TIZENHETEDIK FEJEZET
A hegyszorostól körülbelül húsz mérföldnyire északra, széles, virágzó mohával szegélyezett bulvár kanyarodott a hegyek lába felé. Öt háztömbnyi volt a hossza, de egyetlen ház sem állott rajta. A végétől aszfaltút kanyargott a hegyek közé. Ez volt Idle Valley.
Az első dombon, a domb gerincén alacsony, fehér, cseréptetős épület állott az út mentén. Fedett tornácán reflektorral megvilágított felirat: Idle Valley Őrs. Az úton kapu, két szárnya az útszélek felé kitárva, a közepén négyzet alakú, fehér jelzés, amelyen a stop felirat foszforeszkáló gombokból volt kirakva. Egy másik reflektor az úttestnek a jelzés előtti részét világította meg.
Megálltam. Egy egyenruhás, csillagokat viselő ember, aki felszíjazott revolvert hordott hajlékony bőrtokban, megnézte a kocsimat, aztán egy oszlopra erősített táblát szemlélt.
Odajött a kocsihoz.
– Jó estét. Nincs feljegyezve a kocsi száma. Ez magánút. Látogatóba jön?
– A klubba megyek.
– Melyikbe?
– Az Idle Valley Clubba.
– Nyolcvanhét-hetvenhét. Így hívjuk itt. A Mr. Morny clubja.
– Úgy van.
– Gondolom, nem tag.
– Nem.
– Valakinek be kell jelentenie. Valakinek, aki tag, vagy aki helyi lakos. Tudja, ez mind magánkézben van.
– Nem lehet besurranni?
– Nem – mosolygott.
– Nevem Philip Marlowe. Eddie Prue-t keresem.
– Prue-t?
– Morny titkára, azt hiszem.
– Egy pillanat, kérem.
Az épület ajtajához ment, és mondott valamit. Belül egy másik egyenruhás ember bekapcsolta a telexet. Egy kocsi mögém állott és dudált. Az őrszobából kihallatszott az írógép kattogása. Az ember, aki velem tárgyalt, ránézett a dudáló kocsira, és befelé intette. Elsiklott mellettem, és elvágtatott a sötétségben. Hosszú, nyitott kocsi volt, az elülső ülésen három, kissé ittas hölgy, csupa cigaretta, ívelt szemöldök és szívdöglesztő arckifejezés. A kocsi átrohant a kanyaron és eltűnt.
Az egyenruhás visszajött hozzám, és egyik kezét a kocsi ajtajára tette.
– Oké, Mr. Marlowe. Jelentkezzék a klubban a parancsnoknál, legyen szíves. Egy mérföldnyire, jobbra. Van ott egy kivilágított parkoló és a falon a szám. Csak a szám. Nyolcvanhét-hetvenhét. Jelentkezzék az őrszemnél, kérem.
– Ugyan minek? – kérdeztem.
Nagyon nyugodt volt, nagyon udvarias és nagyon határozott.
– Pontosan tudnunk kell, hová megy. Sok féltenivaló van Idle Valley-ben.
– És mi lenne, ha nem jelentkeznék?
– Maga húzni akar engem – megkeményedett a hangja.
– Nem. Csak tudni akartam.
– Portyázó kocsik indulnak a keresésére.
– Hányan vannak őrségen?
– Bocsánat – mondta. – Körülbelül egy mérföldnyire van innen, jobbra, Mr. Marlowe.
A csípőjén viselt pisztolyra meg az ingére tűzött jelvényre néztem.
– És ezt nevezik demokráciának – jegyeztem meg.
Hátranézett, aztán a földre köpött, és kezét a kocsiajtó párkányára tette.
– Lehet, hogy társaságra akad – mondta. – Ismertem egy pasast, a John Reed Club tagja volt. Odaát volt ez Boyle Heightsben.
– Tovaris – mondtam.
– A forradalmakkal az a baj, hogy nem megfelelő emberek kezébe kerülnek.
– Ez az – mondtam.
– Másrészt, lehet-e valaki rosszabb, mint az a rakás gazdag csaló, aki errefelé lakik?
– Lehet, hogy egy szép napon maga is itt fog lakni.
Megint köpött.
– Nem laknék én itt, ha évi ötvenezer dollárt kapnék, és selyempizsamában hálatnának, rózsaszín gyöngysorral a nyakamon.
– Semmi esetre sem tehetek magának ilyen ajánlatot.
– Hát csak tegye bármikor. Éjjel vagy nappal. Csak tegye meg az ajánlatot, és majd meglátja, mit felelek.
– Hát akkor most megyek, és jelentkezem az őrszemnél, a klubban – mondtam.
– Mondja meg neki, hogy le van… – mondta. – És azt is, hogy én mondtam.
– Meglesz – feleltem.
Mögöttem kocsi érkezett és dudált. Elhajtottam. Mozdonnyi sötét limuzin fújt le az útról a dudájával. Mikor elhaladt mellettem, olyan zajt csapott, mint a hulló, száraz falevelek.
Erre nem fújt a szél, és a holdfény olyan erős volt a völgyben, hogy a fekete árnyékok olyannak látszottak, mintha vésővel vágták volna ki őket.
A kanyarban az egész völgy kitárult a szemem előtt. Ezer fehér ház szétszórva a dombokon, tízezer kivilágított ablak, fölöttük udvariasan függtek a csillagok, vigyázva, nehogy túl közel kerüljenek, tekintettel a járőrre.
A klub épületének az útra néző fala fehér volt és üres. Nem volt bejárat, nem volt ablak a földszinten. A számtábla kicsi, de ragyogó, lila neon. 8777. Semmi más. Oldalt ernyős, lefelé világító lámpák alatt egyenletes sorokban álltak a kocsik, a fekete aszfaltba rajzolt keretekben. A fényben tiszta, jól vasalt egyenruhába öltöztetett személyzet járt fel és alá.
Az út az épület mögé kanyarodott, és egy mély, betonozott tornáchoz vezetett. Fölötte üveg- és krómtető, de igen halovány világítás. Kiszálltam a kocsiból, kaptam egy, a rendszámomat feltüntető jegyet, odavittem egy kis asztalhoz, ahol egy egyenruhás férfiú ült, és eléje böktem.
– Philip Marlowe – mondtam. – Látogató.
– Köszönöm, Mr. Marlowe. – Felírta a nevet és a számot, visszaadta a jegyet, és felvette a telefont.
Fehér, kétsoros, vászon egyenruhába bújtatott néger tárta ki előttem az ajtót, vállán arany epolett, fején széles aranyszalaggal díszített sapka.
Az előcsarnok olyan volt, mint egy drága kiállítású operettben. Sok fény, csillogás, díszlet, sok ruha, sok hang, csupa sztár a szereposztásban, a történet olyan eredeti, mint egy repedt köröm. A gyönyörű, tompa, közvetett fényben úgy tetszett, hogy a falak a végtelenbe nyúlnak, és elvesznek a lágy, buja csillagok között, amelyek valóban hunyorogtak. Épp hogy át lehetett kelni a szőnyegen, uszonyok nélkül. A háttérben szabadon ívelő lépcsősor, krómozott és fehérre zománcozott folyosó, amely széles, alacsony, szőnyeggel borított lépcsőfokokban emelkedett. A terem bejáratánál egy jól megtermett főpincér álldogált unottan, a nadrágján kéthüvelyknyi szatén lampasz, a karja alatt egy csomó aranyfeliratú étlap. Olyan arca volt, amely udvarias vigyorból szinte egyetlen izom megmozdítása nélkül tud átváltani hideg dühbe.
A bár bejárata balra esett. Félhomályos, csendes helyiség. A bármixer oly halkan mozgott a felhalmozott üvegáru halvány csillogásában, mint egy molylepke a levegőben. Magas, csinos, szőke nő, olyan színű ruhában, mintha tengervizet öntöttek volna le aranyporral, jött ki éppen a női mosdóból, az ajkát rúzsozta, és dudorászva indult az árkádok felé.
Rumbadallam hallatszott az árkádokon túlról, és ő mosolyogva ingatta aranyló fejét a zene ütemére. Alacsony, kövér, vörös arcú és csillogó szemű férfi várta, karján fehér stólával. Vastag ujjaival belemarkolt a nő meztelen karjába, és idétlenül bámult fel rá.
Őszibarackvirág színére emlékeztető kínai pizsamába öltözött ruhatároslány jött elém, hogy a kalapomat átvegye; tekintetével nemtetszését fejezte ki öltözékem miatt. Szeme titokzatosan csillogott.
A folyosón a dohányáruslány közeledett. Hajában kócsagtoll, testén annyi ruha, amit egy fogpiszkáló mögé még el lehet rejteni, szép lábai közül az egyiket ezüstre, a másikat aranyra festette. Megvetően nézett bele a világba, mint az olyan hölgy, akinél csak hosszú távra lehet randevút kapni.
Bementem a bárba, és belesüllyedtem egy pehellyel töltött bőr bárszékbe. Halkan csengtek a poharak, lágyan izzott a fény, halk hangon suttogtak szerelemről vagy tíz százalékról, vagy amiről éppen suttogni szoktak ilyen helyen.
Egy magas, jóképű férfi, kitűnően szabott, szürke öltönyben hirtelen felállt egy fal melletti kis asztal mellől, a bárhoz ment, és szidni kezdte az egyik mixert. Percekig szidalmazta hangosan és élesen, vagy kilenc olyan nevet alkalmazva rá, amit általában nem szoktak magas, finom kinézésű, jól szabott, szürke ruhába öltözött urak használni. Mindenki elhallgatott, és a csendben őt nézte. Hangja úgy hatolt át a tompa rumbazenén, mint lapát a havon.
A mixer teljesen mozdulatlanul állt, és az őt szidalmazó embert nézte. Göndör haja, világos, meleg bőre és távolálló, óvatos szeme volt. Nem mozgott, nem beszélt. A magas ember elhallgatott, és elvonult a bárból. Mindenki követte a szemével, csak a mixer nem nézett utána.
A mixer lassan végigment a bárpult mellett, és odajött, ahol én ültem. Nem nézett rám, az arcán csak sápadtság ült. Aztán hozzám fordult, és így szólt:
– Mivel szolgálhatok, uram?
– Egy Eddie Prue nevű egyénnel akarok beszélni.
– Úgy?
– Itt dolgozik – mondtam.
– Itt dolgozik, és mit csinál? – hangja teljesen egyenletes és száraz volt, mint a száraz homok.
– Úgy tudom, ő a főnök jobb keze.
– Ó, Eddie Prue. – Lassan egyik ajkát a másik fölé húzta, és kendőjével kis köröket rajzolt a bárpultra. – Neve?
– Marlowe.
– Marlowe. Iszik valamit, amíg vár?
– Egy martinit kérek.
– Egy martini. Szárazon. Nagyon-nagyon szárazon.
– Oké.
– Kanállal óhajtja fogyasztani, vagy késsel és villával?
– Vágja csíkokba – mondtam. – Majd majszolgatom iskolába menet.
– Az olívát stanicliba tegyem?
– Vágja a pofámba, ha úgy tetszik.
– Köszönöm, uram – mondta. – Egy dry martinit.
Három lépést távolodott tőlem, aztán visszajött, áthajolt a bárpulton, és így szólt:
– Rosszul kevertem egy italt. Erről beszélt az az úr.
– Hallottam.
– Úgy beszélt a dologról velem, ahogy urak szoktak egymás között. Ahogy nagymenő igazgatók rámutatnak apró tévedéseinkre. Hallotta őt.
– Eegen – hagytam rá, azon elmélkedve, vajon meddig folytatja még.
– Hallatta magát, hallatta magát az az úr. Aztán idejövök magához, és megsértem.
– Értem – mondtam.
Felemelte az egyik ujját, és elgondolkodva nézte.
– Csak úgy. Egy idegent.
– A nagy, barna szemem teszi – nyugtatgattam. – Szelíd a tekintetem.
– Kösz, haverom – mondta csendesen, és elment.
Láttam, ahogy a bár másik végénél telefonál. Aztán láttam, hogy a shakert rázza. Mire visszajött az italommal, már teljesen rendben volt.