HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Mr. Pi­et­ro Pa­ler­mo a szo­bá­já­ban ült, mely, el­te­kint­ve a ma­ha­gó­ni, re­dő­nyös író­asz­tal­tól, az arany­ke­re­tes, hár­mas szent­kép­től és a ha­tal­mas, ében­fa hátú, ele­fánt­csont fe­szü­let­től, pon­to­san olyan volt, mint egy Vik­tó­ria ko­ra­be­li sza­lon. A szo­ba pat­kó ala­kú ka­na­pé­val és fa­ra­gott, ma­ha­gó­ni­ból ké­szült szé­kek­kel volt bú­to­roz­va, fi­nom csip­ke­vé­dő te­rí­tőcs­kék­kel. A zöl­des­szür­ke már­vány kan­dal­ló pár­ká­nyán ara­nyo­zott bronz óra ál­lott. A sa­rok­ban nagy, régi fa­li­óra ke­tye­gett lus­tán. Ele­gáns, haj­lí­tott lá­ba­kon álló, ová­lis, már­vány te­te­jű asz­ta­lon, üveg­bú­ra alatt, vi­asz­vi­rá­gok. A sző­nyeg vas­tag, min­tá­ja te­li­tűz­del­ve vi­rág­á­gacs­kák­kal. Még egy vit­rin is volt a szo­bá­ban, min­den­fé­le cse­cse­be­cse szá­má­ra, és teli is volt cse­cse­be­csék­kel: ki­csi, fi­nom por­ce­lán csé­szék, üveg és por­ce­lán szob­rocs­kák, ele­fánt­csont­ból és sö­tét ró­zsa­fá­ból ké­szült nip­pek, fes­tett tá­nyé­rok, régi, hattyú ala­kú, ame­ri­kai só­tar­tók és más ef­fé­lék vol­tak ben­ne.

Az ab­la­ko­kon hosszú csip­ke­füg­gö­nyök csüng­tek, de a szo­ba déli fek­vé­sű volt és na­gyon vi­lá­gos. Az utca túl­ol­da­lá­ról ide­lát­szot­tak an­nak a la­kás­nak az ab­la­kai, amely­ben Ge­or­ge An­son Phil­lip­set meg­öl­ték. A két épü­let kö­zöt­ti utca na­pos volt és csen­des.

A ma­gas, sö­tét bőrű, csi­nos fejű, acél­szür­ke hajú olasz el­ol­vas­ta a név­je­gye­met, és így szólt:

– Ti­zen­két perc múl­va dol­gom van. Mit óhajt, Mé­ész­ter Mar­lo­we?

– Én ta­lál­tam meg teg­nap a holt­tes­tet az utca túl­ol­da­lán. Ba­rá­tom volt.

Szót­la­nul né­zett rám hi­deg, fe­ke­te sze­mé­vel.

– Luke-nak nem ezt mond­ta.

– Luke-nak?

– Ő a ház­gond­no­kom.

– Nem­igen szok­tam ide­ge­nek­kel so­kat be­szél­ni, Mr. Pa­ler­mo.

– Ez he­lyes. Ve­lem be­szél, mi?

– Ön ma­gas ál­lá­sú, fon­tos em­ber. Ön­nel be­szél­he­tek. Ön teg­nap lá­tott en­gem. Le­írt en­gem a rend­őr­ség­nek. Na­gyon pon­to­san, azt mond­ják.

– Si. So­kat lá­tok – mond­ta fel­in­du­lás nél­kül.

– Lá­tott on­nan teg­nap egy ma­gas, sző­ke nőt ki­jön­ni.

Ta­nul­má­nyo­zott.

– Nem teg­nap. Két-há­rom nap­pal ez­előtt. A he­ku­sok­nak azt mond­tam, teg­nap. – Cset­tin­tett hosszú uj­ja­i­val. – Ugyan, a he­ku­sok!

– Teg­nap lá­tott ide­ge­ne­ket, Mr. Pa­ler­mo?

– Van hát­só ki- és be­já­rat is. Van lép­cső a má­so­dik­ról is. – A kar­órá­já­ra né­zett.

– Ak­kor eb­ből nem sül ki sem­mi – mond­tam. – Ma reg­gel ta­lál­ko­zott Henc­h­csel.

Fel­emel­te a te­kin­te­tét, és lus­tán vé­gig­fu­tott az ar­co­mon.

– Ezt a he­ku­sok mond­ták ma­gá­nak?

– Azt mond­ták, maga rá­vet­te Henc­het, hogy vall­jon. Azt mond­ták, Hench ba­rát­ja ma­gá­nak. Mennyi­re jó ba­rát­ja, azt per­sze nem tud­ják.

– Hench val­lott? – mo­so­lyo­dott el hir­te­len de­rű­sen.

– Csak­hogy nem Hench volt a gyil­kos – mond­tam.

– Nem?

– Nem.

– Ez ér­de­kes. Foly­tas­sa, Mé­ész­ter Mar­lo­we.

– A val­lo­más ha­mis. Maga vet­te rá, va­la­mi­lyen ok­ból.

Fel­állt, az aj­tó­hoz ment, és ki­ki­ál­tott.

– Tony!

Újra le­ült. Ala­csony, erős­nek lát­szó digó jött be a szo­bá­ba, rám né­zett, és le­ült a fal mel­lé, egy egye­nes szék­be.

– Tony, ez az em­ber Mé­ész­ter Mar­lo­we. Nézd, itt a név­je­gye.

Tony oda­ment a név­je­gyért, és a ke­zé­ben tart­va le­ült.

– Na­gyon jól nézd meg ezt az em­bert, Tony. Ne fe­lejtsd el, jó?

– Azt csak bíz­za rám, Mr. Pa­ler­mo.

– Ba­rát­ja volt ma­gá­nak? Jó ba­rát­ja? – kér­de­zett Mr. Pa­ler­mo.

– Igen.

– Ez szo­mo­rú. Ajaj. Ez szo­mo­rú. Mon­dok ma­gá­nak va­la­mit. Egy ba­rát, az ba­rát. Én mon­dom ma­gá­nak. De ne mond­ja meg sen­ki­nek. Az át­ko­zott he­ku­sok­nak sem, jó?

– Jó.

– Ez ígé­ret, Mé­ész­ter Mar­lo­we. Ezt nem sza­bad el­fe­lej­te­ni. Maga nem el­fe­lej­ti?

– Nem fe­lej­tem el.

– Tony, ő nem el­fe­lej­ti ma­gát. Érti?

– Sza­va­mat ad­tam. Amit mond, az köz­tünk ma­rad.

– Ak­kor jó. Oké. Én nagy csa­lád­ból szár­ma­zom. Sok nő­vér és báty. Egyik báty na­gyon rossz. Majd­nem olyan rossz, mint Tony.

Tony vi­gyor­gott.

– Oké, ez a báty na­gyon csen­de­sen él. Az utca má­sik ol­da­lán. Mo­zog­nia kell. Oké, a he­ku­sok meg­töl­tik a há­zat. Nem jó. Túl so­kat kér­dez­nek. Nem jót tesz üz­let­nek, nem jót tesz rossz báty­nak. Érti?

– Igen. Ér­tem.

– Oké, ez a Hench nem jó, de sze­gény gye­rek, ré­sze­ges, mun­ka­nél­kü­li. Bért nem fi­zet, de ne­kem van sok pénz. Így mon­dom neki, ide­fi­gyelj, Hench, te val­la­ni fogsz. Te be­teg em­ber vagy. Két-há­rom hé­tig be­teg. Bí­ró­ság elé ke­rülsz. Van egy ügy­vé­dem a szá­mod­ra. Azt mon­dod, a po­kol­ba a val­lo­más­sal. Ré­szeg vol­tam. Az át­ko­zott he­ku­sok ben­ne ma­rad­nak a pác­ban. A bíró ki­ereszt, te vissza­jössz hoz­zám, és én gon­dos­ko­dom ró­lad. Oké? Így Hench azt mond­ta, oké, val­lott. Így van?

– És két-há­rom hét múl­va a rossz test­vér messze jár, a nyom ki­hűlt és a he­ku­sok va­ló­szí­nű­leg le­ír­ják a Phil­lips-féle gyil­kos­sá­got mint ki­de­rít­he­tet­lent. Így van?

– Si. – Megint mo­soly­gott. De­rűs, me­leg mo­soly, mint a ha­lál csók­ja.

– Ez meg­old­ja Hench sor­sát, Mr. Pa­ler­mo – mond­tam. – De raj­tam nem so­kat se­gít a ba­rá­to­mat il­le­tő­en.

Meg­ráz­ta a fe­jét, és megint az órá­já­ra pil­lan­tott. Fel­áll­tam. Tony is fel­állt. Nem szán­dé­ko­zott sem­mit sem ten­ni, de jobb, ha az em­ber áll. Gyor­sab­ban tud mo­zog­ni.

– Az a baj ve­le­tek, gye­re­kek – mond­tam –, hogy sem­mi­sé­ge­kért vagy­tok ti­tok­za­to­sak. Meg kell mon­da­ni a jel­szót, mi­előtt be­le­ha­rap­tok a ke­nyér­be. Ha most el­men­nék a ka­pi­tány­ság­ra, és el­me­sél­ném a fi­úk­nak, amit itt el­mond­ta­tok, a sze­mem­be ne­vet­né­nek. És én ve­lük ne­vet­nék.

– Tony nem so­kat ne­vet – mond­ta Pa­ler­mo.

– A vi­lág tele van olyan em­be­rek­kel, akik nem so­kat ne­vet­nek, Mr. Pa­ler­mo – mond­tam. – Ezt ma­gá­nak tud­nia kel­le­ne. Maga so­kat el­he­lyez kö­zü­lük oda, aho­va va­lók.

– Ez a fog­lal­ko­zá­som – mond­ta, erő­sen össze­ráz­kód­va.

– Meg fo­gom tar­ta­ni az ígé­re­te­met – mond­tam. – De az eset­ben, ha két­sé­gei tá­mad­ná­nak ez irány­ban, ne pró­bál­jon be­von­ni fog­lal­ko­zá­si kö­ré­be. Mert én a ke­rü­le­tem­ben elég­gé is­mert gye­rek va­gyok, és ha vé­let­le­nül Tony­ból len­ne üz­le­ti ügy he­lyet­tem, ez a cég bel­ügye vol­na, amin nincs sem­mi ha­szon.

Pa­ler­mo ne­ve­tett.

– Ez jó, Tony. Te­me­tés – ön­költ­ség­ből! Oké.

Fel­állt, és fe­lém nyúj­tot­ta kes­keny, erős, me­leg ke­zét.