SZÉP AGYAK

– Orvosok voltunk – kezdte Azel.

– Pontosabban esztétikai sebészek – mondta Maddy. – Mindketten több száz műtétet végeztünk el. És éppen akkor neveztek ki a Morfologikus Sztenderd Bizottságba, amikor megismerkedtünk.

– A Szépség Bizottságba? – nézett nagyot Tally.

Maddy elmosolyodott a becenév hallatán.

– Egy Morfológiai Kongresszusra készültünk. Ilyenkor osztjuk meg egymással a műtétek adatait.

Tally bólintott. A városok igyekeztek egymástól függetlenek maradni, de a Szépség Bizottság olyan globális intézmény volt, ami gondoskodik arról, hogy minden szép nagyjából egyforma legyen. Értelmetlenné tenné a műtétet, ha végül az egyik város lakói szebbre sikerülnének, mint mindenki más.

Tally a legtöbb csúfhoz hasonlóan gyakran álmodozott arról, hogy egy nap tagja lesz a Szépség Bizottságnak és beleszólhat, hogy hogyan nézzen ki a következő generáció. Az iskolában, amikor különböző arcokat néztek, a tanárok persze mindig úgy beszéltek róla, mintha ez valami igazán unalmas dolog lenne, csupa grafikon, átlag- és pupillamérés.

– Ezzel párhuzamosan önálló kutatást folytattam az altatás terén – mondta Azel. – Igyekeztem biztonságosabbá tenni a műtétet.

– Biztonságosabbá? – kérdezte Tally.

– Évente még most is meghal néhány ember, mint minden műtétnél – felelte. – Főként a hosszan tartó altatás miatt.

Tally az ajkát rágta. Erről még sosem hallott.

– Hú.

– Rájöttem, hogy az altatáshoz használt szer komplikációkat okoz. Apró defektusokat az agyban, melyek még a legjobb műszerekkel is alig érzékelhetőek.

Tally úgy döntött, hogy kérdez valami butaságot.

– Mi az a defektus?

– Valójában néhány abnormálisnak tűnő, sérült sejt – magyarázta Azel. – Mint egy seb, vagy a rák, szóval olyasvalami, aminek nem kellene ott lennie.

– Nem tudtad volna eleve ezt mondani? – szólt David, miközben pofákat vágott Tally felé. – Orvosok!

Maddy nem reagált rá.

– Amikor Azel megmutatta nekem az eredményeket, nyomozni kezdtem. A helyi bizottság adatbázisában sok millió szűrési eredmény volt. Nem olyasmi, amit beletesznek az orvosi szakkönyvekbe, hanem feldolgozatlan adatok az egész világ szépeiről. A defektusok mindenütt előfordultak.

– Úgy érted, az emberek megbetegedtek? – kérdezte csodálkozva Tally.

– Nem látszott rajtuk. És a defektusok nem hasonlítottak a rákra, mert nem terjedtek tovább. Majdnem mindenkiben előfordultak, ráadásul pontosan ugyanazon a helyen – mutatott egy pontot a koponyáján.

– Egy kicsit balra, drágám – figyelmeztette Azel, és egy fehér kockát pottyantott a teájába.

Maddy engedelmeskedett, majd folytatta.

– A legfontosabb az, hogy jóformán mindenkinek szerte a világon volt ilyen sérülése. Ha ez az egészségre veszélyes lenne, akkor a lakosság kilencvenkilenc százalékánál kimutatható lenne valamilyen szimptóma.

– De ez nem természetes, igaz? – kérdezte Tally.

– Nem. Csak a szépeknél jelenik meg, akik már túl vannak a műtéten – mondta Azel. – Egyetlen csúfnál sem találtam ilyet. Egyértelműen a műtét okozta.

Tally fészkelődni kezdett a széken. Hirtelen rosszullét fogta el a gondolattól, hogy mindenkinek ilyen titok lappang az agyában.

– Sikerült kideríteni, hogy hogyan jön létre?

– Bizonyos értelemben igen – sóhajtott fel Maddy. – Azellel nagyon figyelmesen megvizsgáltuk az összes negatív alanyt – mármint azt a kevés esetet, amikor olyan szépeket találtunk, akiknek nem voltak defektusai –, és igyekeztünk rájönni, miben különböznek másoktól. Mi tette őket immúnissá a sérülés ellen? Kizártuk a vércsoportot, a nemet, a fizikai méretet, az intelligenciafaktorokat, a genetikai markereket. Úgy tűnt, semmi sem felelős a negatív eredményért. Ezek az emberek semmiben nem különböztek bárki mástól.

– Míg végül észre nem vettünk egy furcsa egybeesést – mondta Azel.

– A foglalkozásukat – mondta Maddy.

– A foglalkozásukat?

– Mindenki, akinek a tesztje negatív lett, bizonyos foglalkozások egyikét űzte – magyarázta Azel. – Tűzoltók, őrök, orvosok, politikusok és mindenki, aki a Különleges Körülmények Ügyosztályának dolgozott. Az ilyen munkát végzők közül senkinek nem volt defektusa, minden más szépnek azonban igen.

– Szóval ti ketten rendben voltatok?

– Elvégeztük magunkon a tesztet, és negatív lett – bólintott Azel.

– Különben ma nem ülnénk itt – mondta csendesen Maddy.

– Ezt hogy érted?

– A sérülés nem véletlen, Tally – szólalt meg David. – A műtét része, csakúgy, mint a csontszobrászat és a bőrradírozás. Hozzá tartozik a széppé váláshoz.

– De azt mondtátok, hogy nem mindenkinél.

– Néhány szépnél eltűnik, vagy szándékosan kijavítják, olyan foglalkozást végzőknél, ahol szükséges, hogy gyorsan tudjanak dönteni, mint a műtőben vagy a tűzoltásnál – bólogatott Maddy. – Azoknál, akiknek konfliktusokra vagy veszélyre kell reagálniuk.

– Olyan embereknél, akik kihívással szembesülnek – tette hozzá David.

Tally hosszan kifújta a levegőt, miközben gondolatai az idefelé úton jártak.

– És a környezetőrök?

– Azt hiszem, volt az adatbázisomban néhány – bólintott Azel. – Mind negatív.

Tallynek eszébe jutott azoknak a környezetőröknek az arckifejezése, akik megmentették. Ismeretlen magabiztosság és öntudatosság sugárzott róluk. Olyanok voltak, mint David, nem pedig olyanok, mint az újszépek, akiket Perisszel mindig kinevettek.

Peris…

Tally nyelt egy nagyot. Valami keserűséget érzett a torkában. Keserűbbet a tea ízénél. Megpróbálta felidézni magában Peris viselkedését akkor, amikor ő bejutott a Garbó Palota partijára. Tally akkor annyira szégyellte a saját arcát, hogy nehezen tudott visszaemlékezni bármi konkrétra Perisszel kapcsolatban. Annyira máshogy nézett ki, de ha konkrétumot kellene mondania, idősebbnek és érettebbnek tűnt.

Valahogy azonban nem volt meg köztük a régi harmónia… mintha Peris más emberré vált volna. Vajon csak azért, mert a műtét óta két különböző világban éltek? Vagy több volt ez annál? Tally megpróbálta elképzelni, hogy hogyan bírná Peris itt Füstösben. Hogyan végezne kétkezi munkát és készítené a saját ruháit. A régi, csúf Peris élvezte volna a kihívást. De mi van a szép Perisszel?

Majd szétrobbant a feje, mintha a ház egy gyorsan süllyedő lift volna.

– Milyen hatásuk van a defektusoknak? – kérdezte.

– Nem tudjuk pontosan – mondta Azel.

– De azért van egy-két jó tippünk – szólt közbe David.

– Csak gyanakszunk – mondta Maddy. Azel szenvedő arccal révedt a teájába.

– Arra azért elég volt az a gyanú, hogy elszökjetek – mondta Tally.

– Nem volt más választásunk – felelt Maddy. – Nem sokkal a felfedezésünk után meglátogatott bennünket a Különleges Körülmények. Elkobozták az adatainkat és azt tanácsolták, hogy ne kutassunk tovább, különben elveszítjük az engedélyünket. Nem volt más választásunk: vagy elfelejtünk mindent, vagy megszökünk.

– Márpedig ez nem olyasmi volt, amit el tudtunk volna felejteni – tette hozzá Azel.

Tally Davidhez fordult, aki komor arccal ült anyja mellett. Előtte az érintetlen tea. Szülei még mindig nem voltak hajlandóak minden gyanújukról beszámolni. De Tally érezte, hogy David szükségtelennek tartja az óvatoskodást.

– Te mit gondolsz? – kérdezte a fiút.

– Azt ugye tudod, hogyan éltek a rozsdások? Háborúk, bűnözés, meg minden…

– Hát persze. Őrültek voltak. Majdnem elpusztították a világot.

– Ezért lett az emberek meggyőződése, hogy a városokat vissza kell vonni a vadonból és a természetet békén kell hagyni – sorolta David. – Most pedig mindenki boldog, mert mindenki egyformán néz ki. Nincsenek többé rozsdások, nincs többé háború. Igaz?

– Aha. A suliban rém bonyolultan tanítják, de gyakorlatilag ennyi a történet.

David arcán komor mosoly jelent meg.

– Talán nem olyan bonyolult. Talán annak, hogy nincs többé háború meg az összes többi, az az oka, hogy nincs többé ellentmondás. Az emberek nem követelik a változást. Az egész csak egy nagy, mosolygó, szép tömeg, meg néhány megmaradt ember, akik mindezt vezetik.

Tallynek eszébe jutott, amikor átkelt a folyón Újszéphelyre, s figyelte, ahogy mindenki megállás nélkül szórakozik. Ő és Peris azzal áltatták magukat, hogy sosem lesznek ennyire idióták, ilyen sekélyesek. De amikor viszontlátta…

– A széppé válás nem csak az ember külsejét változtatja meg – mondta.

– Hát nem – felelt David. – A gondolkodását is.