TIZENEGYEDIK FEJEZET

Egy idő múl­va Bre­e­ze meg­un­ta, hogy en­gem néz­zen, és elő­ásott egy szi­vart a zse­bé­ből. Zseb­ké­sé­vel fel­ha­sí­tot­ta a ce­lo­fán sza­la­got, le­vág­ta a szi­var vé­gét, és gon­do­san meg­gyúj­tot­ta, ide-oda for­gat­va a láng­ban. Majd tá­vo­labb tar­tot­ta az égő gyu­fát, sze­me a sem­mi­be ré­vedt, és szip­pan­tott egyet, hogy meg­győ­ződ­jék, úgy sze­lel-e a szi­var, ahogy ő sze­re­ti.

Vé­gül na­gyon las­san el­ol­tot­ta a gyu­fát, és le­tet­te a nyi­tott ab­lak pár­ká­nyá­ra. Az­tán megint en­gem né­zett.

– Maga meg én – mond­ta – jól ki­jö­vünk egy­más­sal.

– Nagy­sze­rű – fe­lel­tem.

– Maga nem hisz eb­ben. Pe­dig így van. Nem mint­ha hir­te­len meg­ked­vel­tem vol­na ma­gát. Ez a mun­ka­mód­sze­rem. Min­den le­gyen vi­lá­gos. Min­den­nek le­gyen ér­tel­me. Min­den le­gyen nyu­godt. Nem mint ez a höl­gyi­ke. Olyan nő, aki egész éle­té­ben csak a bajt ke­re­si, és mi­kor rá­ta­lál, azt a ta­got hi­báz­tat­ja, aki­be el­ső­nek be­le­ereszt­he­ti a kör­me­it.

– A fiú le­akasz­tott neki egy­pá­rat – mond­tam. – Ez nem­igen fo­koz­hat­ja a nő sze­rel­mét.

– Lá­tom, na­gyon ért a nők­höz – vé­le­ke­dett Bre­e­ze.

– Nem na­gyon, de ép­pen ez a kö­rül­mény se­gít­sé­gem­re volt ed­dig a mun­kám­ban. Vi­szont nyi­tott szem­mel já­rok.

Bó­lin­tott, és szi­var­ja vé­gét vizs­gál­gat­ta. Elő­vett a zse­bé­ből egy da­rab pa­pírt, on­nan ol­vas­ta: „Del­mar B. Hench, 45 éves, csa­pos, mun­ka­nél­kü­li. May­bel­le Mas­ters, 26 éves, tán­cos­nő.”Ez min­den, amit tu­dok ró­luk. Az a gya­núm, nincs is ve­lük kap­cso­lat­ban sok­kal több tud­ni­va­ló.

– Nem gon­dol­ja, hogy ő lőt­te le An­sont?

Bre­e­ze ked­vet­le­nül né­zett rám.

– Test­vér, épp most té­rek rá erre. – Név­je­gyet vett ki a zse­bé­ből és fel­ol­vas­ta: „Ja­mes M. Pol­lock, a »Bi­za­lom« Biz­to­sí­tó­tár­sa­ság meg­bí­zott­ja.”Mi a vé­le­mé­nye er­ről?

– Eb­ben a kör­nye­zet­ben nem he­lyén­va­ló, ha az em­ber a sa­ját név­je­gyét hasz­nál­ja – fe­lel­tem. – An­son sem tet­te.

– Mit ki­fo­gá­sol a kör­nye­zet­ben?

– Gya­kor­la­ti­lag min­dent.

– Azt sze­ret­ném tud­ni – szólt Bre­e­ze –, mit tud a ha­lott fic­kó­ról?

– Már meg­mond­tam.

– Mond­ja el újra. Annyit be­szél­nek ne­kem az em­be­rek, hogy min­dent össze­ke­ve­rek.

– Tu­dom, hogy a név­je­gyén az áll, hogy a neve Ge­or­ge An­son Phil­lips, és ál­lí­tó­lag ma­gán­de­tek­tív. Ott volt az iro­dám előtt, mi­kor ebé­del­ni men­tem. Kö­ve­tett a bel­vá­ros­ba, a Ho­tel Met­ro­pol hall­já­ba. Én ve­zet­tem oda. Be­szél­tem vele, és el­is­mer­te, hogy kö­ve­tett, azt mond­ta, meg akar­ta tud­ni, elég ren­des fic­kó va­gyok-e ah­hoz, hogy ér­de­mes le­gyen ve­lem bol­tot csi­nál­ni. Ez per­sze üres duma. Fel­te­he­tő­en még nem dön­töt­te el, mit csi­nál­jon, és várt va­la­mi­re, ami majd se­gít neki a dön­tés­ben. Van egy meg­bí­zá­sa – ál­lí­tot­ta –, de üres­já­rat­ba ke­rült, és sze­ret­ne va­la­ki­be meg­fo­gódz­ni, aki ki­csit ta­pasz­tal­tabb, mint ő maga, ha ugyan ta­pasz­ta­lat­ról egy­ál­ta­lán be­szél­ni le­het az ő ese­té­ben. Nem úgy vi­sel­ke­dett, mint aki­nek van.

Bre­e­ze:

– És ki­zá­ró­lag azért csíp­te fel ma­gát, mert maga hat év­vel ez­előtt va­la­mi­lyen üggyel fog­lal­ko­zott Ven­tu­rá­ban, ahol ő gya­kor­no­kos­ko­dott?

Én:

– Ez az én szto­rim.

– Nem mu­száj ki­tar­ta­ni mel­let­te – szólt Bre­e­ze nyu­god­tan. – Bár­mi­kor jö­het va­la­mi job­bal.

– Elég jó ez – fe­lel­tem. – Úgy ér­tem, elég rossz ah­hoz, hogy igaz le­gyen.

Las­san bó­lin­tott nagy fe­jé­vel.

– Mi a vé­le­mé­nye mind­er­ről? – kér­dez­te.

– Tud­ja Phil­lips hi­va­ta­li cí­mét?

Meg­ráz­ta a fe­jét. Nem.

– Ne­kem az a gya­núm, hogy egy­ügyű­sé­ge mi­att fo­gad­ták fel. Meg­bíz­ták, hogy ha­mis né­ven bé­rel­je ki ezt a la­kást, és csi­nál­jon va­la­mit, ami­ről az­tán ki­sült, hogy nem fű­lik hoz­zá a foga. Meg­ijedt. Ba­rát­ra, se­gít­ség­re volt szük­sé­ge. Az a tény, hogy oly hosszú idő után, és sze­mé­lyem oly cse­kély is­me­re­té­ben, en­gem vá­lasz­tott, arra mu­tat, hogy nem sok em­bert is­mert a de­tek­tív szak­má­ban.

Bre­e­ze elő­vet­te a zseb­ken­dő­jét, és újra meg­tö­röl­get­te a fe­jét és az ar­cát.

– De ez még nem ma­gya­ráz­za meg, mi­ért kel­lett ma­gát kö­vet­nie, mint egy el­ve­szett kö­lyök­ku­tyát, ahe­lyett hogy egye­ne­sen oda­men­jen az iro­dá­ja aj­ta­já­hoz és be­csön­ges­sen.

– Nem – mond­tam –, va­ló­ban nem.

– Meg tud­ja ezt ma­gya­ráz­ni?

– Nem. Tu­laj­don­kép­pen nem.

– Még­is, ho­gyan pró­bál­ná meg­ma­gya­ráz­ni?

– Már el­mond­tam az egyet­len ál­ta­lam el­kép­zel­he­tő ma­gya­rá­za­tot. Még nem ha­tá­ro­zott, be­szél­jen-e ve­lem vagy sem. Várt va­la­mi­re, ami majd el­dön­ti a dol­got. Én dön­töt­tem el az­ál­tal, hogy meg­szó­lí­tot­tam.

Bre­e­ze: – Ez na­gyon egy­sze­rű ma­gya­rá­zat. Bűz­lik az egy­sze­rű­ség­től.

– Le­het, hogy iga­za van.

– És en­nek a szál­lo­dai hall­ban le­ját­szó­dott kis be­szél­ge­tés­nek a kö­vet­kez­té­ben, ez a fic­kó, akit egy­ál­ta­lán nem is­mert, meg­hív­ja a la­ká­sá­ra, és oda­ad­ja a kul­csát. Mert be­szél­ni akar ma­gá­val.

– Igen.

– Mi­ért nem be­szélt ma­gá­val ak­kor?

– Dol­gom volt.

– Üz­le­ti ügy­ben?

Bó­lin­tot­tam.

– Ér­tem. Min dol­go­zik?

Meg­ráz­tam a fe­jem, és nem vá­la­szol­tam.

– Gyil­kos­sá­gi ügy­ről van szó – mond­ta Bre­e­ze. – Meg kell mon­da­nia.

Megint meg­ráz­tam a fe­jem. Ki­csit el­pi­rult.

– Néz­ze – mond­ta vissza­foj­tott han­gon –, meg kell mon­da­nia.

– Saj­ná­lom, Bre­e­ze, de ahogy a do­log je­len­leg áll, nem va­gyok er­ről meg­győ­ződ­ve.

– Per­sze az­zal tisz­tá­ban van, hogy mint egyet­len ta­nút, úgy­is komp­ro­mit­tál­ha­tom a do­log­ban – ve­tet­te oda.

– Mi­lyen ala­pon?

– Azon az ala­pon, hogy maga ta­lál­ta meg a tet­test, hogy ha­mis ne­vet adott meg az it­te­ni gond­nok­nak, hogy nem szá­mol be ki­elé­gí­tő­en a ha­lot­tal való kap­cso­la­tá­ról.

Mon­dom neki:

– Va­ló­ban ezt akar­ja ten­ni?

Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Ügy­véd­je van?

– Több ügy­vé­det is is­me­rek. De ál­lan­dó ügy­vé­dem nincs.

– Hány rend­őr­ka­pi­tányt is­mer sze­mé­lye­sen?

– Egyet sem. Pon­to­sab­ban, há­rom­mal már be­szél­tem, de va­ló­szí­nű­leg nem em­lé­kez­nek rám.

– De hát a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ban vagy va­la­hol csak van­nak össze­köt­te­té­sei?

– Me­sél­jen ne­kem ró­luk – mond­tam –, hadd tud­jam én is.

– Ide­fi­gyelj, paj­tás – mond­ta ko­mo­lyan –, va­la­hol csak kell len­ni ba­rá­ta­id­nak. Ez biz­tos.

– Van egy jó ba­rá­tom a se­riff hi­va­ta­lá­ban, de őt in­kább ki­hagy­nám eb­ből.

Fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Mi­ért? Még szük­sé­ge le­het ba­rá­tok­ra. Egy jó szó va­la­mi­lyen is­me­rős főzsa­ru ré­szé­ről még jól jö­het.

– Az il­le­tő sze­mé­lyes ba­rá­tom – mond­tam. – Nem rán­tom be. Ha baj­ba ke­rül­nék, nem hasz­nál­na neki.

– Na és a bűn­ügyi osz­tá­lyon?

– Ran­dall ott van. Ha ugyan még min­dig a Köz­pon­ti Em­ber­ölés­in dol­go­zik. De nem túl­sá­go­san ked­vel en­gem.

Bre­e­ze só­haj­tott, moz­gat­ta a láb­fe­jét, és meg­zör­get­te a szék­ről a pad­ló­ra so­dort új­sá­go­kat.

– Ez mind igaz vagy csak ra­vasz­ko­dik? Úgy ér­tem, mind­az, amit a fon­tos fic­kók­ról mond, aki­ket nem is­mer?

– Igaz. De ahogy el­mon­dom, az ra­vasz.

– Nem na­gyon ra­vasz ezt így ki­mon­da­ni.

– Én azt hi­szem, hogy igen.

Nagy, szep­lős ke­zét az arca alsó ré­szé­hez szo­rí­tot­ta. Mi­kor el­vet­te a ke­zét, az uj­jai ke­rek, pi­ros fol­tot hagy­tak az ar­cán. Fi­gyel­tem, ho­gyan hal­vá­nyul­nak el.

– Mi­ért nem megy haza, és hagy­ja az em­bert dol­goz­ni? – kér­dez­te ked­vet­le­nül.

Fel­áll­tam, bó­lin­tot­tam, és az ajtó felé tar­tot­tam. Bre­e­ze rám szólt.

– Adja meg a la­kás­cí­mét.

Meg­ad­tam. Fel­ír­ta.

– Is­ten vele – bú­csú­zott szá­ra­zon. – Ne hagy­ja el a vá­rost. Szük­sé­günk le­het a val­lo­má­sá­ra, ta­lán még ma este.

Ki­men­tem. A lép­cső­for­du­ló­nál két egyen­ru­hás zsa­ru állt. A szem­ben levő ajtó nyit­va volt, még min­dig vizs­gál­ták az ujj­le­nyo­ma­to­kat. Lent még két zsa­ru­val ta­lál­koz­tam, egy-egy állt a fo­lyo­só két vé­gén. A vö­rös hajú gond­no­kot nem lát­tam. El­hagy­tam a há­zat. Men­tő­ko­csi in­dult el a jár­da mel­lől. Egy cso­mó em­ber áll­do­gált az utca mind­két ol­da­lán, de azért ke­ve­sebb, mint más ke­rü­le­tek­ben, ha­son­ló eset­ben.

Elő­re­tör­tet­tem a jár­dán. Egy fér­fi a ka­rom­ba csim­pasz­ko­dott.

– Mi a baj, paj­tás?

Szó nél­kül le­ráz­tam, rá se néz­tem, és men­tem a ko­csim­hoz.