HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Dél­után há­rom óra volt, az elő­szo­ba­aj­tó bel­ső ol­da­lán öt bő­rönd állt egy­más mel­lett a sző­nye­gen. Ott volt köz­tük az enyém, egy sár­ga, mar­ha­bőr kof­fer, mind­két ol­da­la jól össze­kar­col­va, so­kat lök­dös­ték már kü­lön­fé­le au­tók cso­mag­tar­tó­i­ban. Volt két csi­nos re­pü­lő­tás­ka, mind­ket­tőn L. M. mo­nog­ram. Volt még egy régi, fe­ke­te roz­már­bőr után­zat, M. D. mo­nog­ram­mal, vé­gül egy kis mű­bőr ne­szesszer, ami egy dol­lár negy­ve­nért kap­ha­tó a drug­sto­re-ok­ban.

Dr. Carl Moss ép­pen el­ment, sűrű át­ko­kat szór­va rám, ami­ért meg­vá­rat­ta dél­utá­ni kép­zelt be­te­ge­it. Fa­ti­ma-szi­var­já­nak édes­kés il­la­ta meg­mér­gez­te szá­mom­ra a le­ve­gőt. For­gat­tam az agyam­ban azt, ami­re vissza tud­tam em­lé­kez­ni Moss vá­la­szá­ból kér­dé­sem­re, va­jon mennyi idő múl­va lesz Mer­le rend­ben.

– Az at­tól függ, mit ért azon, hogy rend­ben. Min­dig erő­sen fe­szül­tek lesz­nek az ide­gei, és csök­kent az ösz­tön­éle­te. Min­dig fé­lénk lesz, és tar­ta­ni fog va­la­mi ve­szély­től. Tö­ké­le­tes apá­ca lett vol­na be­lő­le. A val­lá­sos ér­ze­lem­vi­lág a maga szű­kös­sé­gé­ben, sti­li­zált ér­zé­se­i­vel és zord tisz­ta­sá­gá­val, tel­jes fel­ol­dó­dást je­len­tett vol­na neki. Ahogy a do­log áll, fel­te­he­tő­en egyi­ke lesz azok­nak a sa­va­nyú képű szü­zek­nek, akik köz­könyv­tá­rak­ban ki­csiny asz­ta­luk mö­gött ül­nek, és dá­tu­mo­kat pe­csé­tel­nek a köny­vek­be.

– Ennyi­re még­sem – mond­tam, de a dok­tor csak rám vi­gyor­gott bölcs, zsi­dó fe­jé­vel, és ki­ment az aj­tón. – És mel­les­leg, hon­nan tud­ja, hogy szü­zek? – fűz­tem hoz­zá, a csu­kott aj­tó­hoz for­dul­va, de ez nem ve­ze­tett sem­mi­re.

Rá­gyúj­tot­tam, az ab­lak­hoz men­tem, és egy idő múl­va Mer­le meg­je­lent a há­ló­szo­ba fe­lő­li aj­tó­ban. Ott állt, és né­zett ka­ri­kás sze­mé­vel. Sá­padt, fe­gyel­me­zett ar­cocs­ká­ján a száj­rú­zson kí­vül sem­mi ki­ké­szí­tés nem volt.

– Te­gyen egy kis rúzst az ar­cá­ra – mond­tam neki. – Úgy néz ki, mint egy sel­lő, aki egész éj­sza­ka a ha­lász­ha­jók­kal vi­as­ko­dott.

El­ment, és ki­csit ki­fes­tet­te az ar­cát. Mi­kor vissza­jött, a cso­ma­gok­ra né­zett, és csen­de­sen szó­lalt meg.

– Les­lie köl­csön­adott két bő­rön­döt.

– Igen – mond­tam és rá­néz­tem. Na­gyon csi­nos volt. Hosszú de­re­kú, rozs­da­szí­nű nad­rá­got vi­selt, Bata-ci­pőt, bar­na-fe­hér min­tás blúzt és na­rancs­szí­nű sá­lat. Szem­üveg nem volt raj­ta. Nagy, ko­balt sze­me ki­csit hu­nyor­gott, de nem job­ban, mint vár­ha­tó volt. Ha­ját szo­ro­san le­nyal­ta, de ezen nem­igen tud­tam se­gí­te­ni.

– Ret­te­ne­te­sen ter­hé­re vol­tam – mond­ta. – Bor­zasz­tó­an saj­ná­lom.

– Sza­már­ság. Be­szél­tem az ap­já­val is, az any­já­val is. Na­gyon bol­do­gok. Csak két­szer lát­ták ma­gát a nyolc év alatt, és úgy ér­zik, mint­ha már majd­nem el­vesz­tet­ték vol­na.

– Bol­do­gan lá­to­ga­tom meg őket egy idő­re – mond­ta, a sző­nye­get néz­ve. – Na­gyon ked­ves Mrs. Mur­dock­tól, hogy el­en­ged. So­sem tu­dott hosszabb idő­re nél­kü­löz­ni. – Úgy moz­gat­ta a lá­bát, mint­ha nem tud­ná, mit kezd­jen vele nad­rág­ban, pe­dig az ő pan­tal­ló­ja volt, és már ko­ráb­ban szem­be kel­lett néz­nie ez­zel a prob­lé­má­val. Vé­gül össze­szo­rí­tot­ta a tér­dét, és össze­kul­csol­ta fö­löt­te a ke­zét.

– Ha van még va­la­mi meg­be­szél­ni­va­lónk – mond­tam –, vagy va­la­mi, amit eset­leg el akar ne­kem mon­da­ni, es­sünk túl raj­ta most. Mert nem uta­zom ke­resz­tül a fél USA-n, egy ideg­össze­rop­pa­ná­sos­sal a szom­széd ülé­sen.

Az ujj­per­cé­be ha­ra­pott, és gyors pil­lan­tá­so­kat lö­vellt fe­lém.

– Teg­nap este… – mond­ta, el­hall­ga­tott és el­pi­rult.

– Te­gyük csak fel a régi le­mezt – mond­tam. – Teg­nap este maga azt mond­ta, hogy meg­öl­te Van­ni­er-t, az­tán azt mond­ta, nem ölte meg. Én tu­dom, hogy nem tet­te. Ez a kér­dés le van zár­va.

Le­ej­tet­te a ke­zét, me­re­ven né­zett, csen­de­sen, fe­gyel­me­zet­ten, és a tér­dén nyug­vó keze egy­ál­ta­lán nem volt fe­szes.

– Van­ni­er jó­val ko­ráb­ban halt meg, mint ahogy maga oda­ért. Maga azért ment oda, hogy Mrs. Mur­dock ré­szé­ről va­la­mi pénzt ad­jon neki.

– Nem… a ma­gam ré­szé­ről – mond­ta. – Noha ter­mé­sze­te­sen Mrs. Mur­dock pén­ze volt. Töb­bel tar­to­zom neki, mint amit va­la­ha is vissza tu­dok fi­zet­ni. Per­sze nem ad ne­kem nagy fi­ze­tést, de ez alig…

– Jel­lem­ző rá, hogy nem ad ma­gá­nak ren­des fi­ze­tést, és az, hogy töb­bel tar­to­zik neki, mint amit va­la­ha is vissza tud fi­zet­ni, szin­tén nem mese, ha­nem va­ló­ság. Hu­szon­ötöt kel­le­ne rá­húz­ni ah­hoz, hogy meg­kap­ja azt, ami ma­gá­tól jár neki. Azon­ban ez most nem fon­tos. Van­ni­er azért lett ön­gyil­kos, mert el­kap­ták egy sö­tét ügy­ben. Ez vi­lá­gos és vég­le­ges. Ahogy maga vi­sel­ke­dett, töb­bé-ke­vés­bé sze­rep­ját­szás volt. Sú­lyos ideg­sok­kot ka­pott, ami­kor meg­lát­ta Van­ni­er hol­tan vi­gyor­gó áb­rá­za­tát a tü­kör­ben. Ez a sokk fel­ger­jesz­tett egy má­si­kat, amely hosszú idő­vel ez­előtt érte, és maga ezt a lel­ki­ál­la­po­tot dra­ma­ti­zál­ta a sa­ját kü­lö­nös mód­ján.

Fé­lén­ken rám né­zett, és réz­sző­ke fe­jé­vel mint­egy be­le­egye­ző­leg bó­lin­tott.

– És maga nem lök­te ki sem­mi­fé­le ab­la­kon Ho­race Brigh­tot – mond­tam.

Az arca meg­rán­dult, és ijesz­tő­en el­sá­padt.

– Én… én – a ke­zét a szá­ja elé tet­te, ott hagy­ta, és rám ve­tet­te ijedt te­kin­te­tét.

– Nem jár­nék így el – foly­tat­tam –, ha dr. Moss nem mond­ta vol­na, hogy le­het, és akár most is be­ad­ha­tom ma­gá­nak. Azt hi­szem, hogy maga ta­lán azt gon­dol­ja, meg­öl­te Ho­race Brigh­tot. Volt rá oka és al­kal­ma, és egy pil­la­nat­ra ta­lán meg is for­dult a fe­jé­ben, hogy él az al­ka­lom­mal. De ez nem vág össze a ter­mé­sze­té­vel. Az utol­só pil­la­nat­ban vissza­ret­ten­ne. És va­ló­ban, eb­ben az utol­só pil­la­nat­ban va­la­mi­től va­ló­szí­nű­leg meg­hök­kent és el­ájult. Bright per­sze va­ló­ban ki­esett, de nem maga volt az, aki ki­lök­te.

Egy pil­la­nat szü­ne­tet tar­tot­tam, és lát­tam, hogy a kéz újra le­hull, a má­sik­hoz csat­la­ko­zik, a ket­tő össze­kap­cso­ló­dik, és erő­sen szo­rít­ják egy­mást.

– Ma­gá­val el­hi­tet­ték, hogy maga lök­te ki őt. Gon­do­san, meg­fon­tol­tan, az­zal a hig­gadt kö­nyör­te­len­ség­gel tet­ték ezt, amely­re csak bi­zo­nyos faj­ta, nők ké­pe­sek egy má­sik nő­vel szem­ben. Ha ma lát­ja Mrs. Mur­doc­kot, nem gon­dol fél­té­keny­ség­re, de ez az in­dí­ték meg­volt ben­ne. Volt en­nél ko­mo­lyabb is – egy öt­ven­ezer dol­lá­ros élet­biz­to­sí­tás –, ez volt min­den, ami egy csőd­be ju­tott va­gyon­ból meg­ma­radt. Meg­volt ben­ne az a kü­lö­nös zsar­no­ki sze­re­tet a fia iránt, ami ilyen nők sa­ját­ja. Hi­deg, ke­se­rű, gát­lás­ta­lan nő ez: ir­ga­lom és saj­ná­lat nél­kül hasz­nál­ta fel ma­gát biz­to­sí­ték gya­nánt arra az eset­re, ha Van­ni­er elő­jön a far­bá­val. Maga csak bűn­bak volt a szá­má­ra. Ha ki akar mász­ni ab­ból a fény­te­len, le­foj­tott élet­ből, amit ed­dig élt, tu­do­má­sul kell ven­nie ezt, és el kell hin­nie, amit mon­dok. Tu­dom, ne­héz.

– Tel­je­sen le­he­tet­len – mond­ta csen­de­sen, az or­rom nyer­gé­re füg­geszt­ve te­kin­te­tét. – Mrs. Mur­dock min­dig cso­dá­la­tos volt hoz­zám. Igaz, so­sem em­lé­kez­tem na­gyon tisz­tán – de nem vol­na sza­bad ilyen ször­nyű dol­go­kat mon­da­nia má­sok­ról.

Elő­vet­tem a fe­hér bo­rí­té­kot, ami Van­ni­er képe mö­gött volt. Ben­ne két kép meg egy ne­ga­tív. Mer­le előtt áll­tam, és az ölé­be tet­tem az egyik ké­pet.

– Rend­ben van, néz­ze meg. Van­ni­er az utca túl­ol­da­lá­ról vet­te fel.

Meg­néz­te.

– Nini, ez Mr. Bright – mond­ta. – Ugye, nem na­gyon éles kép? És ez Mrs. Mur­dock – ak­kor Mrs. Bright volt –, pon­to­san mö­göt­te. Mr. Bright­nak mint­ha őrü­let vol­na a sze­mé­ben. – Fel­né­zett rám, ar­cán va­la­mi sze­líd kí­ván­csi­ság­gal.

– Ha itt őrü­let van az ar­cán, lát­nia kel­lett vol­na né­hány má­sod­perc­cel ké­sőbb, mi­kor zu­hant.

– Mi­kor mit csi­nált?

– Néz­ze – mond­tam, és a han­gom­ban volt már va­la­mi két­ség­be­esés –, ez egy fény­kép, ami Mrs. Elisa­beth Bright Mur­doc­kot áb­rá­zol­ja, mi­kor első fér­jét ki­lö­ki az iro­dá­ja ab­la­kán. Zu­han. Néz­ze meg a ke­ze­i­nek a hely­ze­tét. Or­dít a fé­le­lem­től. A neje mö­göt­te áll, és az arca me­rev a düh­től – vagy va­la­mi más­tól. Egy­ál­ta­lán nem érti? Ez volt Van­ni­er bi­zo­nyí­té­ka az egész idő alatt. Mur­dock­ék so­sem lát­ták, és nem is egé­szen hit­ték el, hogy lé­te­zik. De lé­te­zett. Teg­nap éj­jel ta­lál­tam rá, ugyan­olyan vé­let­len foly­tán, mint ami­lyen­nek a kép lé­te­zé­sét kö­szön­het­te. A vé­let­len néha igaz­sá­gos. Kez­di ér­te­ni?

Újra meg­néz­te a fény­ké­pet, és fél­re­rak­ta.

– Mrs. Mur­dock min­dig olyan ara­nyos volt hoz­zám – mond­ta.

– Bűn­ba­kot csi­nált ma­gá­ból – mond­tam azon a csen­des, foj­tott han­gon, amit a ren­de­ző hasz­nál a rosszul menő pró­bán. – Mrs. Mur­dock ügyes, ke­mény, tü­rel­mes asszony. Tisz­tá­ban van sa­ját ma­gá­val. Még ki is ad egy dol­lárt, hogy nyer­jen egy dol­lárt, amit ke­ve­sen tesz­nek meg az ő faj­tá­já­ból. Ezt meg­en­ge­dem neki. A leg­szí­ve­seb­ben egy ele­fán­tö­lő fegy­ver­rel együtt nyúj­ta­nám át, de ezt a jó ne­ve­lé­sem tilt­ja.

– Hát így ál­lunk – mond­ta. Lát­tam raj­ta, hogy há­rom szó­ból ta­lán egyet hal­lott, és azt sem hit­te el. – So­sem sza­bad ezt meg­mu­tat­nia Mrs. Mur­dock­nak. Ret­te­ne­te­sen fel­ide­ge­sí­te­né.

Fel­áll­tam, ki­vet­tem a ke­zé­ből a fény­ké­pet, kis da­ra­bok­ra tép­tem, és be­dob­tam a pa­pír­ko­sár­ba.

– Le­het, hogy még saj­nál­ni fog­ja, hogy ezt tet­tem – mond­tam neki, nem árul­va el, hogy még van egy pél­dá­nyom és a ne­ga­tív. – Ta­lán há­rom hó­nap – vagy há­rom év múl­va fel­éb­red egy éj­jel, és rá­jön, hogy iga­zat mond­tam. És ak­kor ta­lán sze­ret­né újra lát­ni a ké­pet. És ta­lán eb­ben is té­ve­dek, de le­het, hogy na­gyon csa­ló­dott lesz, ha rá­jön, hogy nem ölt meg sen­kit. Ez re­mek. Így is, úgy is re­mek. Most le­me­gyünk, és be­szál­lunk a ko­csim­ba, és el­me­gyünk Wichit­á­ba, meg­lá­to­gat­juk a szü­le­it. És nem hi­szem, hogy vissza­megy Mrs. Mur­dock­hoz, de az is le­het, hogy eb­ben is té­ve­dek. Most már er­ről nem be­szé­lünk. Töb­bé nem.

– Nincs pén­zem – mond­ta.

– Öt­száz dol­lár­ja van, amit Mrs. Mur­dock kül­dött ma­gá­nak. Itt van a zse­bem­ben.

– Ez csak­ugyan bor­zasz­tó ren­des tőle!

– Ezer ör­dög – mond­tam, ki­men­tem a kony­há­ba, és ke­ver­tem egy gyors italt, mi­előtt el­in­dul­nánk. Nem hasz­nált. Csak a fal­ra akar­tam mász­ni tőle, és át­rág­ni ma­gam a mennye­ze­ten.