HAZUGSÁGOK

Néhány órával pirkadat után jöttek érte.

Tally látta, ahogy négy alak közeledik az orchideák között. Légdeszkákat cipeltek s tetőtől talpig fehérbe öltöztek. Széles karimájú, formátlan kalap fedte a fejüket, s Tally rájött, hogy ha leguggolnának a virágok közé, jóformán láthatatlanná válnának.

Mindent megtettek, hogy észrevétlenek maradjanak.

Ahogy a társaság közeledett, Tally az egyik kalap alatt felismerte Shay libegő copfjait, és őrülten integetni kezdett. Eredetileg azt tervezte, hogy szó szerint betartja az üzenet utasítását és a dombtetőn vár, de amint meglátta barátnőjét, felkapta a deszkáját és elébük rohant.

Akár betolakodó volt, akár nem, alig várta, hogy láthassa Shayt.

A magas, cingár alak elvált a többiektől és futva indult felé, aztán a két lány nevetve ölelkezett össze.

– Hát te vagy az! Tudtam!

– Még szép, Shay. Nem bírtam ki, annyira hiányoztál.

Ez lényegében igaz is volt.

Shay megállás nélkül vigyorgott.

– Amikor tegnap este megláttuk a helikoptert, legtöbben azt mondták, ez biztosan megint egy csoport lesz. Úgy gondolták, túl sokat késlekedtél, ne is reménykedjek.

Tally igyekezett visszamosolyogni rá, miközben azon törte a fejét, hogy vajon elég időt sikerült-e behoznia. Nem ismerheti be, hogy négy nappal a tizenhatodik születésnapja után indult útnak.

– Egy kicsit eltévedtem. Ennél rejtélyesebb üzenetet nem tudtál volna hagyni?

Shay arcáról lehervadt a mosoly.

– Azt hittem, érteni fogod.

Tally nem bírta elviselni, hogy Shay önmagát hibáztatja, ezért a fejét ingatva így szólt:

– Tulajdonképpen az üzenettel nem volt gond. Csak én vagyok ilyen béna. És a legnagyobb baj akkor történt, amikor a virágokhoz értem. A környezetőrök nem vettek észre, s majdnem ropogósra sütöttek.

Shay elkerekedett szemmel vizsgálgatta Tally összekarmolt, leégett arcát, felhólyagzott kezét, és tépett, megpörkölődött haját.

– Jaj Tally! Úgy nézel ki, mintha háborús övezeten kellett volna keresztüljutnod.

– Nagyjából olyan is volt.

Ekkor odaért a másik három csúf is. Egy kicsit távolabb álltak meg, s az egyik fiú valamiféle szerkentyűt emelt a magasba.

– Poloska van rajta – mondta.

Tally ereiben meghűlt a vér.

– Micsoda?

Shay finoman elvette Tally deszkáját és átadta a fiúnak. Az végighúzta felette az érzékelőt, bólintott, majd leszedte az egyik stabilizáló szárnyat.

– Itt van.

– Előfordul, hogy helyzetérzékelőt tesznek a távolsági deszkákra – magyarázta Shay. – így próbálják megtalálni Füstöst.

– Jaj, én nagyon… nem tudtam. Esküszöm, nem tudtam.

– Nyugi, Tally! – mondta a fiú. – Nem a te hibád. Shay deszkáján is volt egy. Ezért itt találkozunk az újonnan jöttekkel. – Magasra emelte a poloskát. – Elvisszük találomra valahová, ahol rátesszük egy vándormadárra. Hadd menjenek a Különlegesek Dél-Amerikába.

Ezen jót nevettek.

A fiú közelebb lépett, s végighúzta az érzékelőt Tally teste előtt. A lány ijedten figyelte, ahogy a medálhoz közelít, de a fiú mosolygott.

– Oké. Tiszta vagy.

Tally megkönnyebbülten sóhajtott. Hát persze. Hiszen nem aktiválta a medált, így ez a kis kütyü nem is érzékelhette. A másik poloskát Dr. Cable csak félrevezetésnek rakta a deszkára, hogy a füstösök ne gyanakodjanak. Az igazi veszély Tally maga volt.

Shay odalépett a fiú mellé, és megfogta a kezét.

– Tally, ő David.

A fiú újra elmosolyodott. Csúf volt, de a mosolya helyes. Az arcán pedig volt valamiféle magabiztosság, amit Tally még sosem látott egy csúfnál. Talán néhány évvel idősebb volt nála. Tally még sosem találkozott senkivel, aki tizenhat éves elmúlt és nem változtattak rajta semmit. Azon tűnődött, vajon az életkor mennyire számít a csúf lét szempontjából, hiszen ennyi idősnek lenni már önmagában is furcsa.

Persze David távolról sem volt szépnek mondható. Ferde volt a mosolya, és a homloka túlságosan magas. De akár csúfok voltak, akár nem, jó volt látni Shayt, Davidét meg a többieket. A környezetőrökkel töltött néhány elképesztő órától eltekintve mintha évek óta nem látott volna emberi arcokat.

○ ○ ○

– Mit hoztál?

– Tessék?

Croy volt az egyik a másik két csúf közül, akik előjöttek. Ő is tizenhat évesnél idősebbnek tűnt, de neki nem állt olyan jól, mint Davidnek. Egyeseknek nagyobb szükségük van a műtétre, mint másoknak. Croy Tally oldalzsákja után nyúlt.

– Ja, köszi! – mondta Tally, akinek már sajgott a válla attól, hogy egy hete jóformán le sem tette a csomagot.

A fiú menet közben kinyitotta és belenézett.

– Víztisztító. Helyzet meghatározó. – Elővette a vízálló tasakot és kinyitotta. – BolSpag! Nyami!

Tally felmordult.

– Tied lehet.

Croy nagyot nézett.

– Komolyan?

Shay kivette a kezéből a táskát.

– Nem. Szó sem lehet róla.

– Figyu, ezt a vackot eszem naponta háromszor már… egy örökkévalóság óta – mondta Tally.

– Az lehet. De Füstösben nehezen lehet dehidratált kajához jutni – magyarázta Shay. – Meg kellene tartanod, hogy elcserélhesd.

– Hogy elcseréljem? – csodálkozott Tally. – Ezt meg hogy érted?

A városban a csúfok szoktak egymással feladatot vagy lopott holmit cserélni, de ennivalót?

Shay felkacagott.

– Majd megszokod. Füstösben a dolgok nem a falból jönnek elő. Vigyáznod kell a motyódra, amit magaddal hoztál. Ne osztogasd szét, ha valaki elkéri tőled.

Shay dühösen meredt Croyra, aki birkapillantással bámult maga elé.

– Adtam volna neki érte valamit cserében – bizonygatta.

– Na persze – mondta David.

Tallynek feltűnt, hogy a kezét Shay vállán tartja, s menet közben finoman megsimogatja. Emlékezett rá, hogy hogyan beszélt Shay mindig Davidról. Olyan álmodozóan. Barátnőjét talán nem csupán a szabadság ígérete vonzotta ide.

A virágtenger szélére értek. Egy hatalmas hegy lábánál sűrű erdő és bozót kezdődött.

– Hogy akadályozzátok meg az orchideát abban, hogy tovább terjedjen? – kérdezte Tally.

Davidnek felcsillant a szeme, mintha ez volna a kedvenc témája.

– Ez az őserdő állítja meg. Évszázadok óta itt van, valószínűleg már a rozsdások előtt is megvolt.

– Számtalan faj él benne – mondta Shay. – így elég erős ahhoz, hogy távol tartsa magától a gyomokat.

Shay elismerésre várva nézett Davidre.

– A többi területen földművelés folyt, vagy legelőnek használták – folytatta David, maguk mögé mutatva a hatalmas, fehér részre. – A rozsdások már a gyom megérkezése előtt tönkretették.

Amikor már néhány perce bent jártak az erdőben, Tally rájött, hogy az miért erősebb az orchideánál. A kusza csalitos és az összefonódott, vastag fák mindkét oldalon áthatolhatatlan falat alkottak. Még a keskeny ösvényen is gyakran ki kellett térnie a lelógó ágak elől, s állandóan elbotlott a gyökerekben és sziklákban. Még sosem látott ilyen barátságtalan és megzabolázatlan erdőt. A kúszónövények szögesdrótként kapaszkodtak mindenfelé, s meresztették kegyetlen tüskéiket.

– Ti itt laktok?

Shay felnevetett.

– Ne tojj be! Tudnánk könnyebben haladni, csak meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem követnek. Füstös sokkal magasabban fekszik, ahol nem ennyire sűrű az erdő. De mindjárt itt a patak. Akkor deszkázhatunk.

– Az jó lesz – felelt Tally. Lábát máris feltörte az új cipő, de legalább melegebb volt, mint a tönkrement tapadós csuka, és azt is észrevette, hogy jobban lehet benne járni. Vajon mi történt volna, ha nem adják oda neki az őrök? Hogy jut az ember cipőhöz Füstösben? Odaadja érte valakinek az összes kajáját? Vagy készít magának? Lenézett az előtte haladó lábra. Davidé volt. Úgy látta, a cipője kézzel készülhetett. Olyan volt, mint két durván összevarrt bőrdarab. Furcsamód azonban elegánsan mozgott bennük az aljnövényzeten át, nesztelenül és magabiztosan, míg a többiek úgy trappoltak a nyomában, mint egy csorda elefánt.

Fel nem foghatta, hogyan lehet kézzel cipőt készíteni.

De aztán emlékeztette magát, hogy mindegy is. Nagy levegőt vett. Amint Füstösbe érnek, aktiválhatja a medált és egy nap alatt, de talán már órák múlva otthon lehet. Mindig lesz annyi ruhája és ennivalója, amennyit csak akar. Végre szép lesz az arca és együtt lehet Perisszel meg az összes régi barátjukkal.

Végre vége lesz ennek a rémálomnak.

○ ○ ○

Hamarosan vízcsobogás zaja töltötte be az erdőt, s egy kis tisztásra értek. David újra elővette a kis ketyeréjét, és az ösvény felé irányította, arra, amerről jöttek.

– Tiszta a levegő – mondta, majd Tallyre mosolygott. – Gratulálok, most már közénk tartozol.

Shay kacagva ölelte át újból, miközben a többiek nekiláttak előkészíteni a deszkáikat.

– Még mindig alig bírom elhinni, hogy eljöttél. Azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy túl sokáig nem beszéltem neked a szökésről. Jó nagy marha voltam, amiért összevesztem veled, ahelyett hogy egyszerűen elmondtam volna, mit tervezek.

Tally a fejét ingatta.

– Te elmondtál mindent, csak én nem figyeltem oda eléggé. De miután rájöttem, hogy komolyan gondolod, át kellett gondolnom a dolgot. Csak időbe telt… egészen a szülinapom előtti éjszakáig rágódtam rajta. – Nagy levegőt vett, s azon gondolkozott, hogy miért is mondja mindezt, miért hazudik Shaynek, amikor nem is lenne muszáj. Legjobb lenne, ha befogná a száját, eljutna Füstösbe, és végezne az egésszel. Azon kapta magát, hogy mégis folytatja. – De aztán rájöttem, hogy ha nem jövök utánad, soha többé nem látlak. És sosem tudnám meg, milyen lett volna.

Legalább a vége igaz volt.

Ahogy egyre feljebb repültek a hegyre, a patak kiszélesedett, és kis alagutakat vágott a sűrű erdő lombjaiba. A göcsörtös, alacsonyabb fákat magasabb fenyves váltotta fel, az aljnövényzet ritkább lett, s a patak néha vízesésekben zúdult tovább. Shay fel-felsikoltott, amikor átrepült a felfröccsenő, habos vízen.

– Annyira szerettem volna megmutatni neked ezt az egészet. Az igazán szuper vízesések a túloldalon vannak.

Egy idő után elhagyták a patakot, és egy sziklaháton át vezető vaseret követtek. A csúcsról lepillantottak egy apró völgybe, ahol alig voltak fák.

Shay megfogta Tally kezét.

– Nézd! Megjöttünk.

Füstös ott terült el alattuk.