!

Becsusszant az ablakon, megtalálta a dzsekiket, felkapott kettőt, és egy perc múlva már kint is volt. Amikor felhúzódzkodott az ablakba és kiugrott rajta, látta, hogy David tágra nyílt szemmel bámulja.

– Mi van? – kérdezte.

– Olyan jó vagy ilyesmikben. Olyan magabiztos. Én már attól ideges vagyok, hogy bent vagyunk a városban.

– Nem nagy cucc – vigyorodott el Tally. – Mindenki ezt csinálja.

Azért mégis örült, hogy betörői képességeivel sikerült ekkora benyomást tennie Davidre. Az elmúlt hetekben a fiú tanította meg őt tüzet rakni, halat tisztítani, sátrat verni és térképet olvasni. Jó volt tudni a változatosság kedvéért, hogy mi hogyan működik.

Óvatosan visszarepültek a zöldövezetbe, és elérték a folyót, még mielőtt az ég egy icipici rózsaszínt is mutatott volna. Elhúztak a habzó vízesések felett, és végig a féméren. Éppen akkor kezdett pirkadni, amikor meglátták a romokat.

– Akkor holnap éjjel? – kérdezte Tally útban visszafelé.

– Nincs értelme várnunk.

– Nincs.

Valóban minden okuk megvolt rá, hogy mihamarabb megpróbálkozzanak a többiek kiszabadításával. Már több mint két hét eltelt Füstös elfoglalása óta.

David megköszörülte a torkát.

– Szóval, szerinted hány Különlegesre kell számítanunk?

– Hát, amikor engem odavittek, sokan voltak. De ez napközben volt. Csak kell aludniuk valamikor.

– Vagyis éjszaka kihalt lesz.

– Nem hinném. De talán csak néhányan őrzik.

Többet nem mondott. Akár egyetlen Különleges is sok két csúfnak. Nincs az a meglepetésszerű rajtaütés, ami felér egy kegyetlen szép mindennél nagyobb erejével és különlegesen gyors reflexeivel.

– Vigyáznunk kell, nehogy észrevegyenek bennünket.

– Na ja. Vagy reménykedhetünk abban, hogy holnap éjjel más dolguk van.

Tally már csak vánszorgott. Most, hogy biztonságban kijutottak a városból, úrrá lett rajta a kimerültség. Magabiztossága lépésről lépésre apadt. Mostanáig nem pazaroltak túl sok gondolatot a rájuk váró feladatra. Embereket kimenekíteni a Különleges Körülmények Ügyosztályáról nem egyszerűen csak egy csúf csíny, mint ellopni egy bungeedzsekit, vagy átlógni a folyón. Ez komoly ügy.

S bár Croy, Shay, Maddy és Azel valószínűleg az egyik borzalmas föld alatti épületben raboskodik, mégis fennáll az esélye annak, hogy máshová vitték őket. S még ha nem is vitték őket máshová, Tallynek fogalma sem volt, hol lehetnek a hányásbarna folyosók útvesztőjében.

– Bárcsak volna valami segítségünk! – mondta halkan.

– Talán van – állította meg David, kezét a vállára téve.

Tally kérdőn nézett rá, majd pillantásával követte Davidét a romok felé. A legmagasabb torony csúcsán éppen ekkor hunyt ki egy biztonsági csillagszóró utolsó fénye.

Csúfok voltak.

– Engem keresnek – mondta David.

– Akkor mit tegyünk?

– Van másik út vissza a városba? – kérdezte a fiú.

– Nincs. Pont ezen az ösvényen fognak hazaindulni.

– Akkor várunk.

Tally hunyorogva figyelte a romokat. A csillagszóró kialudt, s semmit sem látott a hajnali fényben, mely épp csak az imént kezdett szétterjedni az égen. Bárki volt is az, megvárta a hazaindulással az utolsó lehetséges pillanatot.

Persze ha ezek a csúfok Davidét keresik, lehet, hogy meg akarnak szökni. Lázongó utolsó évesek, akiket nem izgat, hogy lemaradnak a reggeliről.

– Szóval még mindig keresnek téged a csúfok – fordult Tally David felé. – És nem csak nálunk.

– Hát persze – felelt David. – A legenda évszázadokig fennmarad minden városban, akár eljövök értük, akár nem. A csillagszórót sokszor hiába gyújtják meg, nem történik semmi, így hosszú időbe fog telni, mire akár azok a csúfok is rájönnek, hogy többé nem jövök, akikkel találkoztam már. És legtöbbjük még csak nem is hisz benne, hogy Füstös…

Torkára forrt a szó. Tally megfogta a kezét. David egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Füstös gyakorlatilag nem létezik többé.

Csendben várakoztak, míg léptek zaját nem hallották a köveken. Három csúfnak hangzott, akik halkan beszéltek, még mindig tartva a rozsdás romok szellemeitől.

– Ezt figyeld! – súgta David, és zseblámpát húzott elő a zsebéből. Felállt, bekapcsolta, és alulról megvilágította az arcát.

– Engem kerestek? – kérdezte hangosan és határozottan.

A három csúf az ijedtségtől tágra nyílt szemmel és tátott szájjal dermedt kővé. Aztán a fiú ledobta a deszkáját, ami a kövekre zuhant a lába mellett, ezzel törve meg a bénultságot.

– Ki vagy? – nyögte ki végül az egyik lány.

– David.

– Ó. Úgy érted…?

– Hogy tényleg létezem-e? – kapcsolta ki vigyorogva a zseblámpát. – Aha, ezt gyakran megkérdezik tőlem.

○ ○ ○

Sussynak, Annek és Dexnek hívták őket, és már egy hónapja jártak ki a romokhoz. Azóta hallottak mindenfélét Füstösről, amióta évekkel korábban megszökött egy csúf a kollégiumukból.

– Én éppen akkor költöztem Csúfszállásra – mondta Sussy –, Ho pedig végzős volt. Amikor eltűnt, különféle őrült elméletek keringtek arról, hogy hová lett.

– Ho? – bólogatott David. – Emlékszem rá. Néhány hónapig maradt, de aztán meggondolta magát és visszajött. Ma már szép.

– De tényleg sikerült odajutnia? Füstösbe? – kérdezte An.

– Aha. Én kísértem el.

– Hűha! Ez olyan igazi – An izgatottan nézett össze barátaival. – Mi is látni akarjuk.

David szóra nyitotta a száját, de aztán ismét becsukta. Elfordította a tekintetét.

– Nem lehet – szólalt meg Tally. – Most nem.

– Miért nem? – kérdezte Dex.

Tally hirtelen nem tudott mit felelni. Az igazság, hogy Füstöst egy fegyveres támadásban lerombolták, elképzelhetetlennek tűnt. Néhány hónapja maga sem hitte volna, mire képes a saját városa. És ha beismeri, hogy Füstös nincs többé, a szóbeszédet csúfok generációi adnák tovább. Dr. Cable elérné a célját, még akkor is, ha néhány elmenekült füstösnek sikerülne valahogy új közösséget létrehoznia a vadonban.

– Nos – kezdte –, Füstösnek időnként el kell költöznie ahhoz, hogy titkos maradhasson. Pillanatnyilag valójában nem létezik. Mindenki szétszéledt, szóval nem fogadunk új vállalkozókat.

– Az egész hely elköltözik? – csodálkozott Dex. – Azt a…!

– Várjunk csak! – ráncolta a homlokát An. – Ha nem toboroztok új embereket, akkor minek vagytok itt?

– Egy cselre készülünk – mondta Tally. – Egy igazán hatalmasra. És azután, ha Füstös ismét talpra állt, ti lesztek az elsők, akik megtudják.

– Azt akarjátok, hogy segítsünk? Mint valami próba? – kérdezte Dex.

– Nem – jelentette ki határozottan David. – Senkit sem kényszerítünk semmiféle próbatételre ahhoz, hogy eljöhessen Füstösbe. De ha segíteni akartok, azt Tally és én nagyra értékelnénk.

– Csupán egy kis figyelemelterelő hadműveletre lenne szükségünk – magyarázta Tally.

– Jól hangzik – mondta An a többiekre pillantva, akik buzgón bólogattak.

Bármire képesek lennének – gondolta Tally. – Pontosan olyanok, mint én voltam. Nyilvánvalóan végzősök.

Ő maga alig volt egy évvel idősebb náluk, de elcsodálkozott azon, hogy mennyire fiatalnak tűnnek.

David a többiekkel együtt bámult Tallyre, magyarázatra várva. Tallynek azonnal ki kellett eszelnie valamit, ami elvonja róluk a figyelmet. Valami jót. Valamit, ami miatt a Különlegesek szükségesnek látnák a nyomozást.

Valamit, amire még maga Dr. Cable is felfigyelne.

– Szóval, szükségetek lesz egy csomó csillagszóróra.

– Nem gond.

– És ugye tudjátok, hogyan lehet bejutni Újszéphelyre?

– Újszépre? – nézett An a barátaira. – Hát nem jelentenek a hidak mindenkit, aki átkel a folyón?

Tally elmosolyodott. Mindig örült, ha új trükköt taníthatott valakinek.