HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Hosszú idő múl­va búj­tam elő rej­tek­he­lyem­ről, és újra kö­rül­néz­tem a nap­pa­li­ban. Oda­men­tem, és fel­emel­tem a pisz­tolyt, az­tán na­gyon gon­do­san meg­tö­röl­get­tem, és újra le­tet­tem. A ha­mu­tar­tó­ból ki­vet­tem a há­rom rú­zsos csik­ket, ki­vit­tem a für­dő­szo­bá­ba, és le­húz­tam a to­a­let­ten. Kö­rül­néz­tem, ke­res­tem a má­sik po­ha­rat, amin raj­ta van az asszony ujj­le­nyo­ma­ta. Ilyen nem volt. Azt az egyet, ami tele volt ál­lott ital­lal, ki­vit­tem a kony­há­ba, ki­öb­lí­tet­tem, és meg­tö­röl­tem egy tör­lő­ru­há­val.

Az­tán a csú­nyább rész kö­vet­ke­zett. Le­tér­del­tem a sző­nyeg­re a szé­ke mel­lé, fel­emel­tem a pisz­tolyt, és a le­nyú­ló, csont­me­rev ké­zért nyúl­tam. Az ujj­le­nyo­mat nem lesz jó, de ujj­le­nyo­mat lesz, és nem Morny­né ujj­le­nyo­ma­ta. A pisz­toly­nak re­cés, gumi agya volt, a bal ol­da­lon, a csa­var alatt, le­tört egy kis da­rab. Ezen nincs ujj­le­nyo­mat. Egy mu­ta­tó­ujj a cső jobb ol­da­lán, két ujj a ra­vasz­vé­dő ken­gye­len, egy hü­velyk­ujj a bal ol­da­li, la­pos ré­szen, a tár mö­gött. Így meg­fe­le­lő lesz.

Még egy­szer kö­rül­néz­tem a nap­pa­li szo­bá­ban.

Gyen­gébb­re kap­csol­tam a lám­pa fé­nyét. Még így is túl erő­sen vi­lá­gí­tot­ta meg a ha­lott sár­ga ar­cát. Ki­nyi­tot­tam a be­já­ra­ti aj­tót, ki­húz­tam a kul­csot, le­dör­göl­tem, és vissza­tol­tam a zár­ba. Be­csuk­tam az aj­tót, és le­tö­röl­tem a ki­lin­cset, az­tán utam­ra in­dul­tam a ház­tömb mel­lett le­fe­lé, a ko­csi­hoz.

Vissza­tér­tem Holly­wood­ba, be­zár­tam a ko­csit, és meg­in­dul­tam a jár­dán, a töb­bi par­ko­ló ko­csi mel­lett, a Bris­tol be­já­ra­ta felé.

A sö­tét­ben az egyik ko­csi­ból re­kedt sut­to­gás szólt fe­lém. A ne­ve­men szó­lí­tot­tak. Ed­die Prue hosszú, fe­hér arca buk­kant föl, egy kis Pac­kard te­te­je alól, a kor­mány mö­gül. Egye­dül volt a ko­csi­ban. A ko­csi aj­ta­já­ra tá­masz­kod­tam, és be­néz­tem.

– Hogy megy a bolt, he­kus­kám?

Le­lök­tem egy gyu­fát, és az ar­cá­ba fúj­tam a füs­töt.

– Ki ej­tet­te el an­nak a fog­tech­ni­kai anya­got szál­lí­tó cég­nek a szám­lá­ját, amit teg­nap ide­ad­tak ne­kem – kér­dez­tem. – Van­ni­er vagy más va­la­ki?

– Van­ni­er.

– Mit akar­tak, hogy mit csi­nál­jak vele – de­rít­sem ki egy Te­a­ger nevű em­ber élet­raj­zát?

– Sü­ket ala­kok­kal nem tár­gya­lok – mond­ta Ed­die Prue.

– Mi­ért lett vol­na a zse­bé­ben, hogy el­ejt­se? És ha el­ej­tet­te, mi­ért nem ad­ták neki egy­sze­rű­en vissza? Más szó­val, te­kint­ve, hogy én sü­ket alak va­gyok, ma­gya­ráz­za meg ne­kem, mi­ért hoz va­la­kit egy fog­tech­ni­kai szám­la olyan iz­ga­lom­ba, hogy ma­gán­de­tek­tí­vet fo­gad? Kü­lö­nö­sen olyan urak, mint Alex Morny, akik nem sze­re­tik a ma­gán­de­tek­tí­ve­ket.

– Morny jó fej – mond­ta Ed­die Prue hi­de­gen.

– Ő az, aki­ről a mon­dást ki­ta­lál­ták: „Buta, mint egy szí­nész.”

– Hagy­ja ezt. Nem tud­ja, mire hasz­nál­ják azt a fo­gá­sza­ti anya­got?

– De. Rá­jöt­tem. Az al­bas­to­ne-t arra hasz­nál­ják, hogy fo­gak és mé­lye­dé­sek le­nyo­ma­tát ké­szít­sék el be­lő­le. Na­gyon ke­mény, na­gyon fi­nom por, ami min­den kis rész­le­tet ki­tű­nő­en vissza­ad. A má­sik anya­got, a crys­to­bo­li­tot a vi­asz­mo­del­lek ké­szí­té­sé­hez hasz­nál­ják. Elő­nye, hogy alak­vál­toz­ta­tás nél­kül nagy­fo­kú hőt vi­sel el. Mond­ja azt, hogy nem tud­ja, mi­ről be­szé­lek.

– Fel­te­szem, hogy tud­ja, ho­gyan ké­szí­te­nek arany be­ra­ká­so­kat? – kér­dez­te Ed­die Prue. – Fel­te­szem, hogy tud­ja, mi?

– Két órá­mat szen­tel­tem eme is­me­re­tek­re a mai na­pon. Szak­em­ber va­gyok. Mit érek vele?

Egy kis ide­ig hall­ga­tott, az­tán így szólt:

– Szo­kott új­sá­got ol­vas­ni?

– Né­ha­nap­ján.

– Va­jon nem ol­vas­ta, hogy egy öreg, Mor­ning­star ne­ve­ze­tű fiút le­ütöt­tek a Bel­font Bu­il­ding­ben, a Ki­len­ce­dik ut­cá­ban, épp két eme­let­tel en­nek a Te­a­ger­nek az iro­dá­ja fö­lött? Ta­lán ol­vas­ta, vagy még­sem?

Nem fe­lel­tem. Még egy pil­la­na­tig né­zett en­gem, az­tán ki­nyúj­tot­ta a ke­zét az ön­in­dí­tó felé, és be­nyom­ta az in­dí­tó­gom­bot. A mo­tor be­in­dult, és ő vál­ta­ni kez­dett.

– Sen­ki sem le­het annyi­ra sü­ket, mint ami­lyen­nek maga tet­te­ti ma­gát – mond­ta csen­de­sen. – Sen­ki. Jó éj­sza­kát.

A ko­csi el­tá­vo­lo­dott a jár­da­sze­gély­től, és le­eresz­ke­dett a domb­ról, Frank­lin felé. Be­le­vi­gyo­rog­tam a messze­ség­be, ami­kor el­tűnt.

Fel­men­tem a la­kás­ba, ki­nyi­tot­tam az aj­tót, né­hány hü­velyk­nyi­re ki­tár­tam, és hal­kan ko­pog­tam. A szo­bá­ból moz­gás hal­lat­szott. Erő­tel­jes kül­se­jű nő nyi­tot­ta ki az aj­tót. Fe­hér ápo­ló­női egyen­ru­há­já­nak fi­tyu­lá­ját fe­ke­te sza­lag dí­szí­tet­te.

– Mar­lo­we va­gyok. Itt la­kom.

– Jöj­jön be, Mr. Mar­lo­we. Dr. Moss szólt ne­kem.

Csen­de­sen be­csuk­tam az aj­tót, és hal­kan be­szél­get­tünk.

– Hogy van a be­teg? – kér­dez­tem.

– Al­szik. Mi­kor ide­ér­tem, már ál­mos volt. Miss Ly­ming­ton va­gyok. Nem so­kat tu­dok róla, csu­pán azt, hogy a hő­mér­sék­le­te nor­má­lis, a pul­zu­sa még min­dig in­kább gyors, de las­su­ló­ban. Gon­do­lom, lel­ki za­var.

– Meg­gyil­kol­va ta­lált egy em­bert – mond­tam. – Ez tel­je­sen ki­hoz­ta a sod­rá­ból. Elég mé­lyen al­szik ah­hoz, hogy be­men­jek, és össze­szed­jek né­hány ap­ró­sá­got, amit el­vi­szek ma­gam­mal a szál­lo­dá­ba?

– Ó, igen Ha nem csi­nál zajt, va­ló­szí­nű­leg nem fog fel­éb­red­ni. Amennyi­ben még­is, az sem baj.

Be­men­tem, és némi pénzt fet­tem az asz­tal­ra.

– Van itt­hon kávé, son­ka, to­jás, ke­nyér, pa­ra­di­csom­lé, na­rancs és ital. Ha még va­la­mi­re szük­sé­ge van, te­le­fo­nál­nia kell.

– Már meg­vizs­gál­tam a kész­le­te­it – mond­ta az ápo­ló­nő mo­so­lyog­va. – Min­de­nünk van, ami­re hol­nap reg­ge­li utá­nig szük­sé­günk le­het. Itt fog ma­rad­ni a be­teg?

– Ez dr. Moss­tól függ. Azt hi­szem, ha­za­megy, mi­helyt meg­gyó­gyul. Az ott­ho­na elég messze van, Wichit­á­ban.

– Én csak ápo­ló­nő va­gyok, de nem hi­szem, hogy olyan baja len­ne, amit egy jó kis al­vás ne kú­rál­na ki.

– Egy jó kis al­vás és más tár­sa­ság – mond­tam, de Miss Ly­ming­ton szá­má­ra ez nem je­len­tett sem­mit.

Vé­gig­men­tem a fo­lyo­són, és be­kuk­kan­tot­tam a há­ló­szo­bá­ba. Az én egyik pi­zsa­má­mat ad­tak rá. Majd­nem a há­tán fe­küdt, egyik kar­ja a ta­ka­rón. A pi­zsa­ma­ka­bát uj­ját hat vagy több hü­velyk­kel fel­haj­tot­ták. Az ujj vége alatt a ki­csi kéz ke­mé­nyen ököl­be szo­rult. Az arca meg­vi­selt, sá­padt, de egé­szen bé­kés volt. Ke­res­gél­tem a szek­rény­ben, elő­vet­tem egy bő­rön­döt, és be­le­tet­tem egy­pár ap­ró­sá­got. Ami­kor vissza­in­dul­tam, újra Mer­le-re néz­tem. A sze­me ki­nyílt, és egye­ne­sen fel­né­zett a mennye­zet­re. Az­tán meg­moz­dult annyi­ra, hogy meg­lás­son en­gem, és ajka szé­lén hal­vány kis mo­soly je­lent meg.

– Hel­lo. – Gyen­ge, ki­me­rült han­gocs­ka volt, olyan hang, amely tu­da­tá­ban van an­nak, hogy tu­laj­do­no­sa ágy­ban van, ápo­ló­nő van mel­let­te, és meg­van min­de­ne.

– Hel­lo.

Oda­men­tem mel­lé, és le­néz­tem rá, ren­de­zett vo­ná­sa­i­mon gya­kor­lott mo­sollyal.

– Jól va­gyok – sut­tog­ta. – Re­me­kül. Ugye?

– Hogy­ne.

– Ez a maga ágya, ami­ben fek­szem?

– Jól van ez így. Nem fo­gom meg­ha­rap­ni.

– Nem fé­lek – mond­ta. Egy kéz csú­szott fe­lém, és ott fe­küdt te­nyér­rel fel­fe­lé, vár­va, hogy meg­fog­jam. Meg­fog­tam. – Nem fé­lek ma­gá­tól. Nincs olyan nő, aki fél­ne ma­gá­tól, ugye?

– Ha ezt maga mond­ja, azt hi­szem, bók­nak te­kint­he­tem.

A sze­me mo­soly­gott, az­tán megint ko­mollyá vált.

– Ha­zud­tam ma­gá­nak – mond­ta hal­kan. – Én – én nem lőt­tem le sen­kit.

– Tu­dom, Ott vol­tam. Fe­lejt­se el. Ne gon­dol­jon rá.

– Min­dig azt mond­ják az em­ber­nek, hogy fe­lejt­se el, ami kel­le­met­len. De az em­ber so­sem fe­lej­ti el. Úgy ér­tem, ki­csit buta do­log ilyet mon­da­ni.

– Oké – mond­tam, sér­tő­dést mí­mel­ve. – Buta va­gyok. Mit szól­na még egy kis al­vás­hoz?

Meg­for­dí­tot­ta a fe­jét, amíg a sze­mem­be nem né­zett. Az ágy szé­lén ül­tem, a ke­zét fog­va.

– Ide fog jön­ni a rend­őr­ség? – kér­dez­te.

– Nem. És pró­bál­ja le­küz­de­ni csa­ló­dá­sát.

Össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Maga biz­to­san azt hi­szi, hogy én tel­je­sen bo­lond va­gyok.

– Nos – le­het.

A sze­mé­ben két könny je­lent meg, ki­csú­szott a sze­me sar­kán, és sze­lí­den le­folyt az ar­cán.

– Mrs, Mur­dock tud­ja, hogy hol va­gyok?

– Még nem. Oda­me­gyek, és meg­mon­dom neki.

– El kell neki mon­da­nia – min­dent?

– Mi­ért ne?

El­for­dí­tot­ta tő­lem a fe­jét.

– Meg fog­ja ér­te­ni – szólt csen­de­sen. – Ő tud­ja azt a ször­nyű dol­got, amit nyolc év­vel ez­előtt el­kö­vet­tem. Azt a ször­nyű, ret­te­ne­tes dol­got.

– Per­sze. Ezért fi­ze­tett mind ez ide­ig Van­ni­er­nak.

– Jaj ne­kem – mond­ta. Ki­húz­ta a má­sik ke­zét is a ta­ka­ró alól, el­húz­ta azt, amit én fog­tam, és szo­ro­san össze­szo­rí­tot­ta a ket­tőt. – Bár­csak maga se tud­ta vol­na meg. Bár­csak. Soha sen­ki sem tud­ta Mrs. Mur­doc­kon kí­vül. A szü­le­im sem. Bár­csak maga se tud­ná.

Az aj­tó­ban fel­tűnt az ápo­ló­nő, és szi­go­rú­an né­zett rám.

– Nem hi­szem, hogy a be­teg­nek sza­bad be­szél­get­nie, Mr. Mar­lo­we. Azt hi­szem, ön­nek most tá­voz­nia kell.

– Néz­ze, Miss Ly­ming­ton, én két nap­ja is­me­rem ezt a lányt, maga csak két órá­ja. Ez a be­szél­ge­tés na­gyon jót tesz neki.

– Okoz­hat egy újabb… ro­ha­mot – mond­ta szi­go­rú­an, ke­rül­ve a te­kin­te­te­met.

– Nos, ha meg kell len­nie, nem jobb neki, ha most ke­rül rá a sor, mi­kor maga itt van, és át­se­gí­ti őt raj­ta? Men­jen ki a kony­há­ba, és ke­ver­jen ma­gá­nak egy italt.

– Szol­gá­lat­ban so­sem iszom – mond­ta hi­de­gen. – Mel­les­leg a le­he­le­te­men is ész­re­ve­he­ti va­la­ki.

– Maga most ne­kem dol­go­zik. Min­den al­kal­ma­zot­tam­tól meg­kí­vá­nom, hogy időn­ként fel­önt­sön a ga­rat­ra. Egyéb­ként, ha jól meg­va­cso­ráz­na, és me­gen­ne egy­pár Cha­sert a kony­ha­szek­rény­ből, sen­ki sem ven­né ész­re a le­he­le­tén.

Gyor­san el­mo­so­lyo­dott, és ki­ment a szo­bá­ból. Mer­le úgy fi­gyel­te mind­ezt, mint egy igen ko­moly szín­da­rab fri­vol köz­já­té­kát. Kis­sé bosszan­kod­va.

– Min­dent el aka­rok ma­gá­nak mon­da­ni – mond­ta li­heg­ve. – Én…

Oda­nyúl­tam, és man­cso­mat rá­tet­tem össze­kul­csolt ke­zé­re.

– Hagy­ja. Tu­dom. Mar­lo­we min­dent tud – ki­vé­ve azt, hogy ho­gyan le­het ren­de­sen meg­él­ni. Egy vasa sincs. Most maga megint alud­ni fog, és hol­nap el­vi­szem Wichit­á­ba – a szü­le­it meg­lá­to­gat­ni. Mrs. Mur­dock költ­sé­gé­re.

– Hát ez cso­dá­la­to­san ked­ves tőle – ki­ál­tott fel tág­ra nyílt, csil­lo­gó szem­mel. – De min­dig is cso­dá­la­to­san bánt ve­lem.

Fel­áll­tam az ágy szé­lé­ről.

– Cso­dá­la­tos egy asszony – mond­tam, és vi­gyo­rog­va néz­tem le rá. – Cso­dá­la­tos. Most oda­me­gyek, és lesz egy egé­szen ked­ves be­szél­ge­té­sünk, egy csé­sze tea mel­lett. És ha rög­tön szé­pen el nem al­szik, nem en­ge­dem meg, hogy to­váb­bi gyil­kos­sá­go­kat be­vall­jon.

– Maga ré­mes. Nem sze­re­tem ma­gát. – El­for­dí­tot­ta a fe­jét, kar­ja­it vissza­dug­ta a ta­ka­ró alá, és be­csuk­ta a sze­mét.

Az ajtó felé men­tem. Az aj­tó­nál hir­te­len meg­for­dul­tam, és gyor­san vissza­néz­tem. Egyik sze­me nyit­va volt, en­gem fi­gyelt. Rá­ka­csin­tot­tam, mire si­et­ve le­huny­ta a sze­mét, s én vissza­men­tem a nap­pa­li­ba, és Miss Ly­ming­ton­ra vi­gyo­rog­va, bő­rönd­del a ke­zem­ben, ki­sé­tál­tam.

A San­ta Mo­ni­ca bul­vár­ra haj­tot­tam. A zá­log­ház még nyit­va volt. Az öreg zsi­dó, a ma­gas, fe­ke­te fej­fe­dő­ben, kis­sé meg­le­pő­dött­nek lát­szott, hogy ilyen ha­mar vissza tu­dom vál­ta­ni a zá­lo­go­mat. Meg­mond­tam neki, hogy így szo­kott ez len­ni Holly­wood­ban.

Ki­vet­te a bo­rí­té­kot a pán­cél­szek­rény­ből, fel­tép­te, át­vet­te a pén­ze­met és a zá­log­cé­du­lá­mat, és a fé­nyes arany­ér­mét ki­csúsz­tat­ta a ke­zé­ből.

– Ami­lyen ér­té­kes, nem szí­ve­sen adom ma­gá­nak vissza – mond­ta. – A meg­mun­ká­lá­sa, érti? A meg­mun­ká­lá­sa gyö­nyö­rű.

– És az arany, ami ben­ne van, biz­to­san meg­ér vagy húsz dol­lárt – je­gyez­tem meg.

Vál­lat vont és mo­soly­gott, én zseb­re dug­tam az ér­mét, és jó éjt kí­ván­tam neki.