HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mö­göt­tem ti­pe­gő lé­pé­se­ket hal­lot­tam, a ne­ve­met ki­ál­tot­ták, de én to­vább­men­tem, amíg csak a nap­pa­li kö­ze­pé­ig nem ér­tem. Ott meg­áll­tam, meg­for­dul­tam, és hagy­tam, hogy ki­ful­lad­va utol­ér­jen. A sze­me majd ki­ug­rott a szem­üveg mö­gül, és bronz-sző­ke ha­já­ba fur­csa kis fé­nye­ket ve­tett a ma­gas ab­la­kon be­jö­vő vi­lá­gos­ság.

– Mr. Mar­lo­we! Ké­rem, ne men­jen el! Szük­sé­ge van ma­gá­ra. Iga­zán szük­sé­ge van!

– Nem őrül­tem meg! Ma reg­gel kü­lö­nö­sen szép pi­ros rúzst tett a szá­já­ra. De jól áll ma­gá­nak.

Meg­ra­gad­ta a ru­hám uj­ját.

– Ké­rem!

– Egye meg a fene – mond­tam. – Mond­ja meg neki, ugor­jék a tóba, két tóba, ha egy­be nem fér bele. Nem okos, de gyors mód­szer.

Le­néz­tem a ru­hám uj­ját mar­ko­ló kéz­re és meg­pas­kol­tam. Gyor­san el­húz­ta, és a sze­mé­ben ijedt­ség je­lent meg.

– Ké­rem, Mr. Mar­lo­we. Baj­ban van. Szük­sé­ge van ma­gá­ra.

– Én is baj­ban va­gyok – mo­rog­tam. – Fü­lig ben­ne va­gyok a baj­ban. Maga mi­ért sír?

– Ó, én iga­zán sze­re­tem őt. Tu­dom, nyers és nagy­han­gú, de a szí­ve szín­arany.

– A fene egye a szí­vét is – mond­tam. – Re­mé­lem, hogy so­ha­sem ke­rü­lök vele annyi­ra ben­ső­sé­ges vi­szony­ba, hogy ez va­la­mit is szá­mí­ta­na. Da­gadt képű vén ha­zug. Ele­gem van be­lő­le. Azt hi­szem, jól ben­ne van a sla­masz­ti­ká­ban, de én nem a ki­va­ka­rá­si brancs­ban dol­go­zom. Ne­kem meg kell mon­da­ni a dol­go­kat.

– Ó, én biz­tos va­gyok ben­ne, hogy­ha csak egy ki­csit tü­rel­mes len­ne…

Át­ka­rol­tam, anél­kül hogy oda­gon­dol­tam vol­na. El­ug­rott vagy há­rom láb­nyi­ra, és a sze­mé­ben pá­nik re­me­gett.

Egy­más­ra bá­mul­va áll­tunk, kap­kod­va lé­le­gez­tünk, én nyi­tott száj­jal, mint annyi­szor, ő pe­dig szo­ro­san össze­szo­rí­tott aj­kak­kal. Kis fe­hér orr­cim­pá­ja re­me­gett. Arca olyan sá­padt volt, ami­lyen az ügyet­len ki­ké­szí­tés alatt csak le­he­tett.

– Mond­ja – kér­dez­tem las­san –, tör­tént ma­gá­val va­la­mi kis­lány ko­rá­ban?

Na­gyon gyor­san bó­lin­tott.

– Egy fér­fi meg­ijesz­tet­te, nem­de?

Megint bó­lin­tott. Alsó aj­kát kis fe­hér fo­gai közé szo­rí­tot­ta.

– És az­óta ilyen?

Csak állt sá­pad­tan.

– Néz­ze – mond­tam –, én so­sem fo­gok olyat ten­ni ma­gá­val, ami meg­ijesz­te­né. Soha.

Sze­me el­ol­vadt a könnyek kö­ze­pet­te.

– Ha meg­érin­tet­tem ma­gát, csak annyi volt, mint­ha egy szé­ket vagy aj­tót érin­te­nék. Nem je­lent sem­mit. Vi­lá­gos?

– Igen. – Vég­re ké­pes volt va­la­mit ki­nyög­ni. Sze­me mé­lyén, a könnyek kö­zött, még min­dig resz­ke­tett a fé­le­lem. – Igen.

– Ez vo­nat­ko­zik rám – mond­tam. – Én tel­je­sen el va­gyok in­téz­ve. Mi­at­tam már nem kell ag­gód­nia. Most ve­gyük Les­lie-t. Ő más­sal van el­fog­lal­va. Maga tud­ja, ő ren­des – ab­ban az ér­te­lem­ben, ahogy mi gon­dol­juk. Igaz?

– Ó, igen – mond­ta. – Iga­zán az.

Les­lie tabu volt az ő szá­má­ra. Szá­mom­ra egy ma­rék­nyi ma­dár­pi­szok.

– Ve­gyük az öreg bo­ros­hor­dót – foly­tat­tam. – Nyers és ke­mény, azt hi­szi, fel tud fal­ni fa­la­kat, és tég­lát fog köp­ni, és rá­or­dít ma­gá­ra, de alap­já­ban véve ren­des ma­gá­val, nem?

– Ó, igen, Mr. Mar­lo­we. Pró­bál­tam meg­ma­gya­ráz­ni ma­gá­nak…

– Hogy­ne. Nos, mi­ért nem te­szi túl ma­gát raj­ta? Még min­dig itt van va­la­hol az il­le­tő, aki meg­bán­tot­ta?

A ke­zét a szá­ja elé tet­te, hü­velyk­uj­ja tö­vé­nek hú­sos ré­szét rág­csál­ta, és úgy né­zett rám, az ujja fö­lött.

– Meg­halt – mond­ta. – Ki­esett egy… egy… ab­la­kon.

In­tet­tem a jobb ke­zem­mel, meg­ál­lí­tot­tam.

– Ó, az a frá­ter. Hal­lot­tam róla. Mi­ért nem fe­lej­ti el?

– Nem – fe­lel­te, ko­mo­lyan meg­ráz­va a fe­jét a keze mö­gött. – Nem tu­dom. Mint­ha egy­ál­ta­lán nem tud­nám el­fe­lej­te­ni. Mrs. Mur­dock min­dig mond­ja, hogy fe­lejt­sem el. Hosszan be­szél ne­kem róla, hogy fe­lejt­sem el. De nem va­gyok rá ké­pes.

– Job­ban ten­né, ha in­kább be­fog­ná azt a kö­vér po­fá­ját. Csak éb­ren tart­ja így az em­lé­ket.

Mint­ha meg­le­pő­dött és ki­csit meg­sér­tő­dött vol­na.

– Ó, ez még nem min­den. A tit­kár­nő­je vol­tam, Mrs. Mur­dock pe­dig a fe­le­sé­ge. Az il­le­tő volt az első fér­je. Ter­mé­sze­tes, hogy ő sem fe­lej­ti el. Hogy is te­het­né?

Va­kar­tam a fü­le­met. Ez sem­le­ges­nek tűnt. Arc­ki­fe­je­zé­se most nem so­kat árult el, ki­vé­ve azt, hogy ész­re sem vet­te a je­len­lé­te­met. Egy hang vol­tam, amely va­la­hon­nan jön, de sze­mély­te­len. Szin­te egy hang a sa­ját fe­jé­ből.

Az­tán fel­ve­tő­dött ben­nem fur­csa és gyak­ran meg­bíz­ha­tat­lan ér­zé­se­im egyi­ke.

– Mond­ja, szo­kott maga va­la­ki­vel ta­lál­koz­ni, aki­nek ilyen ha­tá­sa van ma­gá­ra? Va­la­ki­vel, aki in­kább ki­vált­ja ezt, mint má­sok?

Kö­rül­né­zett a szo­bá­ban. Vele néz­tem. Sen­ki nem volt a szék alatt, és sen­ki nem le­sel­ke­dett ránk az ajtó vagy az ab­lak mö­gül.

– Mi­ért kell ezt ma­gá­nak meg­mon­da­nom? – sut­tog­ta.

– Nem kell. Ahogy akar­ja.

– Meg­ígé­ri, hogy nem mond­ja meg sen­ki­nek, sen­ki­nek az egész vi­lá­gon, még Mrs. Mur­dock­nak sem?

– Neki a leg­ke­vés­bé – mond­tam. – Meg­ígé­rem.

Ki­nyi­tot­ta a szá­ját, fur­csa kis bi­zal­mas mo­solyt öl­tött az arca, az­tán el­vál­to­zott. A tor­ka meg­der­medt. Bre­ke­gő han­got adott. A fo­gai a szó szo­ros ér­tel­mé­ben va­cog­tak.

Jól meg akar­tam szo­rí­ta­ni, de nem mer­tem meg­érin­te­ni. Áll­tunk. Nem tör­tént sem­mi. Áll­tunk. Je­len­lé­tem annyi­ra volt hasz­nos, mint egy med­dő ko­lib­ri­to­jás.

Egy­szer­re csak meg­for­dult, és el­ro­hant. Hal­lot­tam a lép­te­it a fo­lyo­són. Hal­lot­tam az aj­tó­csu­kó­dást.

Utá­na­men­tem a fo­lyo­són, és el­ér­tem az aj­tót. Mö­göt­te zo­ko­gott. Áll­tam, és hall­gat­tam a zo­ko­gá­sát.

Sem­mit sem tud­tam ten­ni. Azon tű­nőd­tem, va­jon tud­na-e va­la­ki is ten­ni va­la­mit.

Vissza­men­tem az üveg­tor­nác­hoz, be­ko­pog­tam, ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és be­dug­tam a fe­jem. Mrs. Mur­dock ép­pen úgy ült, mint ami­kor ott­hagy­tam. Mint­ha az­óta meg sem moz­dult vol­na.

– Ki ré­mí­ti ha­lál­ra ezt a kis­lányt? – kér­dez­tem.

– Ki a há­zam­ból! – szólt, vas­kos aj­kai közt szűr­ve a szót.

Nem moz­dul­tam. Ak­kor re­ked­ten rám ne­ve­tett.

– Maga okos em­ber­nek tart­ja ma­gát, Mr. Mar­lo­we?

– Nem olyan ret­te­ne­te­sen.

– Hát­ha ma­gá­tól is ki tud­ja ta­lál­ni.

– A maga költ­sé­gé­re?

Meg­von­ta ne­héz vál­lát.

– Eset­leg. At­tól függ. Ki tud­ja?

– Még nem vett meg sem­mit – mond­tam. – Még min­dig kény­te­len le­szek a rend­őr­sé­gen be­szél­ni.

– Nem vet­tem meg sem­mit, és nem fi­zet­tem sem­mi­ért. Ki­vé­ve az érme vissza­szer­zé­sé­ért. Meg­elég­szem ez­zel, azért az össze­gért, amit már oda­ad­tam ma­gá­nak. Most pe­dig men­jen. Un­tat. Ki­mond­ha­tat­la­nul.

Be­csuk­tam az aj­tót, és vissza­men­tem. Sem­mi zo­ko­gás az ajtó mö­gött. Nagy csend. To­vább­men­tem.

Ki­lép­tem a ház­ból. Áll­tam, és fi­gyel­tem, ho­gyan ége­ti a nap tüze a fü­vet. Há­tul egy ko­csi fa­rolt ki, és egy szür­ke Mer­cu­ry ka­nya­ro­dott el a ház mel­let­ti úton. Mr. Les­lie Mur­dock ve­zet­te. Mi­kor meg­lá­tott en­gem, meg­állt.

Ki­szállt a ko­csi­ból, és gyor­san oda­jött hoz­zám. Szé­pen volt öl­töz­ve: ez al­ka­lom­mal krém­szí­nű ga­bar­dint, fé­nyes, fe­ke­te orrú, fe­ke­te-fe­hér ci­pőt, na­gyon apró, fe­ke­te-fe­hér pe­pi­ta sport­ka­bá­tot vi­selt. Fe­ke­te-fe­hér zseb­ken­dő a szi­var­zseb­ben, nyak­ken­dő nél­kü­li, krém­szí­nű ing. Az or­rán zöld nap­szem­üveg.

Egé­szen kö­zel lé­pett hoz­zám, és csen­de­sen, fé­lén­ken mond­ta:

– Azt hi­szem, maga ret­ten­tő rongy em­ber­nek tart.

– A mi­att a mese mi­att, amit az ér­mé­ről le­adott?

– Igen.

– A leg­ke­vés­bé sem be­fo­lyá­sol­ja ma­gá­ról al­ko­tott vé­le­mé­nye­met – mond­tam.

– Hát…

– Vol­ta­kép­pen mit akar mon­da­ni?

Jól sza­bott vál­lát hely­te­le­ní­tő­en rán­dí­tot­ta meg. Buta kis vö­rö­ses­bar­na ba­ju­sza csil­lo­gott a nap­fény­ben.

– Azt hi­szem, sze­ret­ném, ha sze­ret­né­nek – mond­ta.

– Saj­ná­lom, Mur­dock. Az ugyan tet­szik ne­kem, hogy annyi­ra ra­gasz­ko­dik a fe­le­sé­gé­hez. Ha er­ről van szó.

– Ó. Nem hit­te, hogy iga­zat mon­dok? Úgy ér­tem, maga azt hit­te, mind­ezt csak azért mon­dom, hogy őt meg­véd­jem?

– Ez a le­he­tő­ség fenn­áll.

– Ér­tem. – Ci­ga­ret­tát du­gott a hosszú, fe­ke­te szip­ká­ba, amit dísz­zseb­ken­dő­je mö­gül vett elő. – Hát… azt hi­szem, oly­bá ve­he­tem, hogy maga nem ked­vel en­gem? – Sze­mé­nek hal­vány moz­gá­sa jól lát­szott a zöld üveg mö­gött, mint a mély tó­ban úszó hal.

– Buta téma ez – mond­tam. – És na­gyon lé­nyeg­te­len. Mind­ket­tőnk szá­má­ra.

Gyu­fát tar­tott ci­ga­ret­tá­ja elé, és mé­lyet szip­pant­va rá­gyúj­tott.

– Ér­tem – mond­ta csen­de­sen. – El­né­zést ké­rek, hogy fa­ra­gat­lan vol­tam, és meg­kér­dez­tem.

Sar­kon for­dult, vissza­ment a ko­csi­já­hoz, és be­szállt. Moz­du­lat­la­nul néz­tem, ho­gyan hajt el. Az­tán oda­men­tem a kis fes­tett né­ger fi­úcs­ká­hoz, és jó né­hány­szor meg­pas­kol­tam a fe­jet, mi­előtt el­men­tem.

– Fiam – szól­tam hoz­zá –, te vagy az egyet­len ép­el­mé­jű em­ber eb­ben a ház­ban.