ISMERŐS HELYEK

Másnap éjszaka terv szerint elérték a sivatag szélét, majd három napon át a folyót követték, egészen a tengerig. Így még északabbra jutottak, és az októberi hűvös olyan hidegnek érződött, mint bármelyik tél, amit Tally valaha megélt. David városban készült, fényes ezüstös, mylar alapanyagú, sarkvidéki felszerelést vett elő, amit Tally egyetlen Füstösből származó holmija, kézzel kötött pulóvere fölött viselt. Örült, hogy kábultan feküdt le a Különlegesek támadása előtti éjjel, különben ez is elveszett volna aznap, mint minden más.

Az utazás napjai végtelennek tűntek. Ezen az úton nem kellett megfejtenie Shay rejtélyes útmutatásait, nem kellett bozóttűz elől menekülnie és nem röpködtek felette ósdi rozsdás masinák, hogy halálra ijesszék. Mintha a világ kihalt volna, s nem lenne benne más, csak néhány rozsdás rom, s mintha Tally és David volna az utolsó életben maradt emberpár.

Étrendjüket a folyóból fogott hallal egészítették ki, s Tally nyulat sütött a maga gyújtotta tűzön. Figyelte, ahogy David megjavítja bőrruházatát és úgy érezte, ő sosem lesz képes jól kezelni a tűt és a cérnát. David megtanította a csillagok állásából tájékozódni és meghatározni az időt, Tally pedig azt mutatta meg neki cserében, hogy hogyan kell feltörni a deszkájuk különleges szoftverjét, hogy az éjszakai utazáshoz optimalizálhassák.

A tengerhez érve délnek fordultak, csatlakozva ugyanannak a parti sínnek az északi végéhez, amit Tally Füstösbe menet követett. David azt mesélte, hogy az egykor egészen Tally városáig elért, sőt, még azon túl is. Most azonban nagy szakaszok hiányoztak belőle, és új városok is épültek a tengerparton, ezért többször kerülniük kellett a szárazföld belseje felé. David azonban ismerte a folyókat, a sínpálya nyúlványait és más, a rozsdások által hátrahagyott utakat, így hát jó sebességgel haladtak úti céljuk felé.

Csak az időjárás tartóztatta fel őket. Miután már néhány napja utaztak a parton, sötét, fenyegető felhőóriások jelentek meg az óceán felett. A viharnak először mintha nem akaródzott volna a part fölé szállni, csak lassan, huszonnégy óra alatt gyűjtötte össze tomboló energiáit. A légnyomás úgy megváltozott, hogy a légdeszkák túl bizonytalanok lettek a repüléshez. A vihar jó előre figyelmeztette őket jöveteléről, de amikor végül kitört, sokkal rosszabb volt, mint amilyennek Tally az időjárást el tudta képzelni.

Még sosem szembesült a hurrikán erejével, csupán a szárazföld belsejében épült városa biztonságos épületeiből látta. Újabb tanulságos élmény volt ez számára a természet vadságával kapcsolatban.

Tally és David három napig gubbasztottak egy sziklakiszögellés védelmében felvert műanyag sátrukban. Kémiai fényrudakat gyújtottak fűtésnek és világításként, azt remélve, hogy légdeszkáik mágnesei nem vonzzák a villámokat. Az első órákban elbűvölte őket a vihar drámaisága. Csodálkoztak erején és azt várták, vajon mikor rengeti meg a szirteket a következő égzengés. Azután egyhangúvá vált a zuhogó eső, s egész nap csak beszélgettek mindenféléről, de főként a gyerekkorukról, míg végül Tally úgy érezte, hogy David jobban megérti őt, mint bárki, akit valaha ismert.

A sátor fogságában töltött harmadik napjukon aztán borzasztóan összevesztek – hogy min, arra Tally képtelen volt visszaemlékezni –, mindenesetre azzal végződött, hogy David kiviharzott és egy teljes órát töltött egyedül álldogálva a jeges szélben. Miután végül visszabújt a sátorba, még órákig vacogott, hiába tartotta Tally átölelve.

– Túl lassúak vagyunk – mondta végül David.

Tally erre még erősebben megszorította. Időbe telt felkészíteni az embereket a műtétre, főleg, ha elmúltak tizenhat évesek. De Dr. Cable David szüleinek operációjával nem vár évekig. A vihar miatt elvesztett minden egyes nappal nagyobb a valószínűsége annak, hogy Maddy és Azel már kés alá került. Shay számára, aki pontosan megfelelő korú volt az átváltoztatáshoz, még rosszabbul álltak a dolgok.

– Odaérünk, ne félj! Engem egy éven át hetente méricskéltek a tervezett műtétem előtt. Időbe telik jól csinálni.

David megborzongott.

– De mi van, ha nem izgatja őket, hogy jól csinálják?

○ ○ ○

Másnap reggelre elült a vihar, s amikor előbújtak a sátorból, más színben látták a világot. A felhők élénkrózsaszínűek voltak, a fű mesésen zöld, az óceán sötétebb, mint amilyennek Tally valaha látta, s csupán a hullámok habos ívei, meg a szél által a vízre kisodort uszadékfa tarkította. Sokkos állapotban repültek egész nap, hogy behozzák a lemaradást, s csodálkoztak, hogy a világ még létezik egy ilyen vihar után.

Aztán a sín elkanyarodott a szárazföld belseje felé, s néhány éjszakával később elérték a Rozsdás Romokat.

A romok kisebbnek tűntek, mintha felhőkarcolói összezsugorodtak volna azóta, hogy Tally több mint egy hónapja maga mögött hagyta őket Füstös felé igyekezve, csupán Shay üzenetével és egy oldaltáskányi BolSpaggal felszerelkezve. Most, amikor Daviddel repültek a sötét utcákon, már nem érezte úgy, mintha a rozsdások szelleme fenyegetőleg figyelné az ablakokból.

– Amikor először jártam itt éjszaka, komolyan kirázott a hideg a helytől – mondta.

– Hátborzongató, hogy mennyire jó állapotban maradt meg – bólogatott David. – Ez tűnik a legújabbnak az összes rom közül, amit valaha láttam.

– Befújták valamivel, hogy megmaradjon iskolai kirándulásokhoz. – Tally ekkor jött rá, hogy városa dióhéjban ennyi. Semmi sem maradhat olyan, amilyen. Mindent megvesztegetésre, figyelmeztetésnek, vagy szemléltetőeszközként használnak.

Felszerelésük nagy részét eldugták egy a központtól távol eső, omladozó épületben, amit valószínűleg még az iskolából lógó csúfok is elkerülnének. Nem vittek magukkal mást, csak víztisztító készülékeiket, egy zseblámpát és néhány élelmiszercsomagot. David még sosem járt ennél közelebb a városhoz, így hát kivételesen Tally vette át a vezetést. Azt a fémeret követték, amit hónapokkal korábban Shay mutatott meg neki.

– Szerinted kibékülünk még valaha? – kérdezte a fiútól, miközben a folyó felé masíroztak, az út során először cipelve deszkáikat.

– Te meg Shay? Hát persze.

– Még azután is… hogy te meg én?

– Szerintem ha megmentjük a Különlegesek karmai közül, bármit megbocsát neked.

Tally hallgatott. Shay rájött, hogy elárulta Füstöst. Nem valószínű, hogy ezt bármi semmissé teheti.

A folyóhoz érve teljes sebességgel száguldottak a habos víz felett, s örültek, hogy megszabadultak a nyeregtáskák terhétől. Most, hogy a víz felfröcskölt az arcába, s körülötte bömbölt a vízesés, Tally jóformán úgy érezte magát, mint amikor gondtalan városi gyerekként csak egy átlagos felfedezőúton volt, nem pedig egy…

Most micsoda is ő tulajdonképpen? Már nem kém, és füstösnek sem nevezheti magát többé. Aligha szép, de csúfnak sem érzi magát. Semmi megnevezhető. De legalább célja van.

Ekkor tárult szemük elé a város.

– Itt van! – kiáltott oda Davidnek a zubogó víz zaján át. – De hiszen láttál már várost, igaz?

– Voltam ilyen közel egynéhányhoz, de közelebb nem.

Tally az ismerős körvonalakat figyelte, a tűzijáték fényében kirajzolódó bulitornyokat és palotákat. Érezte, ahogy szíven szúrja valamiféle honvágy, csak ez annál sokkal rosszabb volt. Újszéphely látványa valaha vágyakozással töltötte el. Davidhez hasonlóan azonban ő is elvesztette az otthonát. Füstössel ellentétben az ő városa viszont még létezett, ott volt az orra előtt, csak már nem azt jelentette, amit egykor.

– Van néhány óránk napfelkeltéig – mondta. – Meg akarod nézni a Különleges Körülményeket?

– Minél előbb, annál jobb – felelte David.

Tally bólintott, s a várost körülvevő ismerős fényeket és árnyakat vizslatta. Volt elég idejük megtenni az utat oda-vissza még napfelkelte előtt.

– Gyerünk!

○ ○ ○

Egészen a Csúfszállást a kertvárostól elválasztó fák és bozót sávjáig követték a folyót. A zöldövezet volt a legmegfelelőbb hely a repüléshez, ha nem akarták, hogy észrevegyék őket. Itt legalább haladni is lehetett.

– Ne menj olyan gyorsan! – sziszegett David hátulról, miközben Tally sebesen kanyargott a fák között.

A lány lassított.

– Felesleges suttognod. Éjjel senki sem jön ide. Ez a csúfok felségterülete, ők pedig mind ágyban vannak, hacsak nem készülnek valami csínyre.

– Oké – felelt David. – De nem kellene jobban odafigyelnünk a légiösvényekre?

– A légiösvényekre? De David, az egész város tele van légdeszkázókkal. Fémrács húzódik az egész alatt.

– Ja, akkor jó.

Tally elmosolyodott. Annyira megszokta az életet David világában, hogy jó érzés volt egyszer most neki megmagyaráznia valamit.

– Mi baj? – gúnyolódott. – Csak nem lemaradtál?

– Fogadjunk, hogy nem – vigyorgott David.

Tally megfordult és elviharzott, cikcakk vonalat vágva a nyárfák között, hagyta, hogy a reflexei irányítsák.

Felidézte magában mindkét légautóval megtett útját a Különleges Körülmények főhadiszállására. A város túlsó szélén keresztezték a zöldövezetet, azután a körgyűrűt, majd az ipari körzetet a középszép kertváros és külső Rozogatelep között. A kertvároson nehéz lesz átjutni, túl rizikós csúf képpel. Szerencsére azonban a középszépek korán fekszenek. Legalábbis a legtöbbjük.

A zöldövezet feléig versenyzett Daviddel, míg a folyó túlpartján álló kórház fényeivel egyvonalba nem értek. Tallynek eszébe jutott az első borzalmas reggel, amikor elráncigálták a beígért műtéttől, elvitték, hogy kivallassák, s megfosztották a jövőjétől. Arca elkomorodott, amikor ráébredt, hogy ezúttal ő keresi a Különlegeseket.

Amikor elhagyták a zöldövezetet, halk csilingelést hallott. Megszokásból még mindig azt várta, hogy azonosító gyűrűje figyelmeztesse, hogy elhagyja Csúffalvát. Hogyan viselhette azt az idióta vacakot tizenhat éven keresztül? Akkor úgy érezte, mintha szervesen hozzá tartozna, most azonban undorodott az elképzeléstől, hogy a nap minden percében kövessék, megfigyeljék és tanácsokkal lássák el.

– Maradj a sarkamban! – mondta Davidnek. – Itt jobb, ha suttogunk.

Kiskorában Tally a középszép kertvárosban lakott Sollal és Ellie-vel. Akkori világa azonban nevetségesen apró volt: néhány park, egy ösvény, ami az iskolába vezetett, és a zöldövezet egy sarka, ahol kifigyelhette a csúfokat. A Rozsdás Romokhoz hasonlóan, most a rendezett házsorok is sokkal kisebbnek tűntek, olyannak, mint egy babaházakból álló végtelen falu.

Mélyen lehajolva szálltak el a tetők felett. Ha valaki ébren volt, és késő esti kocogásra vagy kutyasétáltatásra indult, remélhetőleg nem néz fel. Deszkáik alig egy arasszal a háztetők felett szálltak, az alattuk elsuhanó zsindelyek mintázata hipnotikusan hatott rájuk. Nem találkoztak mással, csak fészkelő madarakkal és néhány macskával, amik meglepetten repültek, illetve ugrottak el az útjukból.

A kertváros hirtelen ért véget. A parkok utolsó szalagja a körgyűrűbe torkollott, ahol a föld alatti gyárak kidugták fejüket a földből, és a teherszállító kamionok éjjel-nappal ott sorjáztak a betonutakon. Tally megbillentette a deszkáját és gyorsított.

– Tally! – súgta oda David. – Észrevesznek!

– Nyugi! Ezek a kamionok automatikusak. Senki nem jár ki ide, főleg nem éjszaka.

David idegesen bámult le a száguldó járművekre.

– Nézd, még fényszóróik sincsenek! – mutatott le Tally egy hatalmas konvojra, ami éppen alattuk haladt el, s nem bocsátott ki más fényt, mint a járművek alól jövő tompa vörös pislákolást, ahogy a navigációs lézer leolvasta az útra festett vonalkódokat.

Továbbrepültek, de Davidét még mindig aggasztották az odalent haladó járművek.

Hamarosan Tally számára ismerős látvány tárult eléjük az ipari sivatagban.

– Látod azt a dombot? A Különleges Körülmények Ügyosztálya ott van a lábánál. Felmegyünk a tetejére és megnézzük.

A domboldal túl meredek volt ahhoz, hogy gyár épüljön rajta, és nyilvánvalóan túl nagy és tömör, hogy robbantással és buldózerekkel lebontsák, így hát féloldalas piramisként tűnt ki a lapos vidékből. Egyik oldalán meredek volt, a másikon lejtős, és benőtték a cserjék meg a barna fű. Alacsonyan repülve haladtak felfelé a lankásabb oldalon, kikerültek néhány sziklát és csenevész fát, míg felértek a dombtetőre.

Ebből a magasságból Tally ellátott egészen Újszéphelyig. A sziget fénylő korongja akkorának látszott, mint egy lapostányér. A külváros sötétségbe burkolódzott, és odalent a Különleges Körülmények alacsony, barna épületeinél csak a biztonsági világítás fényei égtek.

– Az az ott lent – suttogta Tally.

– Nem látszik valami komoly helynek.

– Nagy része a föld alatt van. Nem tudom, hány emelet mélységben.

Némán figyelték az épületcsoportot. Odafentről Tally világosan látta a területet körülvevő drótot, mely jóformán tökéletes négyzetként húzódott az épületek körül. Ez komoly biztonsági felkészültséget jelentett. A városban nem sok korlátozás létezett – vagy legalábbis egyik sem volt látható. Ha az embernek nem lett volna szabad ott lennie, ahol éppen volt, az azonosító gyűrűje udvariasan figyelmeztette rá, hogy haladjon tovább.

– Az a kerítés olyan alacsonynak látszik, hogy akár át is repülhetnénk felette.

Tally a fejét ingatta.

– Nem kerítés, érzékelő drót. Ha húsz méterre megközelíted, a Különlegesek tudni fogják, hogy itt vagy. Ugyanez történik, ha odabent a földet érinted.

– Húsz méterre? Az túl magas lenne légdeszkán. Akkor mit tegyünk? Kopogjunk be a kapun?

– Én nem látok itt kaput. Légautóval mentem be és jöttem ki is.

David ujjaival a deszkáján dobolt.

– Mi lenne, ha elkötnénk egyet?

– Egy légautót? – füttyentett Tally. – Az egészen jó csíny volna. Ismertem csúfokat, akik elmentek szórakozásból kocsikázni, de nem a Különlegesek légpárnás járművén.

– Kár, hogy nem ugorhatunk le.

– Leugorni? – nézett Tally értetlenül.

– Aha. Innen. Odalent a domb aljában visszaszállnánk a deszkánkra, felgyorsítanánk maximális sebességre, aztán nagyjából erről a helyről leugranánk. Valószínűleg halál pontosan annak a nagy épületnek a közepén landolnánk.

– A halál az igaz. Szétloccsannánk.

– Az lehet. Valószínűleg még zuhanásgátlóval is kirántaná a helyéből a karunkat egy ilyen esés. Ejtőernyő kellene.

Tally lenézett, miközben a röppályát méricskélte és lepisszegte Davidét, amikor újra megszólalt. Csak úgy zakatolt az agya. Eszébe jutott a Garbó Palota partija. Mintha évekkel ezelőtt lett volna.

Végül elmosolyodott.

– Nem ejtőernyő, David. Bungeedzseki kell.