ELSŐ FEJEZET

A nagy, ko­moly, ri­deg épü­let a Dres­den Ave­nue-n állt, Pa­sa­dena Oak Knoll nevű ne­gye­dé­ben. Fa­la­it vö­rös­bor­szí­nű tég­lák­ból rak­ták, a te­te­je ter­ra­kot­ta szí­nű volt, kő­sze­gé­lye fe­hér. Lent az ut­cai ab­la­kok szí­nes üveg­ből vol­tak, ólom­ba rak­va. Az eme­le­ti, vi­dé­ki­es stí­lu­sú ab­la­kok cif­ra kő­sze­gé­lye ro­ko­kó után­zat.

Az elül­ső fa­lat sze­gé­lye­ző vi­rág­zó bok­rok­tól az ut­cá­ig ve­ze­tő lej­tőn vagy fél­hold­nyi szép, zöld pá­zsit hú­zó­dott: az úton ha­tal­mas céd­rus, kö­rü­löt­te úgy hul­lám­zott a fű, mint va­la­mi hű­vös, zöld ára­dat a szik­la kö­rül. A jár­da és a ker­ti út egy­aránt na­gyon szé­les, az allé há­rom aká­ca lát­vá­nyos­ság­szám­ba ment. A nyár ne­héz il­la­ta szállt a reg­ge­li lég­ben, szét sem leb­bent a nö­vény­zet, a tel­jes moz­du­lat­lan­ság bé­ní­tot­ta meg; ar­ra­fe­lé ezt szép, hű­vös nap­nak ne­ve­zik.

A ház la­kó­i­ról csak annyit tud­tam, hogy ott la­kott Mrs. Elisa­beth Bright Mur­dock és csa­lád­ja, és hogy az asszony olyan ma­gán­de­tek­tí­vet akart fo­gad­ni, aki nem ha­muz a föld­re, és nem hord ma­gá­nál egy­nél több re­vol­vert. Az­tán meg­tud­tam, hogy őnagy­sá­ga egy Jas­per Mur­dock nevű, öreg, po­fa­sza­kál­las pa­sas öz­ve­gye, aki a köz­nek adott köl­csö­nö­kön meg­gaz­da­go­dott, és aki­nek a fény­ké­pét ha­lá­la és szü­le­tés­nap­ja év­for­du­ló­ján min­dig be­tet­ték a pa­sa­denai lap­ba. A kép alatt szü­le­té­sé­nek és ha­lá­lá­nak éve meg a szö­veg: „Éle­té­vel Szol­gált.”

Ko­csi­mat kint hagy­tam az ut­cán, vé­gig­lé­pe­get­tem a zöld gye­pen ülő kö­ve­ken, és a tor­nyos tég­la­be­lé­pő­ben meg­nyom­tam a csen­gőt. A ház előtt ala­csony, vö­rös tég­la­fal hú­zó­dott a ka­pu­tól a ko­csi­be­haj­tó­ig ve­ze­tő rö­vid sza­ka­szon. Az út vé­gén be­ton tal­pa­za­ton kis fes­tett né­ger állt, fe­hér lo­vag­ló­nad­rág­ban, zöld ka­bát­ban, pi­ros sap­ká­val a fe­jén. A ke­zé­ben os­tor. A lá­bá­nál a ta­lap­zat­ba épí­tett vas­ka­ri­ka. Szo­mo­rú ké­pet vá­gott, mint aki már ré­gen vár, és las­san el­ked­vet­le­ne­dett. Amíg az aj­tó­nyi­tás­ra vár­tam, oda­men­tem hoz­zá, és meg­si­mo­gat­tam a fe­jét.

Egy idő múl­va meg­je­lent egy kö­zép­ko­rú nő, szo­ba­lány­ru­há­ban, vagy nyolc hü­velyk­nyi­re ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és mér­ges szem­mel rám me­redt.

– Phi­lip Mar­lo­we a ne­vem – mond­tam. – Mrs. Mur­doc­kot ke­re­sem. Vár en­gem.

A kö­zép­ko­rú ba­nya fo­gát csi­kor­gat­ta, sze­mét le­huny­ta, megint ki­nyi­tot­ta, majd meg­szó­lalt a vad­nyu­gat meg­hó­dí­tó­i­ra em­lé­kez­te­tő, ér­des-éles han­gon.

– Me­lyi­ket?

– Mi?

– Me­lyik Mrs. Mur­doc­kot? – majd­nem vi­sí­tott.

– Mrs. Elisa­beth Bright Mur­doc­kot – mond­tam. – Nem tud­tam, hogy több is van.

– Pe­dig van – för­medt rám. – Név­je­gye van?

Még min­dig csak nyolc hü­velyk­nyi­re tar­tot­ta nyit­va az aj­tót. A ré­sen csak orra he­gyét és so­vány, iz­mos ke­zét nyúj­tot­ta ki. Elő­vet­tem a tár­cá­mat, ab­ból egy olyan név­je­gyet, amin csak a ne­vem van, és azt a ke­zé­be nyom­tam. A kéz és az orr vissza­hú­zód­tak, az ajtó meg az ar­com­ba csa­pó­dott.

Gon­dol­tam, ta­lán a hát­só aj­tó­hoz kel­lett vol­na men­nem. Oda­lép­tem a kis né­ger­hez, és újra meg­si­mo­gat­tam a fe­jét.

– Test­vér – mond­tam –, itt ál­lunk hát mind a ket­ten.

Telt-múlt az idő, nem is ke­vés idő. A szám­ba dug­tam egy ci­ga­ret­tát, de nem gyúj­tot­tam rá. Kék-fe­hér szí­nű kis ko­csi­ján arra jött a verk­lis, és a „Puly­ka a szal­má­ban”kez­de­tű dalt ját­szot­ta. Nagy fe­ke­te-arany pil­lan­gó úszott fe­lém a le­ve­gő­ben, le­szállt egy hor­ten­zi­a­bo­kor­ra, szin­te a kö­nyö­köm mel­lett, né­hány per­cig las­sú moz­du­la­tok­kal emel­get­te szár­nyát, majd ne­héz­ke­sen ne­ki­in­dult, és to­va­szállt a moz­du­lat­lan, for­ró, il­la­tos lég­ben.

A kapu is­mét ki­nyílt. A ba­nya imi­gyen szólt:

– Tes­sék.

Be­lép­tem. A he­lyi­ség nagy, négy­zet ala­kú és hű­vös volt, te­me­tői ká­pol­nák nyu­gal­ma – és il­la­ta – ter­jen­gett ben­ne. A fe­hér, tö­re­de­ző stuk­kó fa­la­kon kár­pit, a domb­ra néző ab­la­ko­kon er­kélyt imi­tá­ló vas­rács. A plüss­ü­lé­sű, hím­zett tám­lá­jú, sú­lyos, fa­ra­gott szé­kek­ről ko­pott, ara­nyo­zott rojt ló­gott. Hát­tér­ben a szí­nes üveg­ab­lak kö­rül­be­lül ak­ko­ra, mint egy te­nisz­pá­lya. Alat­ta el­füg­gö­nyö­zött aj­tók, öreg, ré­gi­mó­di, do­hos, tisz­ta és ke­se­rű szo­ba. Nem úgy fes­tett, mint­ha va­la­ki is ül­dö­gélt vol­na itt vagy ked­ve ke­re­ked­nék hoz­zá. Már­vány te­te­jű, gör­be lábú asz­ta­lok, ara­nyo­zott órák, apró szob­rok, két­fé­le szí­nű már­vány­ból. Egy cso­mó lom, ami­ről egy hé­tig le­het­ne a port tö­röl­get­ni. Mennyi kár­ba ve­szett pénz fe­küdt itt. Har­minc év­vel ez­előtt, az ak­ko­ri Pa­sa­den­á­ban, a jó­mó­dú, csen­des vi­dé­ki vá­ros­ban im­po­ná­ló szo­ba le­he­tett.

Ki­lép­tünk in­nen, és vé­gig­men­tünk egy fo­lyo­són. Egy idő múl­va a ba­nya ki­nyi­tott egy aj­tót, és in­tett, hogy men­jek be.

– Mr. Mar­lo­we – mond­ta un­dok han­gon, majd fo­gát csi­kor­gat­va tá­vo­zott.