MUNKA

A füstösök mind együtt ebédeltek, mint egy csúf kollégium lakói.

A hosszú asztalokat nyilvánvalóan a fák szívéből hasították ki. Csomók és csigavonalak látszottak bennük, s végigfutott rajtuk az erezet. Durvák és szépek voltak, de Tally nem tudta túltenni magát a gondolaton, hogy ezeket a fákat meggyilkolták.

Örült, amikor Shay és David kivitte őt a tűzhöz, amin az ebéd főtt. Ott lógott egy csapat fiatalabb csúf. Megkönnyebbült, amiért eltávolodhatott a kivágott fáktól és az öregebb csúfok zavaró látványától. Ezek a füstösök mind beillettek volna a végzős kollégisták közé. Tallynek nem volt benne túl nagy tapasztalata, hogy megbecsülje egy csúf korát, de kiderült, hogy többé-kevésbé igaza volt. Ketten nemrég érkeztek egy másik városból, és még nem töltötték be a tizenhatot. A másik három, Croy, Ryde és Astryx Shay barátai voltak abból a csoportból, amelyik Tally és Shay találkozása előtt szökött meg.

Igaz, hogy még csak öt hónapja éltek Füstösben, de máris volt bennük valami David magabiztosságából. Valahogy magukon viselték a középszépek határozottságát a hangsúlyos áll, az alig ráncos szemek vagy az elegáns ruhák nélkül is. Ebéd közben az éppen folyamatban lévő munkájukról beszélgettek. Egy csatornáról, ami közelebb fogja hozni a patakot Füstöshöz; új kötésmintákról a birkagyapjúból készült pulóvereikhez, meg a latrináról. (Tally elképzelni sem tudta, mi lehet az a latrina.) Olyan komolynak tűntek, mintha az egész életük egy nagyon bonyolult csíny lenne, amit naponta számtalanszor újra kell gondolniuk.

Az étel is komoly volt, ahogy komoly mennyiségben ott tornyosult a tányérjaikon. Nehezebb volt, mint amit Tally megszokott, túlságosan is ízes, mint amikor az ételekről szóló történelemórán ők maguk próbáltak meg főzni. Az eper viszont cukor nélkül is édes volt, s bár irtó furcsának tűnt, hogy csak úgy magában egye, de a füstösök kenyerének magában is volt íze. Persze Tally boldogan felfalt volna bármit, ami nem BolSpag.

Azt azért inkább nem kérdezte meg, hogy a pörkölt miből készült. Erre a napra elég volt megemésztenie a halott fák gondolatát.

Miközben a tányérjukról fogyott az étel, Shay barátai városi hírekről faggatták Tallyt. Iskolai sportversenyekről, egy-egy szappanopera folytatásáról, arról, hogy mi történt a város ügyeivel. Tudni akarták, hallott-e más szökevényekről is. Tally igyekezett megválaszolni a kérdéseiket. Senki sem próbálta eltitkolni, hogy honvágya van. Miközben felidézték régi barátaikat, csínytevéseiket, arcuk évekkel fiatalabbnak tűnt.

– Amikor végre megértettem Shay útmutatását, tulajdonképpen egészen egyszerű volt.

– Annyira azért nem lehetett egyszerű. Tíz napodba telt, vagy nem? – kérdezte David.

– A szülinapod előtti éjszakán indultál útnak, ugye? – kérdezte Shay.

– Pontban éjfélkor – mondta Tally. – Kilenc… és fél nap.

Croy elhúzta a száját.

– Akkor beletelt egy kis időbe, mire az őrök rád találtak, mi?

– Azt hiszem, igen. És amikor végre odaértek, majdnem ropogósra sütöttek. Hatalmas perzselés volt, ami egy kissé elharapódzott.

– Komolyan? Azt a…! – ámuldoztak Shay barátai.

– Majdnem megégett a deszkám. Meg kellett mentenem, ezért beugrottam a folyóba.

– Akkor lett ilyen a képed? – kérdezte Ryde.

Tally megérintette orrán a rongyos bőrt.

– Hát, ez egy olyan…

Majdnem azt mondta, egyszerűen, hogy „leégés”. A többiek azonban olyan elmélyült arckifejezéssel hallgatták, ő pedig olyan sokáig volt egyedül. Azon kapta magát, hogy élvezi, hogy a figyelem középpontjában lehet.

– Teljesen körülvettek a lángok – magyarázta. – A cipőm is elolvadt, miközben átkeltem egy hatalmas égő virágmezőn.

– Őrület! – füttyentett Shay.

– Furcsa. Az őrök általában odafigyelnek, hogy nem látnak-e közülünk valakit – mondta David.

– Azt hiszem, engem nem vettek észre. – Tally így inkább nem részletezte a tényt, hogy szándékosan rejtette el a légdeszkáját. – Különben is bent voltam a folyóban, és azelőtt sosem láttam helikoptert, csak egy nappal korábban, és iszonyúan dübörögve jött elő a füstből, és felém hajtotta a tüzet. De persze fogalmam sem volt róla, hogy a környezetőrök a jó fiúk. Azt hittem, sírjukból feltámadt rozsdás piromániások.

Mindenki nevetett, Tally pedig élvezte, hogy ennyien figyelnek rá. Olyan érzés volt, mint a suliban elmesélni egy igazán jól sikerült csínyt, csak sokkal jobb, mivel igazi életveszélyes helyzetet élt túl. David és Shay itta minden szavát. Tally örült, hogy még nem hozta működésbe a medált. Aligha ülhetne itt és élvezhetné a füstösök érdeklődését, ha épp az imént árulta volna el őket. Úgy döntött, estig vár, s majd akkor teszi meg, amit kell, amikor egyedül van.

– Hátborzongató lehetett – mondta David, s hangja elvonta Tally figyelmét kellemetlen gondolataitól. – Mármint ott gubbasztani az orchideák között és napokig csak várakozni.

Tally vállat vont.

– Nekem tetszettek. Fogalmam sem volt az egész szupergyom dologról.

– Te semmit nem mondtál el neki az üzenetedben? – nézett David hitetlenkedve Shayre.

Shay elpirult.

– Te mondtad, hogy ne írjak le semmi olyat, ami elárulhatja Füstöst, ezért olyan titkosírásfélével jegyeztem le.

– Ahogy elhallgatom, a titkosírásod majdnem kinyiffantotta Tallyt – mondta David, mire Shay arcáról lefagyott a mosoly. David Tallyhez fordult. – Gyakorlatilag soha senki nem teszi meg egyedül az utat. Legalábbis nem akkor, amikor életükben először hagyják el a várost.

– Én voltam már a városon kívül – ölelte át Tally barátságosan Shay vállát. – Jól megvoltam. Nekem nem jelentett mást, mint egy csomó szép virágot és különben is két hétre elég kajával indultam.

– Miért csak BolSpagot csórtál? – kérdezte Croy. – Marhára odalehetsz érte.

Mindenki vele nevetett.

Tally mosolyogni próbált.

– Észre sem vettem, amikor megfújtam. Napi három csomag BolSpag kilenc napon át. A második nap végére alig bírtam lenyelni, de ha éhes az ember…

Mindenki bólogatott. Nyilvánvalóan mindannyian ismerték nem csak a nehéz munkát, de az utazás viszontagságait is. Tally már korábban észrevette, milyen sokat evett mindenki ebédre. Lehet, hogy Shay nem is fogja elkapni az éhezéses betegséget. Ő is befalta a kupac ennivalót a tányérjáról.

– Örülök, hogy sikerült ideérned – mondta David. Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a Tally arcát csúfító karcolásokat. – Úgy látom, voltak olyan kalandjaid, amiről nem meséltél nekünk.

Tally nagyot nyelt, vállat vont és remélte, hogy úgy tűnik, mintha szerénykedne.

Shay mosolyogva ölelte meg Davidét.

– Tudtam, hogy csípni fogod Tallyt.

Harang kondult, mire valamennyien igyekeztek befejezni az evést.

– Ez mi volt? – kérdezte Tally.

David elvigyorodott.

– Vár a munka.

– Te velünk jössz – mondta Shay. – Ne félj, túl fogod élni.

Útközben Shay a sínnek nevezett hosszú, lapos hullámvasútról mesélt. Némelyik egy egész földrészt is átszel. A rozsdások után megmaradt kevés dolog egyike, mely még mindig a tájat csúfítja. A romokkal ellentétben azonban a sínek hasznosak, és nem csak légdeszkázáshoz. Füstösben főként ebből nyerték a fémet.

David nagyjából egy éve fedezett fel egy újabb sínpályát. Nem vezetett hasznos helyre, ezért megtervezte a lebontását, hogy belőle további légiösvényeket építsenek a völgyben. Shay tíz napja, amióta megérkezett Füstösbe, ott dolgozott.

Hatan átdeszkáztak a völgy túloldalára, majd ki a habosan zubogó folyócska fölé, végig egy vasérccel teli, pengeéles hegygerinc fölött. Onnan lenézve Tally megérezte, hogy milyen magasra jutott, amióta elhagyta a tengerpartot. Mintha az egész kontinens ott feküdt volna a lábuk alatt. Egy vékony, a gerinc alatt húzódó felhőtakaró tükrözte a fejük feletti vastagabb felhőréteget, de a párafátylon keresztül is láthatóak voltak az erdők, mezők és a folyók csillogó kanyarulatai. A hegynek erről az oldaláról még mindig látszott a fehér orchideatenger, mely terjeszkedő sivatagként csillogott a napfényben.

– Olyan hatalmas minden – motyogta Tally.

– Ezt odalentről sosem érezheted – felelt Shay. – Nem érzed, milyen kicsi a város. Hogy milyen apróvá kell tenniük mindenkit, hogy fogságban tudják tartani őket.

Tally bólogatott, de közben elképzelte, milyen is lenne, ha azt a sok embert szabadjára engednék odalent. Kivágnák a fákat és leölnék az állatokat, hogy legyen mit enniük és úgy száguldoznának fel s alá, mint valami feltámadt rozsdás gépezet.

Mégsem cserélte volna el ezt a pillanatot a világ minden kincséért sem, amikor ott állhat és letekinthet az alatta húzódó síkságra. Az elmúlt négy évet azzal töltötte, hogy Újszéphely felhőkarcolóinak körvonalát bámulta, s azt gondolta, az a világ legszebb látványa, de ma már másképp vélekedett.

Lejjebb, félúton a hegy másik oldala felé egy folyó keresztezte David vasúti sínpárját. Az út Füstöstől odáig összevissza kanyargott, kihasználva vasereket, folyókat és kiszáradt patakmedreket, de egyszer sem kellett leszállniuk a deszkáról. Shay mondta is, hogy gyalog semmiképpen sem jöhetnének visszafelé, nehéz fémrakománnyal megpakolva.

A síneket kúszónövények és satnya fák nőtték be. Minden talpfát a növényzet tucatnyi csápja szorongatott. Helyenként, ahol kisebb szakaszokon hiányzott a sín, már kivágták az erdőt, de a maradékot szorosan fogta a markában.

– Ezt meg hogy fogjuk kiszabadítani? – kérdezte Tally, és belerúgott egy göcsörtös gyökérbe, miközben nyeszlettnek érezte magát a vadon erejével szemben.

– Ezt kapd ki! – mondta Shay, és hátizsákjából előhúzott egy szerszámot, egy karhosszúságú teleszkópos botot, ami kihúzva olyan hosszú volt, mint amilyen magas Tally. Shay megcsavarta az egyik végét, mire kihajtódott négy rövid csáp, úgy, mint egy esernyő küllői. – Erőkarnak nevezik, és gyakorlatilag bármit meg lehet mozdítani vele.

Shay újra megcsavarta a fogót, és a küllők visszahúzódtak. Azután az emelő egyik végét bedöfte egy talpfa alá. Egy újabb csuklómozdulattól a rúd remegni kezdett, a fából pedig morgó hang hallatszott. Shay lába hátracsúszott, de teljes súlyával a botnak dőlt, s nem engedte kiszabadulni a talpfa alól. Az öreg fa lassan emelkedni kezdett, letépte magáról a növényeket, elszakadt a földtől, és meggörbítette a rajta fekvő sínt. Tally látta, ahogy az erőkar küllői kinyílnak a talpfa alatt, és fokozatosan felfelé kényszerítik, miközben a sín kezd kiszakadni a helyéből.

Shay Tallyre mosolygott.

– Megmondtam.

– Hadd próbáljam ki! – kérte Tally, és a szerszám felé nyúlt.

Shay nevetve húzott elő a hátizsákjából egy másik erőkart.

Tally kinyitotta, és beszúrta a Shay által mutatott talpfa alá. Lassan elcsavarta a fogóját, míg a szerszám remegni nem kezdett a kezében.

A fa megmozdult, s Tally keze nyomán kifordult a fém és a föld. Kúszónövények szakadtak ki a földből, és Tally cipőtalpán keresztül is érezte panaszukat, mintha távoli földrengés moraját hallaná. A fém sikolya betöltötte a levegőt, és a sín kezdett meghajolni, kiszabadult a növényzet és az őt évszázadok óta leszorító rozsdás csavarok hatalma alól. Végül a szerszám teljesen kinyílt, és a sín ott feküdt még mindig csak félig megszabadulva ősi béklyóitól. A két lány együttes erővel igyekezett kicibálni az erőkarokat.

– Tök jó, mi? – kérdezte Shay, homlokáról az izzadságot törölgetve.

Tally vigyorogva bólogatott.

– Akkor ne állj ott, hanem fejezd be a munkát!