TIZENKETTEDIK FEJEZET

Há­rom­ne­gyed hét volt, mi­kor be­lép­tem az iro­dám­ba, meg­gyúj­tot­tam a vil­lanyt, és fel­vet­tem a föld­ről egy da­rab pa­pírt. A Zöld Toll Kül­dönc Szol­gá­lat üze­ne­te volt, mi­sze­rint cso­ma­gom van ná­luk, me­lyet fel­szó­lí­tá­som­ra a nap vagy éj bár­mely órá­já­ban le­szál­lí­ta­nak a cí­mem­re. A cé­du­lát az író­asz­tal­ra tet­tem. Le­fej­tet­tem ma­gam­ról a ka­bá­tot, ki­nyi­tot­tam az ab­la­ko­kat. Az író­asz­tal leg­mé­lyebb fi­ók­já­ból elő­húz­tam egy fél üveg Old Tay­lort, és ide-oda gör­get­ve nyel­ve­men, meg­it­tam egy rö­vid italt. Az­tán csak ül­tem, a hű­vös pa­lack nya­kát fog­va, és azon gon­dol­koz­tam, mi­lyen ér­zés is le­het olyan nyo­mo­zó­nak len­ni, aki gyil­kos­sá­gi ügyek­kel fog­lal­ko­zik, hul­lá­kat lát, és ez nem is za­var­ja, nem kény­sze­rül arra, hogy ki­lin­cse­ket dör­göl­ve set­ten­ked­jék, sem arra, hogy azon tű­nőd­jék, mi­lyen so­kat árul­hat el az ügy­fél ér­dek­sé­rel­me nél­kül, és mi­lyen ke­ve­set anél­kül, hogy ma­gá­nak túl­sá­go­san árt­son. Úgy dön­töt­tem, nem ne­kem való.

Oda­húz­tam a te­le­font, meg­néz­tem a cé­du­lán levő szá­mot, és fel­hív­tam. Azt mond­ták, azon­nal kül­dik a cso­ma­got. Mond­tam, hogy meg­vá­rom.

Kint be­sö­té­te­dett. A for­ga­lom zúgó zaja ki­csit el­csen­de­se­dett, és a nyi­tott ab­la­kon be­ha­to­ló le­ve­gő még nem az éj­sza­kai hű­vö­set le­hel­te, ha­nem a nap vé­gé­nek fá­radt il­la­tát, mely por­ból, ki­pu­fo­gó­gá­zok­ból, a for­ró fa­lak­ról és a jár­dák­ról vissza­ve­rő­dő nap­su­gár­ból, ezer­nyi ven­dég­lő tá­vo­li étel­sza­gá­ból te­vő­dött össze, és ta­lán az ele­gáns la­kó­ne­gye­dek Holly­wood fe­lett hú­zó­dó domb­ja­i­ról le­szál­ló, egy va­dász­ku­tya or­rá­val érez­he­tő eny­he kan­dúr­szag­ból, ame­lyet az eu­ka­lip­tusz­fa áraszt, me­leg idő­ben.

Ül­tem és do­há­nyoz­tam. Tíz perc­cel ké­sőbb ko­pog­tak, aj­tót nyi­tot­tam egy egyen­sap­kás fi­ú­nak, aki alá­írá­som el­le­né­ben át­adott egy kis, négy­zet ala­kú cso­ma­got. Nem volt na­gyobb két és fél hü­velyk­nél, ha ugyan volt ak­ko­ra. Ad­tam a fi­ú­nak tíz cen­tet, és hall­gat­tam, hogy fü­työ­rész­ve megy a lift felé.

A cím­kén az én ne­vem és cí­mem ál­lott, tin­tá­val írott, nyom­ta­tott be­tűk­kel, me­lyek egé­szen jól utá­noz­ták a gép­írást, na­gyobb és kes­ke­nyebb for­má­ban, mint a ci­ce­ró. El­vág­tam a zsi­ne­get, amely a cím­két a do­boz­hoz erő­sí­tet­te, és ki­bon­tot­tam a vé­kony, bar­na pa­pírt. Be­lül vé­kony, ol­csó, bar­na bo­rí­tá­sú kar­ton­pa­pír do­boz volt, raj­ta gu­mi­bé­lyeg­ző­vel: „Made in Ja­pan.”Ilyes­fé­le do­bo­zok­ba cso­ma­gol­ják ja­pán áru­há­zak­ban a kis fa­ra­gott ál­la­to­kat vagy az apró bo­ros­tyán­tár­gya­kat. A tető min­den­hol szo­ro­san rá­il­lett a do­boz­ra. Le­vet­tem. Se­lyem­pa­pírt és vat­tát ta­lál­tam.

Eze­ket széj­jel­vá­laszt­va, egy arany ér­mét lát­tam, mint­egy fél dol­lár nagy­sá­gú le­he­tett, és fé­nye­sen ra­gyo­gott, mint­ha most jött vol­na a pénz­ver­dé­ből.

A fe­lém néző ol­da­lon ki­ter­jesz­tett szár­nyú sas volt, mell­ka­sát egy pajzs ké­pez­te, bal szár­nyá­ba E. B. mo­nog­ra­mot ütöt­tek. Mind­ezt gyöngy­sze­rű vé­set övez­te. A gyön­gyö­zés és az érem sima, nem re­cé­zett szé­le kö­zött szö­veg:

E PLU­RI­BUS UNUM

Alul a dá­tum: 1787.

Meg­for­dí­tot­tam a te­nye­rem­ben az ér­mét. Ne­héz és hi­deg volt, a te­nye­re­met ned­ves­nek érez­tem alat­ta. Az így fe­lém eső ol­da­lon, me­re­dek hegy­csúcs mö­gött, fel­ke­lő vagy le­nyug­vó nap volt lát­ha­tó, az­u­tán, ket­tős, tölgy­fa­le­vél­sze­rű kör kö­ze­pet­te to­váb­bi la­tin szö­veg: „Nova Ebo­ra­ca Co­lum­bia Ex­cel­si­or.”Ezen az ol­da­lon állt kis­mé­re­tű nagy­be­tűk­kel a Bras­her név.

A Bras­her Do­ub­lo­on volt előt­tem.

Sem­mi más nem volt a do­boz­ban vagy a pa­pír­ban, sem­mi a pa­pí­ron. A kéz­zel írt nyom­ta­tott be­tűk sem­mit sem mond­tak ne­kem. Nem is­mer­tem sen­kit, aki ezt az írás­mó­dot al­kal­maz­ná.

Fé­lig meg­töl­töt­tem egy üres do­hány­oszacs­kót, az ér­mét se­lyem­pa­pír­ba cso­ma­gol­tam, rá­csúsz­tat­tam egy gu­mi­sza­la­got, és be­nyom­kod­tam a do­hány közé, az­tán is­mét do­hányt tet­tem fö­lé­je. Be­húz­tam a cip­zá­rat, és zseb­re vág­tam a zacs­kót. A pa­pírt, spár­gát, do­bozt és cím­két el­zár­tam egy irat­szek­rény­be, újra le­ül­tem, és Elis­ha Mor­ning­star szá­mát tár­csáz­tam. A csen­gő nyolc­szor szólt a vo­nal túl­só vé­gén. Nem vet­ték fel a kagy­lót. Erre alig­ha szá­mí­tot­tam. Le­tet­tem a kagy­lót. Ke­res­tem Mor­ning­start a te­le­fon­könyv­ben, és rá­jöt­tem, hogy a la­ká­sa nem sze­re­pel sem a Los An­ge­les-i, sem a kör­nyék­be­li elő­fi­ze­tők kö­zött.

Ki­vet­tem egy váll­szí­jat az író­asz­tal­ból. Fel­vet­tem és be­le­he­lyez­tem egy 38-as Colt re­vol­vert, ka­la­pot, ka­bá­tot vet­tem, megint be­csuk­tam az ab­la­kot, el­tet­tem a whis­kyt, el­ol­tot­tam a vil­lanyt, és már ki­nyi­tot­tam az ajtó zár­ját, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon.

Fé­lel­me­sen csen­gett. Nem va­ló­sá­go­san, de ben­nem ilyen ér­zést kel­tett. Ott áll­tam, ke­mé­nyen és fe­szül­ten, szo­ro­san be­hú­zott ajkú szá­jam fél­vi­gyor­ba torzult. A csu­kott ab­la­kon túl iz­zot­tak a ne­on­fé­nyek. A ha­lott le­ve­gő nem moc­cant. Kint csen­des volt a fo­lyo­só. A csen­gő csak csön­gött a sö­tét­ben, ki­tar­tó­an és erő­sen.

Vissza­men­tem, az asz­tal­nak tá­masz­kod­tam, és fel­vet­tem a kagy­lót. Kat­ta­nás és zú­gás volt a vo­nal­ban, azon­túl sem­mi. Le­nyom­tam a vil­lát, és ott áll­tam a sö­tét­ben, elő­re­tá­masz­kod­va, egyik ke­zem­ben a kagy­ló, a má­sik­kal a vil­lát nyom­tam a ké­szü­lé­ken. Nem tud­tam, mire is vá­rok.

A te­le­fon újra csön­gött. Meg­kö­szö­rül­tem a tor­ko­mat, és megint a fü­lem­hez emel­tem a kagy­lót. Hall­gat­tam.

Így vol­tunk csend­ben mind a ket­ten, ta­lán mér­föl­dek­re egy­más­tól, mind­egyik a te­le­font fog­ta, lé­leg­zett, hall­ga­tó­zott, és nem hal­lott sem­mit, még a lé­leg­zést sem.

Az­tán, na­gyon hosszú­nak tűnő idő után, csen­des, tá­vo­li sut­to­gás hal­lat­szott, egy hang ho­má­lyo­san, hang­súly­ta­la­nul ezt mond­ta:

– Ben­ne van a cső­ben, Mar­lo­we!

Újra kat­ta­nás, a vo­nal zú­gá­sa. Le­tet­tem a kagy­lót, át­men­tem az iro­dán és tá­voz­tam.