ROM

Másnap reggelig nem hagyták el a barlangot.

Tally hunyorgott a hajnali fényben, szemével egy flottányi hirtelen a fák fölé emelkedő légautót keresett. Azonban egész éjjel nem hallottak semmilyen zajt sem, amiből arra következtethettek volna, hogy keresik őket. Talán most, hogy lerombolták Füstöst, nem volt érdemes megkeresni az utolsó néhány szökevényt.

David éjszakára a barlangban dugta el a deszkáját, ami már egy napja nem kapott napfényt, de ahhoz éppen eléggé fel volt töltődve, hogy felvigye őket a hegyre. A folyóhoz repültek. Tallynek korgott a gyomra, miután egy napja nem evett egy falatot sem, de először is vízre volt szüksége. A szája annyira kiszáradt, hogy beszélni is alig bírt.

David letérdelt a partra, és a jeges vízbe dugta a fejét. Tally megborzongott a látványtól. Takaró és cipő nélkül egész éjjel fagyoskodott a barlangban, még úgy is, hogy David a karjában tartotta. Meleg ennivalóra volt szüksége, hogy szembenézhessen bármivel, ami hidegebb a reggeli szellőnél.

– Mi van, ha Füstöst még mindig megszállva tartják? – kérdezte. – Honnan szerzünk kaját?

– Nem azt mondtad, hogy a foglyokat a nyúlketrecben gyűjtötték össze? Hát a nyulak hová lettek?

– Szétszaladtak.

– Pontosan. Mostanra bárhol lehetnek. Nem nehéz elkapni őket.

– Hát jó, de csak ha nem nyersen kell megenni – grimaszolt Tally.

– Hát persze, hogy nem – nevetett David.

– Én még sosem gyújtottam tüzet – vallotta be Tally.

– Ne aggódj! Ügyes vagy – mondta David, majd fellépett a deszkájára és a kezét nyújtotta.

Tally még sosem repült együtt valakivel. Örült, hogy Daviddel van és nem csak úgy akárkivel. Ő állt elöl. Testük összeért. Tally kinyújtotta a kezét, David pedig átfogta a derekát. Szavak nélkül beszélték meg, hogy hol kanyarodjanak. Tally fokozatosan áttette az egyensúlyát, s megvárta Davidét, hogy kövesse a mozdulatát. Ahogy lassan megszokták, testük kezdett együtt mozogni, és egy emberként kanyarogtak az ismerős ösvényen.

Ez jól is ment addig, amíg lassan repültek, de közben Tally nyitva tartotta a fülét, hátha rájuk akadnak üldözőik. Ha megjelent volna egy légautó, nehezen tudtak volna teljes sebességgel menekülni.

Már messziről, jóval azelőtt, hogy láthatták volna, megérezték Füstös szagát.

○ ○ ○

Fentről, a magas hegyről az épületek úgy mutattak, mint egy elhamvadt tábortűz. Füstöltek, szertehullottak, és teljesen feketére szenesedtek. Semmi sem mozdult a telepen, kivéve néhány papírdarabot, amit odébb fújt a szél.

– Úgy néz ki, mintha egész éjszaka égett volna – mondta Tally.

David bólintott. Nem jött szó az ajkára. Tally megszorította a kezét és azon tűnődött, milyen érzés lehet, amikor valaki füstölgő romhalmazzá égve látja viszont gyermekkori otthonát.

– Annyira sajnálom, David – mondta.

– Le kell mennünk. Meg kell néznem, hogy a szüleim… – elharapta a mondat végét.

Tally figyelt, hogy nem lát-e bárkit, aki itt maradt Füstösben. Teljesen kihaltnak tűnt, de attól még megbújhatott néhány Különleges arra várva, hogy előkerülnek néhányan, akik elcsatangoltak.

– Jobb lenne várni.

– Nem lehet. A szüleim háza a hegy túloldalán van. Talán a Különlegesek nem vették észre.

– Akkor Maddy és Azel még mindig ott van.

– És ha elmenekültek?

– Akkor megtaláljuk őket. Addig is jobb lenne, ha bennünket nem kapnának el.

– Jól van – sóhajtott David.

Tally szorosan fogta a kezét. Kihajtogatták a légdeszkát és megvárták, míg a nap feljebb jut az égen. Közben figyelték, hogy odalent nem látják-e az életnek bármi jelét. Néha fellángolt a parázs a szellőtől, s az utolsó még álló faoszlopok is ledőltek egyesével, hamuvá morzsolódva.

Néhány állat élelem után kutatott, és Tally elszörnyedve látta, ahogy egy farkas elkap egy nyulat, s a rövid küzdelem után nem marad más, mint egy kis kupac szőr, s egy apró vértócsa.

Ez maradt a nyers és vad természetből, csupán órákkal Füstös eleste után.

– Felkészültél rá, hogy lemenjünk? – kérdezte David egy óra elteltével.

– Nem – felelt Tally. – De arra hiába is várnánk.

○ ○ ○

Lassan közeledtek, arra számítva, hogy ha megjelenik egy Különleges, azonnal visszafordulnak és menekülnek. Amikor azonban a város szélére értek, Tally érezte, hogy aggodalma valami rosszabbá változik át: rettenetes bizonyossággá, hogy senki sem maradt ott.

Otthona eltűnt, s megpörkölődött romok váltották fel.

A nyúlketrecnél lábnyomok mutatták, hogy merre hajtották ki a füstösöket a kapukon, mint egy csordát. Néhány nyúl még mindig ott ugrándozott a csupasz földön.

– Nos, legalább éhenhalni nem fogunk – mondta David.

– Azt hiszem, nem – felelt Tally, bár Füstös látványa igencsak elvette az étvágyát. Azon tűnődött, hogy David hogyan képes mindig gyakorlatiasan gondolkodni, bármilyen borzalmas látvány tárul is a szeme elé. – Hé, az meg mi?

A ketrec egyik sarkában a kerítésen kívül egy kis kupac feküdt a földön.

Közelebb repültek. David hunyorogva vizsgálgatta a füst függönyén keresztül.

– Úgy látom… cipők.

Tally pislogott. Davidnek igaza volt. Lejjebb ereszkedett, leugrott a deszkáról és odafutott.

Csodálkozva nézett körül. Legalább húsz pár cipő feküdt körülötte nagy összevisszaságban, mindenféle méretben. Térdre esett, hogy közelebbről megvizsgálhassa őket. A cipőfűzőket nem kötötték ki, mintha hátrakötözött kezű emberek rúgták volna le őket…

– Croy felismert – motyogta.

– Tessék?

– Amikor megszöktem, átrepültem a ketrec fölött – fordult Tally David felé. – Croy biztosan látta, hogy én vagyok az. Tudta, hogy nincs rajtam cipő. Még viccelődtünk is ezen.

Lelki szemei előtt megjelentek a füstösök, amint tehetetlenül várnak a sorsukra, s egy utolsó ellenálló gesztust tesznek. Biztosan Croy rúgta le elsőként a cipőjét, aztán odasúgta, akinek csak tudta: „Tally szabad és mezítláb van.” Egy tucat cipőt hagytak ott neki, amiből választhatott. Csak így segíthettek az egyetlen füstösnek, akit menekülni láttak.

– Tudták, hogy visszajövök ide. – Tally hangja megremegett. Azt azonban nem tudták, hogy ki árulta el őket.

Kiválasztott egy pár tapadós talpú deszkázócipőt, ami nagyjából megfelelő méretűnek tűnt és felvette. Illett a lábára, még jobban is, mint az, amit a természetőröktől kapott.

Visszapattant a deszkára, s igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. Ez most már így lesz. Áldozatainak minden egyes jószándékú tettétől csak rosszabbul érezheti magát.

– Oké, menjünk!

A légdeszkaösvény a füstölgő táboron át, az elszenesedett romokkal szegélyezett utcákon kanyargott. David egy hosszú épület mellett megállította a deszkát, ami most nem volt több, mint megfeketedett sitt.

– Ettől tartottam.

Tally megpróbált visszaemlékezni rá, hogy mi is állt ott. Emlékeiből kitörlődött Füstös képe, az ismerős utcák hamu és parázs felismerhetetlen keverékévé váltak.

Ekkor azonban észrevett néhány megfeketedett papírlapot szárnyalni a szélben. A könyvtár.

– Nem hozták ki a könyveket, mielőtt… – kiáltott fel. – De miért?

– Nem akarják, hogy az emberek tudják, milyen volt a világ, amikor még nem létezett a műtét. Azt akarják, hogy továbbra is utáljátok magatokat. Különben túl könnyen hozzászoknátok a csúf arcokhoz. A normális arcokhoz.

Tally odafordult, hogy David szemébe nézhessen.

– Legalábbis egynémelyikhez.

A fiú szomorúan mosolygott.

– A Főnök néhány magazinnal együtt indult futásnak – jutott eszébe Tallynek. – Talán sikerült megszöknie.

– Gyalog? – kérdezte David kételkedve.

– Remélem.

Tally előredőlt, és a deszka elindult a város széle felé.

Egy paprikafolt még mindig jelezte a helyet, ahol megküzdött a Különlegessel. Leugrott, s igyekezett visszaemlékezni rá, hogy a Főnök pontosan merre is menekült be az erdőbe.

– Ha sikerült neki, akkor már messze jár – mondta David.

Tally beverekedte magát a bozótba, s küzdelem nyomait kereste. A reggeli nap beáradt a levelek között, s letörött ágak sora mutatta a menekülő útját. A Főnöknek nem sok ideje maradt vigyázni a növényekre. Úgy törtetett át az erdőn, mint valami támadásra készülő elefánt.

Félig elrejtve, egy mohás kidőlt fa alatt Tally megtalálta a zsákot. Kinyitotta a cipzárját, s látta, hogy a magazinok még mindig benne vannak, egyesével gondosan becsomagolva műanyag borítójukba. Vállára vetette a zsákot, s örült, hogy sikerült valamit megmentenie a könyvtárból. Aprócska győzelem Dr. Cable felett.

Egy pillanattal később rátalált a Főnökre.

A hátán feküdt úgy kicsavarodva, hogy Tally mindjárt tudta, nagy baj van. Kezét ökölbe szorította, körmei véresek voltak attól, ahogy megkarmolt valakit. Biztosan azért küzdött, hogy elterelje a figyelmüket, vagy azért, hogy ne találják meg a zsákot. Vagy talán Tally miatt, miután látta, hogy ő is beért az erdőbe.

Eszébe jutott, amit a Különlegesek mondtak nem is egyszer: nem akarunk bántani, de ha kell, megtesszük.

Komolyan gondolták. Mindig mindent komolyan gondoltak.

Döbbenten támolygott ki az erdőből. A zsák még mindig ott lógott a vállán.

– Találtál valamit? – kérdezte David.

Nem felelt.

David az arckifejezését látva leugrott a deszkáról.

– Mi történt?

– Elkapták. Megölték.

David tátott szájjal nézett rá, azután lassan beszívta a levegőt.

– Gyere, Tally! Mennünk kell.

Tally pislogott. Valami baj volt a napfénnyel. Kicsavarodott, mint a Főnök nyaka. Mintha a világ borzalmasan formátlanná vált volna, mialatt ő bent járt a fák között.

– Hová? – motyogta.

– El kell mennünk a szüleim házához.