BOLSPAG

Éjszaka jól haladt.

A sín csak úgy suhant alatta, a dombok körül finom íveket húzva, folyók fölött szétmállófélben lévő hidakon át haladva, mindig a tenger felé. Két alkalommal is átvezetett más rozsdás romokon, kisebb városokon, melyek sokkal rosszabb állapotban voltak. Csak néhány kicsavarodott fémalakzat állt még, felemelt csontváz kezekként markolászva a levegőt a fák fölött. A városból kivezető utakon mindenfelé a rozsdások végső pánikrohamában összeütközött, kiégett, összetorlódott, földön guruló autói okoztak akadályt.

Az egyik romos város központja közelében Tally rájött, hogy mire való a hosszú, lapos hullámvasút. Hatalmas kapcsolótáblára emlékeztető, összebogozódott sínek fészkében hullámvasúti kocsit látott, óriási guruló konténereket tele a rozsdások holmijával, és meghatározhatatlan eredetű, rozsdamarta fém és műanyag kupacokkal. Eszébe jutott, hogy a rozsdások városai nem voltak önellátóak, kereskedtek egymással, legalábbis olyankor, amikor nem háborúztak amiatt, hogy melyiküknek van több cucca. Biztosan arra használták a lapos hullámvasutat, hogy árut szállítsanak vele egyik városból a másikba.

Ahogy hajnalodni kezdett, Tally meghallotta a távolból a tenger zaját, egy halk morajt a látóhatár felől. Sós volt a levegő, amiről eszébe jutott, hogy kiskorában Ellie-vel és Sollal többször is elmentek az óceánhoz.

„Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos” – írta Shay az üzenetében. Hamarosan látni fogja, ahogy a hullámok megtörnek a parton. Talán közel jár a következő nyomravezető jelhez.

Azon tűnődött, hogy vajon mennyi időt sikerült behoznia az új deszkával. Gyorsított, miközben szorosabban összehúzta magán az iskolai egyendzsekit a napfelkelte előtti hűvösben. A pálya most mészkősziklákon keresztül vágva lassan emelkedett. Tally emlékezett az óceán partja fölé tornyosuló fehér sziklákra, melyek körül csapatokban köröztek a magasan fekvő barlangokban fészkelő vízimadarak.

Olyan érzése volt, mintha ezek a kempingezések Sollal és Ellie-vel legalább száz éve történtek volna. Azon morfondírozott, hogy vajon létezik-e olyan műtét, mellyel örökre visszaváltoztathatják picurrá.

Majd egyszeriben egy nyílás tárult elé, mely felett roskadozó híd ívelt át. Egy pillanattal később már azt is látta, hogy a híd nem éri el a túloldalt, és hogy nincs alatta fémlerakódással teli folyó, ami fenntarthatná a deszkát. Nem volt más lehetőség, mint a hirtelen leszakadó part.

Egy hirtelen mozdulattal befarolt. Térde megrogyott a fékezés erejétől, tapadó cipője visítva csúszott a felületén, teste jóformán párhuzamos volt a talajjal.

De a talaj hirtelen eltűnt.

Mély szakadék tátongott alatta, egy hasíték, melyet a tenger vágott a sziklába. Háborgó hullámok csapódtak be a keskeny csatornába, fehér tarajuk világított a sötétben, éhes üvöltésük visszhangzott Tally fülében. A deszka fémdetektorai sorra kialudtak, miközben maga mögött hagyta a vashíd töredezett végét.

Érezte, ahogy a deszka veszít lendületéből, és süllyedni kezd.

Egy gondolat hasított belé: ha most leugrik, megpróbálhatja elkapni a düledező híd végét. Ebben az esetben azonban a deszka lehullana a hasadékba, ő pedig ott maradna fennakadva.

A deszka végül megállt reptében a levegő kellős közepén, Tally azonban továbbra is leszállóban volt. A mállófélben lévő híd utolsó kinyúló darabjai most már elérhetetlen távolságban voltak felette. A deszka lefelé araszolt, a fémdetektor kijelzője ki-be kapcsolt, ahogy a mágnesek elvesztették az összeköttetést. Tally túlságosan nehéz volt. Levette az oldalzsákot, hogy elhajítsa. De nélküle hogyan élné túl az utat? Kénytelen lenne visszatérni a városba utánpótlásért, amivel újabb két napot veszítene. Hideg szél támadt az óceán felől, s a halál hideg leheletétől libabőrös lett a karja.

A légmozgás azonban fenntartotta a deszkát, ami egy pillanatra megállt. Azután tovább süllyedt…

Tally a dzsekije zsebébe dugta a kezét, és kitárta a karját, így feszítve vitorlát a szélnek. Egy erősebb löket beleakaszkodott, finoman megemelte, levéve némi súlyt a deszkáról, s az egyik jelzőfény erősebben kezdett pislákolni.

Tally emelkedni kezdett, mint egy kiterjesztett szárnyú madár.

Az emelők fokozatosan visszanyerték erejüket, s a légdeszka végül felemelkedett a híd törött végéig. Tally óvatosan visszairányította a sziklák fölé. Minden porcikája remegett, amikor végre újra szárazföld volt alatta. Reszketeg lábakkal lépett le a deszkáról.

„Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos” – lihegte rekedten. Hogy lehetett ilyen tökkelütött, hogy éppen ott gyorsított, ahol Shay egyértelműen azt írta, hogy vigyáznia kell?

A földre rogyott. Egyszeriben szédülni kezdett és kimerültnek érezte magát. Fejében újra lejátszódott az a pillanat, amikor megnyílt alatta a hasadék, s lent a hullámok közönyösen csapódtak a csipkés szikláknak. Most ő is odalent lehetne, újra és újra a sziklákhoz csapódva, míg semmi sem marad belőle.

Ez a vadon – emlékeztette magát. – A hibák komoly következményekkel járnak.

Azonban még mielőtt szíve abbahagyta volna a vad kalapálást, megkordult a gyomra.

Benyúlt a táskába a víztisztítóért, amit még a legutóbbi folyónál megtöltött, és kiürítette a szűrőt. A vízből kiszűrt, kanálnyi barna iszap a földön placcsant.

– Fujj! – mondta és felnyitotta a készülék tetejét, hogy belenézhessen. Amit benne talált, tisztának tűnt, és vízszaga volt.

Ivott néhány kortyot, mert már nagyon szomjas volt, de a nagy részét megtartotta vacsora, reggeli, vagy más készítéséhez. Azt tervezte, hogy az út nagy részét éjszaka teszi meg, s hagyja, hogy a deszka napközben feltöltődjön. Így nem pazarol egy percet sem.

Benyúlt a vízálló zacskóba, és találomra előhúzott egy ételcsomagot. „BolSpag”. Ez állt a címkén. Vállat vont. Amikor kinyitotta, tartalma olyan volt, mint egy ujjnyi összegubancolódott, száraz fonal. Bedobta a víztisztítóba, ami rotyogó hangot adott, amint forrni kezdett benne a víz.

Amikor Tally a vöröslően izzó látóhatár felé pillantott, tágra nyílt a szeme. Még sosem látta a városhatáron kívül a napfelkeltét. A legtöbb csúfhoz hasonlóan ritkán kelt fel elég korán, s a horizont különben is megbújt Újszéphely felhőkarcolói mögött. Elámult a valódi napfelkelte láttán.

Narancsszín és sárga szalagja pompázatosan és váratlanul gyújtotta lángra az eget, olyan szédítően, mint egy tűzijáték, de komótos, alig észrevehető lassúsággal változva. Ezek szerint ilyen idekint a vadonban. Veszélyes vagy gyönyörű. Vagy mindkettő.

A víztisztító pittyegett. Tally felnyitotta a tetejét és belenézett. Tészta volt, valami piros szószban, kis szójagombóckákkal, és ínycsiklandóan illatozott. Újra a címkére pillantott.

– BolSpag… bolognai spagetti!

Az oldalzsákban talált villát, és éhesen falni kezdett. Most, hogy a napfelkelte melengette és a tenger odalent robajlott, úgy érezte, talán még soha életében nem evett ilyen finomat.

A légdeszka még nem merült le teljesen, ezért Tally reggeli után úgy döntött, továbbmegy. Újra elolvasta Shay üzenetének első néhány sorát:

„Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt,

Aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt.

Keress egy másikat, ami hosszú, lapos,

Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos.

A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba.”

A „második” nyilván egy újabb tönkrement hidat jelentett, amihez napvilágnál akart odaérni. Ha egy szempillantással később vette volna észre a hiányzó részt, BolSpagként végezte volna a sziklák tövében.

Legfőbb gondja azonban pillanatnyilag az volt, hogy hogyan jusson át a hasadékon, mely jóval szélesebb volt, mint a hullámvasútból hiányzó síndarab. Egyértelműen túl nagy ahhoz, hogy átugorja. Úgy tűnt, nincs más megoldás, gyalog kell megkerülnie. A szárazföld felé indult a gubancos fűben. A lába hálás volt, amiért ki nyújtózhatott a deszkán töltött hosszú éjszaka után. Hamarosan bezárult a hasadék, s egy óra elteltével Tally már át is ért a túloldalra.

Most sokkal lassabban repült, pillantását előreszegezte, s néha megkockáztatott egy-egy pillantást maga köré.

Jobb felől hegyek emelkedtek, melyek elég magasak voltak ahhoz, hogy még a langyos, kora őszi időben is hósipkás legyen a csúcsuk. Tally mindig úgy hitte, hogy a város hatalmas, már önmagában egy világ, itt azonban jóval nagyobb volt minden. És gyönyörű. Megértette, hogy régen miért éltek az emberek a természetben annak ellenére, hogy ott nem voltak bulitornyok vagy paloták. Sőt, még kollégiumok sem.

Az otthona azonban eszébe juttatta, mennyire jólesne sajgó izmainak egy forró fürdő. Óriási fürdőkádat képzelt maga elé, olyat, amilyenek Újszéphelyen vannak, hidromasszázsfejekkel, meg egy nagy csomag vízben oldódó masszázsbuborékkal. Azon tűnődött, vajon a víztisztító meg tudna-e tölteni forró vízzel egy kádat, abban a valószínűtlen esetben, ha találna egyet. Vajon hogyan fürdenek Füstösben? Azon morfondírozott, hogy vajon mennyire fog bűzleni, mire odaér, miután napokig nem fürdött. Van szappan a túlélőcsomagban? Sampon? Törülköző biztosan nincs. Tallynek ezelőtt még sosem tűnt fel, hogy mennyi mindenre van szüksége.

Egy óra múlva érkezett a második olyan helyhez, ahol hiányzott egy darab a sínekből: egy a hegyekből lekígyózó folyó felett rogyadozó hídhoz.

Gond nélkül lefékezte a deszkát és lenézett a szakadék szélén. Nem volt olyan mély, mint az első hasadék, de azért halálosan veszélyes hely volt ez is. Túl széles ahhoz, hogy átugorja. Megkerülni pedig jóformán lehetetlen. A szurdokban sehol sem látott olyan helyet, ahol könnyedén lemászhatott volna.

„A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba” – motyogta.

Jó kis segítség. Ő soha nem tenne ilyesmit. Az agya túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy zöld ágra vergődhessen, és a deszka különben is nagyjából lemerült.

Késő délelőttre járt. Ideje volt aludni.

Először azonban ki kellett nyitnia a légdeszkát. A Különleges, aki megtanította rá, elmagyarázta, hogy a feltöltéshez akkora felületet kell kiteríteni, amekkorát csak lehet. Tally megrántotta a kiengedőkart, mire a deszka úgy nyílt ki a kezében, mint egy könyv. Két légdeszka lett belőle, majd ezek is tovább nyíltak, mint egy kivágott papírbabalánc. Végül nyolc egymás melletti légdeszkája lett. Kétszer olyan szélesen terült el, mint amilyen magas Tally volt, s az egész nem volt vastagabb, mint egy merev papírlap. Az egész papírsárkány módjára lebegett az óceán felől jövő fuvallatban, bár a mágnesek nem engedték elrepülni.

Tally lefektette és kiteregette a napon, ahol fémes felülete szénfeketévé változott, amint szívni kezdte a napenergiát. Néhány óra alatt fel fog töltődni, s folytathatja az utat. Csak azt remélte, hogy ugyanolyan könnyű lesz összehajtogatni is, mint kibontani.

Előhúzta a hálózsákját, kiráncigálta a csomagolásából, és ruhástól belebújt.

Pizsama – tette hozzá gondolatban ahhoz a listához, melyen a hiányzó városi holmikat gyűjtötte.

Dzsekijét összehajtogatta párnának, kihámozta magát az ingéből, és letakarta vele a fejét. Máris érezte, hogy egy kicsit leégett az orra, és eszébe jutott, hogy elfelejtett napfelkelte után ráragasztani egy leégés elleni tapaszt. Ez aztán szép lesz! Némi hámló, vörös bőr pompásan fog illeni csúf, összekarmolt arcához.

Képtelen volt elaludni. Egyre melegebb lett, s furcsa érzés volt ott feküdni védtelenül. A feje zúgott a madárcsicsergéstől. Sóhajtva ült fel. Talán ha eszik még egy keveset.

Egyesével vette elő az ételes zacskókat. A címkéken ez állt:

BolSpag

BolSpag

BolSpag

BolSpag

BolSpag…

Negyvenegy adagot számolt össze. Ha naponta három csomaggal eszik, két hétre elég. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Egyszeriben nagyon kimerültnek érezte magát.

– Kösz szépen, Dr. Cable.

Néhány perc múlva már aludt is.