TIZENHETEDIK FEJEZET

A hegy­szo­ros­tól kö­rül­be­lül húsz mér­föld­nyi­re észak­ra, szé­les, vi­rág­zó mo­há­val sze­gé­lye­zett bul­vár ka­nya­ro­dott a he­gyek lába felé. Öt ház­tömb­nyi volt a hossza, de egyet­len ház sem ál­lott raj­ta. A vé­gé­től asz­fal­tút ka­nyar­gott a he­gyek közé. Ez volt Idle Val­ley.

Az első dom­bon, a domb ge­rin­cén ala­csony, fe­hér, cse­rép­te­tős épü­let ál­lott az út men­tén. Fe­dett tor­ná­cán ref­lek­tor­ral meg­vi­lá­gí­tott fel­irat: Idle Val­ley Őrs. Az úton kapu, két szár­nya az út­szé­lek felé ki­tár­va, a kö­ze­pén négy­zet ala­kú, fe­hér jel­zés, ame­lyen a stop fel­irat fosz­fo­resz­ká­ló gom­bok­ból volt ki­rak­va. Egy má­sik ref­lek­tor az út­test­nek a jel­zés előt­ti ré­szét vi­lá­gí­tot­ta meg.

Meg­áll­tam. Egy egyen­ru­hás, csil­la­go­kat vi­se­lő em­ber, aki fel­szí­ja­zott re­vol­vert hor­dott haj­lé­kony bőr­tok­ban, meg­néz­te a ko­csi­mat, az­tán egy osz­lop­ra erő­sí­tett táb­lát szem­lélt.

Oda­jött a ko­csi­hoz.

– Jó es­tét. Nincs fel­je­gyez­ve a ko­csi szá­ma. Ez ma­gán­út. Lá­to­ga­tó­ba jön?

– A klub­ba me­gyek.

– Me­lyik­be?

– Az Idle Val­ley Club­ba.

– Nyolc­van­hét-het­ven­hét. Így hív­juk itt. A Mr. Morny club­ja.

– Úgy van.

– Gon­do­lom, nem tag.

– Nem.

– Va­la­ki­nek be kell je­len­te­nie. Va­la­ki­nek, aki tag, vagy aki he­lyi la­kos. Tud­ja, ez mind ma­gán­kéz­ben van.

– Nem le­het be­sur­ran­ni?

– Nem – mo­soly­gott.

– Ne­vem Phi­lip Mar­lo­we. Ed­die Prue-t ke­re­sem.

– Prue-t?

– Morny tit­ká­ra, azt hi­szem.

– Egy pil­la­nat, ké­rem.

Az épü­let aj­ta­já­hoz ment, és mon­dott va­la­mit. Be­lül egy má­sik egyen­ru­hás em­ber be­kap­csol­ta a te­le­xet. Egy ko­csi mö­gém ál­lott és du­dált. Az őr­szo­bá­ból ki­hal­lat­szott az író­gép kat­to­gá­sa. Az em­ber, aki ve­lem tár­gyalt, rá­né­zett a du­dá­ló ko­csi­ra, és be­fe­lé in­tet­te. El­sik­lott mel­let­tem, és el­vág­ta­tott a sö­tét­ség­ben. Hosszú, nyi­tott ko­csi volt, az elül­ső ülé­sen há­rom, kis­sé it­tas hölgy, csu­pa ci­ga­ret­ta, ívelt szem­öl­dök és szív­dög­lesz­tő arc­ki­fe­je­zés. A ko­csi át­ro­hant a ka­nya­ron és el­tűnt.

Az egyen­ru­hás vissza­jött hoz­zám, és egyik ke­zét a ko­csi aj­ta­já­ra tet­te.

– Oké, Mr. Mar­lo­we. Je­lent­kez­zék a klub­ban a pa­rancs­nok­nál, le­gyen szí­ves. Egy mér­föld­nyi­re, jobb­ra. Van ott egy ki­vi­lá­gí­tott par­ko­ló és a fa­lon a szám. Csak a szám. Nyolc­van­hét-het­ven­hét. Je­lent­kez­zék az őr­szem­nél, ké­rem.

– Ugyan mi­nek? – kér­dez­tem.

Na­gyon nyu­godt volt, na­gyon ud­va­ri­as és na­gyon ha­tá­ro­zott.

– Pon­to­san tud­nunk kell, hová megy. Sok fél­te­ni­va­ló van Idle Val­ley-ben.

– És mi len­ne, ha nem je­lent­kez­nék?

– Maga húz­ni akar en­gem – meg­ke­mé­nye­dett a hang­ja.

– Nem. Csak tud­ni akar­tam.

– Por­tyá­zó ko­csik in­dul­nak a ke­re­sé­sé­re.

– Há­nyan van­nak őr­sé­gen?

– Bo­csá­nat – mond­ta. – Kö­rül­be­lül egy mér­föld­nyi­re van in­nen, jobb­ra, Mr. Mar­lo­we.

A csí­pő­jén vi­selt pisz­toly­ra meg az in­gé­re tű­zött jel­vény­re néz­tem.

– És ezt ne­ve­zik de­mok­rá­ci­á­nak – je­gyez­tem meg.

Hát­ra­né­zett, az­tán a föld­re kö­pött, és ke­zét a ko­csi­aj­tó pár­ká­nyá­ra tet­te.

– Le­het, hogy tár­sa­ság­ra akad – mond­ta. – Is­mer­tem egy pa­sast, a John Reed Club tag­ja volt. Oda­át volt ez Boy­le Heights­ben.

– To­va­ris – mond­tam.

– A for­ra­dal­mak­kal az a baj, hogy nem meg­fe­le­lő em­be­rek ke­zé­be ke­rül­nek.

– Ez az – mond­tam.

– Más­részt, le­het-e va­la­ki rosszabb, mint az a ra­kás gaz­dag csa­ló, aki er­re­fe­lé la­kik?

– Le­het, hogy egy szép na­pon maga is itt fog lak­ni.

Megint kö­pött.

– Nem lak­nék én itt, ha évi öt­ven­ezer dol­lárt kap­nék, és se­lyem­pi­zsa­má­ban há­lat­ná­nak, ró­zsa­szín gyöngy­sor­ral a nya­ka­mon.

– Sem­mi eset­re sem te­he­tek ma­gá­nak ilyen aján­la­tot.

– Hát csak te­gye bár­mi­kor. Éj­jel vagy nap­pal. Csak te­gye meg az aján­la­tot, és majd meg­lát­ja, mit fe­le­lek.

– Hát ak­kor most me­gyek, és je­lent­ke­zem az őr­szem­nél, a klub­ban – mond­tam.

– Mond­ja meg neki, hogy le van… – mond­ta. – És azt is, hogy én mond­tam.

– Meg­lesz – fe­lel­tem.

Mö­göt­tem ko­csi ér­ke­zett és du­dált. El­haj­tot­tam. Moz­donnyi sö­tét li­mu­zin fújt le az út­ról a du­dá­já­val. Mi­kor el­ha­ladt mel­let­tem, olyan zajt csa­pott, mint a hul­ló, szá­raz fa­le­ve­lek.

Erre nem fújt a szél, és a hold­fény olyan erős volt a völgy­ben, hogy a fe­ke­te ár­nyé­kok olyan­nak lát­szot­tak, mint­ha vé­ső­vel vág­ták vol­na ki őket.

A ka­nyar­ban az egész völgy ki­tá­rult a sze­mem előtt. Ezer fe­hér ház szét­szór­va a dom­bo­kon, tíz­ezer ki­vi­lá­gí­tott ab­lak, fö­löt­tük ud­va­ri­a­san függ­tek a csil­la­gok, vi­gyáz­va, ne­hogy túl kö­zel ke­rül­je­nek, te­kin­tet­tel a jár­őr­re.

A klub épü­le­té­nek az útra néző fala fe­hér volt és üres. Nem volt be­já­rat, nem volt ab­lak a föld­szin­ten. A szám­táb­la ki­csi, de ra­gyo­gó, lila neon. 8777. Sem­mi más. Ol­dalt er­nyős, le­fe­lé vi­lá­gí­tó lám­pák alatt egyen­le­tes so­rok­ban áll­tak a ko­csik, a fe­ke­te asz­falt­ba raj­zolt ke­re­tek­ben. A fény­ben tisz­ta, jól va­salt egyen­ru­há­ba öl­töz­te­tett sze­mély­zet járt fel és alá.

Az út az épü­let mögé ka­nya­ro­dott, és egy mély, be­to­no­zott tor­nác­hoz ve­ze­tett. Fö­löt­te üveg- és króm­te­tő, de igen ha­lo­vány vi­lá­gí­tás. Ki­száll­tam a ko­csi­ból, kap­tam egy, a rend­szá­mo­mat fel­tün­te­tő je­gyet, oda­vit­tem egy kis asz­tal­hoz, ahol egy egyen­ru­hás fér­fiú ült, és elé­je bök­tem.

– Phi­lip Mar­lo­we – mond­tam. – Lá­to­ga­tó.

– Kö­szö­nöm, Mr. Mar­lo­we. – Fel­ír­ta a ne­vet és a szá­mot, vissza­ad­ta a je­gyet, és fel­vet­te a te­le­font.

Fe­hér, két­so­ros, vá­szon egyen­ru­há­ba búj­ta­tott né­ger tár­ta ki előt­tem az aj­tót, vál­lán arany epo­lett, fe­jén szé­les arany­sza­lag­gal dí­szí­tett sap­ka.

Az elő­csar­nok olyan volt, mint egy drá­ga ki­ál­lí­tá­sú ope­rett­ben. Sok fény, csil­lo­gás, dísz­let, sok ruha, sok hang, csu­pa sztár a sze­rep­osz­tás­ban, a tör­té­net olyan ere­de­ti, mint egy re­pedt kö­röm. A gyö­nyö­rű, tom­pa, köz­ve­tett fény­ben úgy tet­szett, hogy a fa­lak a vég­te­len­be nyúl­nak, és el­vesz­nek a lágy, buja csil­la­gok kö­zött, ame­lyek va­ló­ban hu­nyo­rog­tak. Épp hogy át le­he­tett kel­ni a sző­nye­gen, uszo­nyok nél­kül. A hát­tér­ben sza­ba­don íve­lő lép­cső­sor, kró­mo­zott és fe­hér­re zo­mán­co­zott fo­lyo­só, amely szé­les, ala­csony, sző­nyeg­gel bo­rí­tott lép­cső­fo­kok­ban emel­ke­dett. A te­rem be­já­ra­tá­nál egy jól meg­ter­mett fő­pin­cér áll­do­gált unot­tan, a nad­rág­ján két­hü­velyk­nyi sza­tén lam­pasz, a kar­ja alatt egy cso­mó arany­fel­ira­tú ét­lap. Olyan arca volt, amely ud­va­ri­as vi­gyor­ból szin­te egyet­len izom meg­moz­dí­tá­sa nél­kül tud át­vál­ta­ni hi­deg düh­be.

A bár be­já­ra­ta bal­ra esett. Fél­ho­má­lyos, csen­des he­lyi­ség. A bár­mi­xer oly hal­kan moz­gott a fel­hal­mo­zott üveg­áru hal­vány csil­lo­gá­sá­ban, mint egy moly­lep­ke a le­ve­gő­ben. Ma­gas, csi­nos, sző­ke nő, olyan szí­nű ru­há­ban, mint­ha ten­ger­vi­zet ön­töt­tek vol­na le arany­por­ral, jött ki ép­pen a női mos­dó­ból, az aj­kát rú­zsoz­ta, és du­do­rász­va in­dult az ár­ká­dok felé.

Rum­ba­dal­lam hal­lat­szott az ár­ká­do­kon túl­ról, és ő mo­so­lyog­va in­gat­ta arany­ló fe­jét a zene üte­mé­re. Ala­csony, kö­vér, vö­rös arcú és csil­lo­gó sze­mű fér­fi vár­ta, kar­ján fe­hér stó­lá­val. Vas­tag uj­ja­i­val be­le­mar­kolt a nő mez­te­len kar­já­ba, és idét­le­nül bá­mult fel rá.

Őszi­ba­rack­vi­rág szí­né­re em­lé­kez­te­tő kí­nai pi­zsa­má­ba öl­tö­zött ru­ha­tá­ros­lány jött elém, hogy a ka­la­po­mat át­ve­gye; te­kin­te­té­vel nem­tet­szé­sét fe­jez­te ki öl­tö­zé­kem mi­att. Sze­me ti­tok­za­to­san csil­lo­gott.

A fo­lyo­són a do­hány­árus­lány kö­ze­le­dett. Ha­já­ban kó­csag­toll, tes­tén annyi ruha, amit egy fog­pisz­ká­ló mögé még el le­het rej­te­ni, szép lá­bai kö­zül az egyi­ket ezüst­re, a má­si­kat arany­ra fes­tet­te. Meg­ve­tő­en né­zett bele a vi­lág­ba, mint az olyan hölgy, aki­nél csak hosszú táv­ra le­het ran­de­vút kap­ni.

Be­men­tem a bár­ba, és be­le­süllyed­tem egy pe­hellyel töl­tött bőr bár­szék­be. Hal­kan cseng­tek a po­ha­rak, lá­gyan iz­zott a fény, halk han­gon sut­tog­tak sze­re­lem­ről vagy tíz szá­za­lék­ról, vagy ami­ről ép­pen sut­tog­ni szok­tak ilyen he­lyen.

Egy ma­gas, jó­ké­pű fér­fi, ki­tű­nő­en sza­bott, szür­ke öl­töny­ben hir­te­len fel­állt egy fal mel­let­ti kis asz­tal mel­lől, a bár­hoz ment, és szid­ni kezd­te az egyik mi­xert. Per­ce­kig szi­dal­maz­ta han­go­san és éle­sen, vagy ki­lenc olyan ne­vet al­kal­maz­va rá, amit ál­ta­lá­ban nem szok­tak ma­gas, fi­nom ki­né­zé­sű, jól sza­bott, szür­ke ru­há­ba öl­tö­zött urak hasz­nál­ni. Min­den­ki el­hall­ga­tott, és a csend­ben őt néz­te. Hang­ja úgy ha­tolt át a tom­pa rum­ba­ze­nén, mint la­pát a ha­von.

A mi­xer tel­je­sen moz­du­lat­la­nul állt, és az őt szi­dal­ma­zó em­bert néz­te. Gön­dör haja, vi­lá­gos, me­leg bőre és tá­vol­ál­ló, óva­tos sze­me volt. Nem moz­gott, nem be­szélt. A ma­gas em­ber el­hall­ga­tott, és el­vo­nult a bár­ból. Min­den­ki kö­vet­te a sze­mé­vel, csak a mi­xer nem né­zett utá­na.

A mi­xer las­san vé­gig­ment a bár­pult mel­lett, és oda­jött, ahol én ül­tem. Nem né­zett rám, az ar­cán csak sá­padt­ság ült. Az­tán hoz­zám for­dult, és így szólt:

– Mi­vel szol­gál­ha­tok, uram?

– Egy Ed­die Prue nevű egyén­nel aka­rok be­szél­ni.

– Úgy?

– Itt dol­go­zik – mond­tam.

– Itt dol­go­zik, és mit csi­nál? – hang­ja tel­je­sen egyen­le­tes és szá­raz volt, mint a szá­raz ho­mok.

– Úgy tu­dom, ő a fő­nök jobb keze.

– Ó, Ed­die Prue. – Las­san egyik aj­kát a má­sik fölé húz­ta, és ken­dő­jé­vel kis kö­rö­ket raj­zolt a bár­pult­ra. – Neve?

– Mar­lo­we.

– Mar­lo­we. Iszik va­la­mit, amíg vár?

– Egy mar­ti­nit ké­rek.

– Egy mar­ti­ni. Szá­ra­zon. Na­gyon-na­gyon szá­ra­zon.

– Oké.

– Ka­nál­lal óhajt­ja fo­gyasz­ta­ni, vagy kés­sel és vil­lá­val?

– Vág­ja csí­kok­ba – mond­tam. – Majd maj­szol­ga­tom is­ko­lá­ba me­net.

– Az ol­ívát sta­nic­li­ba te­gyem?

– Vág­ja a po­fám­ba, ha úgy tet­szik.

– Kö­szö­nöm, uram – mond­ta. – Egy dry mar­ti­nit.

Há­rom lé­pést tá­vo­lo­dott tő­lem, az­tán vissza­jött, át­ha­jolt a bár­pul­ton, és így szólt:

– Rosszul ke­ver­tem egy italt. Er­ről be­szélt az az úr.

– Hal­lot­tam.

– Úgy be­szélt a do­log­ról ve­lem, ahogy urak szok­tak egy­más kö­zött. Ahogy nagy­me­nő igaz­ga­tók rá­mu­tat­nak apró té­ve­dé­se­ink­re. Hal­lot­ta őt.

– Eegen – hagy­tam rá, azon el­mél­ked­ve, va­jon med­dig foly­tat­ja még.

– Hal­lat­ta ma­gát, hal­lat­ta ma­gát az az úr. Az­tán ide­jö­vök ma­gá­hoz, és meg­sér­tem.

– Ér­tem – mond­tam.

Fel­emel­te az egyik uj­ját, és el­gon­dol­kod­va néz­te.

– Csak úgy. Egy ide­gent.

– A nagy, bar­na sze­mem te­szi – nyug­tat­gat­tam. – Sze­líd a te­kin­te­tem.

– Kösz, ha­ve­rom – mond­ta csen­de­sen, és el­ment.

Lát­tam, ahogy a bár má­sik vé­gé­nél te­le­fo­nál. Az­tán lát­tam, hogy a shakert ráz­za. Mire vissza­jött az ita­lom­mal, már tel­je­sen rend­ben volt.