LÁNGOLÓ HIDAK

Késő éjszakáig ott maradtak és Azellel meg Maddyvel a felfedezéseikről beszélgettek, és arról, hogy hogyan szöktek el a vadonba és alapították meg Füstöst. Végül Tally nem bírta tovább és feltette a kérdést, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátta őket.

– Szóval, hogy változtattátok vissza magatokat? Úgy értem, szépek voltatok, most meg…

– Csúfok? – mosolyodott el Azel. – Ez a része egyszerű volt. A műtét fizikai részének szakértői vagyunk. Amikor a sebészek szép arcot készítenek, egyfajta intelligens műanyagot használnak a csontok pótlására. Amikor újszépeket közép- vagy későszépekké alakítunk, egy kémiai reakciót kiváltó szert adunk ehhez a műanyaghoz, ami felpuhul és olyan lesz, mint az agyag.

– Fujj! – szólalt meg Tally, miközben maga elé képzelte, ahogy felpuhul az arca, és mindenféle formájúra tudja gyurmázni.

– Ha ezt a vegyszert naponta adagoljuk, a műanyag fokozatosan leépül és felszívódik a testben. Az arcod újra olyan lesz, mint volt. Legalábbis nagyjából.

– Nagyjából? – vonta fel Tally a szemöldökét.

– Azt csak megbecsülni tudjuk, hogy honnan gyalultak le csontot. És műtét nélkül nem változtathatunk meg nagy dolgokat, mint mondjuk valakinek a magasságát. Maddynél és nálam mind a mai napig megmaradtak a műtétből származó nem esztétikai előnyök: a tönkretehetetlen fogak, a tökéletes látás, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség. Ami a leszívott zsírt illeti – itt megveregette a pocakját –, az könnyen pótolhatónak bizonyult.

– De miért? Miért akartatok csúfok lenni? Orvosok voltatok, vagyis nem volt semmi baj az agyatokkal, igaz?

– A gondolkodásunk rendben volt – felelt Maddy. – De meg akartunk alapítani egy olyan közösséget, amelyben az emberek szabadon gondolkodhatnak, nem úgy, mint a szépek. Csak így figyelhettük meg, hogy valójában milyen hatásuk van a defektusoknak. Ez azt jelentette, hogy össze kellett gyűjtenünk egy csapat csúfot. A városokból toborzott fiatalokat.

– Ezért nektek is csúffá kellett válnotok – bólogatott Tally. – Különben ki bízott volna meg bennetek?

– Továbbfejlesztettük a szert. Kidolgoztunk egy tablettát, amiből napi egyet kellett bevenni. Néhány hónap alatt visszatért a régi arcunk. – Maddy huncut csillogással a szemében nézett a férjére. – Tulajdonképpen izgalmas folyamat volt.

– Sejtem – mondta Tally. – És mi történik a defektusokkal? Elő tudtok állítani gyógyszert annak a helyreállítására is?

Mindketten hallgattak egy kis ideig, majd Maddy felelt, fejét ingatva.

– Nem találtuk meg rá a választ a Különlegesek megjelenése előtt. Húsz éve dolgozunk a kérdésen eredménytelenül. Itt Füstösben azonban láttuk, hogy mit jelent csúfnak maradni.

– Azt én is láttam – mondta Tally a Peris és David közötti különbségre gondolva.

– Ezek szerint elég gyors a felfogásod – jegyezte meg felvont szemöldökkel Azel.

– De tudjuk, hogy van gyógyulás – mondta David.

– Hogyan?

– Kell, hogy legyen – mondta Maddy. – Az adatainkból kiderült, hogy az első műtét után mindenkinek vannak defektusai, vagyis azt, aki olyan munkánál köt ki, ami kihívást jelent, a hatóságok valahogy meggyógyítják. A sérüléseket titkosan távolítják el, az is lehet, hogy valami olyasfajta gyógyszerrel, mint a csontpótló műanyag, és visszatér az agy normális működése. Biztosan létezik egyszerű segítség.

– Egy nap majd megtaláljátok a megoldást – mondta David.

– Nincs megfelelő felszerelésünk – sóhajtott fel Maddy. – Ha legalább a rendelkezésünkre állna egy szép, akit tanulmányozhatnánk.

– Várjunk csak egy percre! – mondta Tally. – Azelőtt egy szépekkel teli városban éltetek. Amikor orvosok lettetek, eltűnt a defektusotok. Nem vettétek észre a változást?

Maddy vállat vont.

– Persze hogy észrevettük. Megtanultuk a test működését és azt, hogy hogyan viseljük az emberi életek megmentésének hatalmas felelősségét. De nem olyan érzés volt, mintha megváltozott volna valami az agyunkban. Olyan volt, mint a felnőtté válás.

– De amikor körülnéztetek, hogy nem tűnt fel nektek, hogy mindenki más… agykárosult?

– Nemigen volt mihez hasonlítanunk embertársainkat, mivel csak néhány kollégánk tűnt különbözőnek másoktól – mosolyodott el Azel. – Elkötelezettebbek voltak. Ez azonban nem jelentett meglepetést. A történelem is bizonyítja, hogy a társadalom nagy része mindig is birkákból állt. A műtét előtti időkben háborúk voltak, tömeges gyűlölködés és tarvágás. Bármilyen hatása van is a defektusoknak, az nem áll távol attól, amilyen az emberiség a rozsdás időkben volt. Mostanság csupán egy kicsit… könnyebben kezelhetőek vagyunk.

– Most a defektus a normális – mondta Maddy. – Mindannyian megszoktuk a hatásait.

Tally sóhajtva gondolt vissza Sol és Ellie látogatására. A szülei olyan magabiztosak voltak, s valahogy mintha mégsem lettek volna tisztában azzal, hogy mi folyik körülöttük. De hát mindig is ilyennek tűntek: bölcsnek és magabiztosnak, s ugyanakkor Tally csúf, valódi életének gondjaitól elszigeteltnek. Ez volna a szépek agykárosodása? Tally mostanáig abban a hitben volt, hogy a szülőknek ilyeneknek kell lenniük.

Az újszépeknek ugyanezért kell sekélyesnek és önzőnek lenniük. Peris csúfként kigúnyolta őket, mégsem tétovázott egy percig sem, hogy csatlakozzon-e a bulizókhoz. Soha senki nem tétovázott. Akkor honnan lehet tudni, hogy ebből mennyit tesz ki a műtét, és mennyit az, hogy az emberek elfogadják azt, ami régóta így működik?

Ezt csak úgy lehet kideríteni, ha teljesen új világot teremtenek, ahogyan azt Maddy és Azel is tette.

Tally azon tűnődött, vajon mi volt előbb: a műtét vagy a defektus? Vajon a széppé változtató műtét csupán csaliként szolgál ahhoz, hogy mindenki kés alá feküdjön? Vagy a defektus csak az utolsó simítás a széppé váláshoz? Talán abból, hogy mindenki egyformán néz ki, az egyforma gondolkodás is logikusan következik.

Tally hátradőlt a széken. Minden összefolyt a szeme előtt és a gyomra összeszorult, ahányszor csak Perisre és minden más szépre gondolt, akivel valaha találkozott.

Vajon mennyire mások? – morfondírozott. – Milyen érzés lehet szépnek lenni? Mi van valójában azok mögött a nagy szemek és remekbe szabott arcvonások mögött?

– Fáradtnak tűnsz – mondta David.

Tally halkan felnevetett. Mintha ő és David már hetek óta itt lennének. Egy néhány órás beszélgetés megváltoztatta szemében a világot.

– Talán egy kicsit.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk, Anya.

– Hát persze, David. Későre jár, és Tallynek lesz mit megemésztenie.

Maddy és Azel felállt, David pedig felhúzta Tallyt a székről. Kábultan köszönt el, s görcsbe rándult a gyomra, amikor felismerte öreg és csúf arcukon a sajnálatot. Szomorúak voltak, amiért meg kellett tudnia az igazat, szomorúak, amiért nekik kellett elmondaniuk. Húsz év alatt ők talán már megszokták az elképzelést, azt azonban még átérezték, hogy szörnyű megtudni az igazságot.

Az emberiség kilencvenkilenc százalékának az agyával csinálnak valamit, és csupán néhányan tudják a világon, hogy pontosan mit.

– Érted már, hogy miért akartalak összeismertetni a szüleimmel?

– Aha. Azt hiszem, igen.

Tally és David kint voltak a sötétben és visszafelé másztak a gerincre, Füstös felé. Most, hogy a Hold már lement, az ég tele volt csillagokkal.

– Visszamehettél volna a városba anélkül, hogy tudnád.

Tally megborzongott, amikor rájött, hogy hányszor választotta el csupán egy hajszál attól, hogy megtegye. A könyvtárban valóban ki is nyitotta a függőt és majdnem a szeméhez emelte. Ha megteszi, a Különlegesek órákon belül megérkeznek.

– Azt nem bírtam volna elviselni – mondta David.

– De ugye vannak csúfok, akiknek vissza kell menniük?

– Hát persze. Elunják a táborozást, és mi nem tilthatjuk meg nekik, hogy hazatérjenek.

– Elengeditek őket? Akkor is, ha nem tudják, mit jelent a műtét?

David megtorpant, és gyötrődő arccal megfogta Tally vállát.

– Mi sem tudjuk. És mi van, ha mindenkivel közöljük a sejtésünket? Legtöbbjük nem hinne nekünk, a többiek azonban rohannának vissza a városba, hogy megmentsék a barátaikat.

A városok rájönnének, hogy miben mesterkedünk, és mindent megtennének, hogy levadásszanak bennünket.

Meg is tesznek mindent – gondolta magában Tally.

Azon gondolkodott, vajon hány másik kémet zsaroltak meg már, hogy elmenjen megkeresni Füstöst, és vajon hányszor sikerült is már majdnem? El akarta mondani Davidnek, de hogyan? Azt képtelen lenne elárulni, hogy kémként érkezett, hiszen David soha többé nem bízna meg benne.

Felsóhajtott. Akkor legalább nem állna többé David és Shay közé.

– Nem tűnsz valami boldognak.

Tally mosolyogni próbált. David megosztotta vele a legnagyobb titkát; neki is azt kellene tennie. Ő azonban nem volt elég bátor hozzá.

– Hosszú éjszaka volt. Ennyi.

David visszamosolygott rá.

– Ne félj, nem tart örökké.

Tally azon gondolkodott, vajon mennyi idő van hátra napfelkeltéig. Néhány óra múlva ott fog reggelizni Shayjel, Croyjal meg mindenki mással, akiket elárult és ezzel majdnem műtétre ítélt. Megborzongott a gondolattól.

– Ide hallgass! – mondta David, és tenyerébe fogva a lány állát, felemelte az arcát. – Szuper voltál ma este. Szerintem nagy hatást tettél a szüleimre.

– Mi? Én?

– Hát persze, Tally. Azonnal megértetted, mit jelent mindez. A legtöbben először el sem hiszik. Azt mondják, a hatóságok sosem lennének ilyen kegyetlenek.

Tally kínosan mosolygott.

– Ne félj, én elhiszem.

– Pontosan. Láttam én már jó pár városi gyereket errefelé. Te más vagy, mint az összes többi. Tisztán látod a világot, még akkor is, ha a neveltetésed helytelen. Ezért kellett elmondanom neked. Ezért…

Tally a szemébe nézett és látta, hogy az arca megint fényt áraszt, s megérinti őt a szépek módján, ahogy azt azelőtt sosem érezte.

– Ezért vagy szép, Tally.

Ezektől a szavaktól egy pillanatra megszédült, mintha egy szép szemébe nézett volna.

– Én?

– Igen.

– Na ne csináld! – rázta a fejét kacagva. – Az én keskeny ajkammal és túlságosan közel ülő szemeimmel?

– Tally…!

– És a borzas hajammal, meg a lapos orrommal?

– Ne mondj ilyeneket!

David ujja hegyével megsimogatta Tally arcát, ott, ahol már majdnem begyógyultak a karmolások, és röpkén végigsimított az ajkán. Tally tudta, milyen bőrkeményedéses az ujjbegye. Kemény és durva, mint a fa. Érintését valahogy mégis finomnak és puhának érezte.

– Ez a legrosszabb, amit veletek tesznek. Mindannyiótokkal. Bármit okoz is az az agysérülés, a legnagyobb kárt már megtették, mielőtt késhez nyúltak volna: mindannyian agymosáson mentek keresztül, hogy azt higgyétek, csúnyák vagytok.

– Azok vagyunk. Mindenki az.

– Szerinted én csúf vagyok?

Tally elfordította a pillantását.

– Értelmetlen kérdés. Ez nem az egyénről szól.

– Dehogynem. De bizony, hogy az egyes emberről szól.

– Úgy értem, igazából senki sem lehet… tudod, biológiailag vannak bizonyos dolgok, amiket mi mind… – elcsuklott a hangja. – Komolyan azt gondolod, hogy szép vagyok?

– Igen.

– Szebb, mint Shay?

Mindketten némán, tátott szájjal álltak. Tallyből kibuggyant a kérdés, még mielőtt végiggondolta volna. Hogy mondhatott ilyen rettenetes dolgot?

– Ne haragudj!

David vállat vont és elfordult.

– Jogos kérdés. Igen, úgy gondolom.

– Mit?

– Úgy gondolom, szebb vagy, mint Shay – mondta olyan tényszerűen, mintha az időjárásról beszélne.

Tally lehunyta a szemét. Hirtelen úrrá lett rajta a hosszú, kimerítő nap fáradsága. Látta maga előtt Shay túlságosan keskeny arcát, túlzottan távol ülő szemeivel, és borzalmas érzés fogta el, ami kioltotta a Davidból áradó meleget.

Egész életében mindennap sértegetett más csúfokat, és cserében őt is folyamatosan sértegették. Dagi, Malacszemű, Csontos, Ragyás, Szörnyeteg – minden csúfnevet használt már, válogatás nélkül és boldogan. Ezeket a csúfolódásokat azonban valamennyien eltűrték és szórták másokra, hogy senki se érezze magát kizárva valamely lényegtelen véletlenség folytán, és senkit nem tartottak szépnek, kiváltságosnak csak azért, mert a génjeikben volt valami véletlenszerű egybeesés, hiszen éppen ezért tesznek széppé mindenkit.

Ez nem fair.

– Kérlek, ne mondj ilyet!

– Te kérdezted.

Tally kinyitotta a szemét.

– De ez borzasztó. Helytelen.

– Ide hallgass, Tally! Nekem nem ez a fontos. Ami belül van, az számít.

– De először az arcomat látod. Reagálsz a szimmetriára, a bőr árnyalatára, a szemformámra. Aztán az ezekre adott reakcióidból szűröd le, hogy milyen vagyok belül. Erre vagy programozva.

– Én nem vagyok beprogramozva. Nem a városban nőttem fel.

– Ez nem csak kultúra, ez evolúció.

David megadóan vont vállat. Hangjából elpárolgott a düh.

– Valamennyire talán igen – heherészett fáradtan. – De tudod, mi keltette fel irántad az érdeklődésemet?

Tally mély lélegzetet vett, s igyekezett megnyugodni.

– Mi?

– A karcolások az arcodon.

– Micsoda? – pislogott Tally.

– Ezek a karcolások – érintette meg újra finoman.

Tally lerázta magáról az elektromosságot, amit ujja érintése nyomán érzett.

– Marhaság. A tökéletlen bőr a gyenge immunrendszer jele.

David felnevetett.

– Ez annak a jele, hogy milyen kalandokon mentél keresztül, Tally. Annak a jele, hogy keresztül száguldottál a vadonon, hogy idejuss. Az én számomra ez annak a jele, hogy van mit mesélned.

Tally ellágyult.

– Hogy van mit mesélnem? – rázta a fejét, miközben érezte, ahogy gyűlik benne a nevetés. – Még bent a városban karcoltam össze a képemet, amikor fák között légdeszkáztam, őrületes sebességgel. Jó kis kaland, mi?

– Az is érdekes mesélnivaló. Amikor először megláttalak, mindjárt azt gondoltam, hogy… hogy hajlandó vagy vállalni a rizikót. – Ujjaival beletúrt Tally megpörkölődött fürtjeibe. – Te még mindig vállalod a rizikót.

– Az lehet.

Ott állni Daviddel a sötétben, eléggé rizikósnak tűnt, mintha attól fogva minden megváltozna. Davidnek még mindig ott volt a szemében a szépség.

Talán tényleg belát Tally csúnya arca mögé. Talán tényleg mindennél jobban számít neki az, ami belül van.

Tally fellépett egy öklömnyi kőre, ami ott volt az ösvényen, és megpróbált egyensúlyozva megállni rajta. Most szemtől szemben álltak egymással.

Nagyot nyelt.

– Szerinted tényleg szép vagyok?

– Igen. Attól, amit csinálsz és ahogy gondolkodsz.

Tallynek furcsa gondolat futott át az agyán, majd megszólalt:

– Gyűlölném, ha megműtenének téged. – Maga is elcsodálkozott azon, amit mondott. – Úgy értem, még akkor is, ha az agyadhoz nem nyúlnának.

– Hű, kösz! – mosolygott sugárzóan David a sötétben.

– Nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint mindenki más.

– Azt hittem, ez az értelme a szépségnek.

– Én is azt hittem – felelt Tally és megérintette David szemöldökét ott, ahol fehér vonal szelte ketté. – Ezt hol szerezted?

– Egy kaland alkalmával. Jó sztori. Majd valamikor elmesélem.

– Megígéred?

– Meg.

– Akkor jó.

Tally előrehajolt és nekidőlt a fiúnak. Lába lecsúszott a kőről, s az ajkuk összeért. David átölelte és közelebb húzta magához. Teste meleg volt a kora hajnali hidegben, és kézzelfoghatóan igazinak tűnt Tally zavaros valóságában. Erősen kapaszkodott, s csodálkozott csókjuk intenzitásán.

Amikor egy pillanatra abbahagyta, elhúzódott, hogy levegőt vegyen, egy másodpercig azt gondolta, mennyire furcsa ez az egész. A csúfok is szoktak csókolózni, sőt, csináltak még sok minden mást is, de mindig is úgy érezték, semmi sem számít, amíg szépek nem lesznek.

Ez azonban most számított.

Újra magához húzta Davidét, dzsekije bőrébe markolva. A hideg, sajgó izmai, a borzalmas valóság, amit ma éjjel tudott meg, csak mind felerősítették benne ezt az érzést.

Aztán David fél kézzel megérintette Tally tarkóját, és végigsimított a vékony láncon, le egészen a medál hideg, kemény fémjéig.

Tally megdermedt, s ajkuk különvált.

– Hát ez? – kérdezte David.

Tally markába szorította a fémszívet, miközben másik karjával átölelve tartotta a fiút. Szó sem lehetett róla, hogy ezek után beszéljen Davidnek Dr. Cable-ről. Elhidegülne tőle, talán örökre. A medál még mindig elválasztotta őket.

Tally egyszeriben rájött, mi a teendő. Tökéletes megoldás volt.

– Gyere!

– Hová?

– Füstösbe. Mutatnom kell neked valamit.

Maga után húzta Davidét fel a hegyoldalon, s megállás nélkül másztak fel a gerincre.

– Jól vagy? – lihegett David. – Nem akartalak…

– Fantasztikusan – felelt fülig érő mosollyal Tally, majd lenézett Füstösre. Egyetlen tábortűz égett a városközpont közelében, ott, ahol az éjjeli őrség óránként összegyűlt melegedni. – Gyere!

Egyszeriben fontosnak tűnt, hogy gyorsan odaérjenek, még mielőtt veszítene határozottságából, mielőtt a lelkét betöltő melegséget kételyek váltanák fel. A légdeszkaösvény festett kövein másztak lefelé. David igyekezett lépést tartani vele. Amikor Tally leért a sík részre, futásnak eredt. Pillantást sem vetett a kétoldalt sorakozó néma és sötét kunyhókra, csak az előtte lobogó tüzet látta. Könnyeden száguldott, mintha egy nyílt síkságon légdeszkázna.

Addig futott, míg a tűzhöz nem ért, s csak a forróság és a füst állította meg. Hátranyúlt, hogy kikapcsolja a nyakláncot.

– Tally? – ért oda David lihegve, zavarodott arccal. Mondani akart valamit, de nem kapott levegőt.

– Csak figyelj! – felelt a lány.

A markában szorongatott láncon ott himbálódzott a medál, szikrát vetve a tűzfényben. Tally rá irányította minden kétségét, a lelepleződéstől való félelmét, rettegését Dr. Cable fenyegetéseitől. Megmarkolta, s addig szorította a merev fémet, míg izmai bele nem sajdultak, mintha azt próbálná az agyába beszorítani, hogy talán valóban örök életére csúf marad. De valahogy egyáltalán nem marad csúf.

Kitárta a markát, és a nyakláncot a tűz közepébe hajította.

A fémszív egy pattogó rönkre esve egy pillanatig feketén égett, majd lassan sárgává és fehérré változott a hőtől. Végül apró pukkanást hallatott, mintha felrobbant volna benne valami, aztán lecsúszott a rönkről és eltűnt a lángok között.

Tally ekkor David felé fordult. Szeme előtt kígyózó figurák táncoltak attól, hogy a tűzbe nézett. David köhögött a füsttől.

– Hűha, ez aztán drámai volt!

Tally egyszeriben butaságnak érezte az egészet.

– Na ja. Lehet.

– Komolyan gondoltad. Bárki adta is neked… – lépett közelebb hozzá David.

– Már nem számít.

– És ha eljön?

– Nem jön senki. Biztos vagyok benne.

David mosolyogva ölelte át és húzta el a tűztől.

– Hát, Tally Youngblood, te aztán értesz a dramatizáláshoz. Tudod, hittem volna neked akkor is, ha egyszerűen csak azt mondod, hogy…

– Nem. Ezt meg kellett tennem. El kellett égetnem, hogy biztos legyek benne.

David kacagva puszilta meg Tally homlokát.

– Gyönyörű vagy.

– Amikor ezt mondod, majdnem… – súgta Tally.

Hirtelen olyan kimerültnek érezte magát, mintha utolsó cseppnyi ereje is elégett volna a tűzben, a medállal együtt. Fáradt volt a vad rohanástól, a hosszú éjszakától Maddyvel és Azellel, és az egész napi kemény munkától. Holnap pedig újból szembesülnie kell Shayjel és elmagyaráznia neki, hogy mi történt közte és David között. Persze Shay tudni fogja, amint észreveszi, hogy eltűnt a nyakából a medál.

De legalább sosem tudja meg az igazat. A medál a felismerhetetlenségig elszenesedett, s valós célja örökre feledésbe merül. Tally David karjába zuhant és lehunyta a szemét. Az égő szív képe az emlékezetébe vésődött.

Szabad volt. Dr. Cable most már sosem jöhet ide, és őt senki soha nem viheti el Davidtől vagy Füstösből, vagy teheti az agyával azt, amit a műtét tesz a szépekkel. Már nem betolakodó. Végre idetartozik.

Csodálkozva vette észre, hogy sír.

David némán kísérte el a hálóházhoz. Az ajtóban előrehajolt, hogy megcsókolja, de Tally fejét ingatva húzódott el tőle. Shay ott volt az ajtó túloldalán. Holnap beszélniük kell. Nem lesz könnyű, de Tally tudta, hogy ezután már bármivel szembe tud nézni.

David bólintott, csókot lehelt az ujjára és végigsimított vele Tally egyik még megmaradt karcolásán.

– Holnap találkozunk – suttogta.

– Hová mész?

– Sétálni. Gondolkodnom kell.

– Sosem alszol?

– Ma éjjel nem – mosolyodott el David.

Tally megpuszilta a fiú kezét és besurrant a házba, ahol lerúgta a cipőjét, és ruhástól mászott be az ágyba. Úgy aludt el másodpercek alatt, mintha a világ súlya esett volna le a válláról.

○ ○ ○

Káosz volt, amikor másnap felébredt. Szaladgálás és kiabálás, gépek zaja sikoltott bele az álmaiba. A ház ablakán kinézve látta, hogy a levegő tele van légautóval.

Megérkezett a Különleges Körülmények Ügyosztálya.