HARMINCADIK FEJEZET

A kapu ki­nyílt, majd hal­kan be­csu­kó­dott. A csend úgy ló­gott a le­ve­gő­ben, mint a lé­leg­zet pá­rá­ja a fagy­ban. Az­tán éles si­koly és utá­na két­ség­be­esett nyö­ször­gés hal­lat­szott.

Düh­től foj­tott fér­fi­hang szó­lalt meg.

– Nem rossz, nem is jó. Pró­báld újra!

– Is­te­nem, ez Louis! – szólt a női hang. – Meg­halt!

– Le­het, hogy té­ve­dek – mond­ta a fér­fi –, de mint­ha bűz­le­ne.

– Is­te­nem! Meg­halt! Alex, tégy va­la­mit, az is­ten sze­rel­mé­re! Csi­nálj va­la­mit!

– Eegen – hal­lot­tam Alex Morny foj­tott, ke­mény hang­ját –, ten­ni kéne va­la­mit. Az kéne, hogy te is úgy nézz ki. Vér­be fagy­va és a töb­bi. Bár­csak te is ha­lott len­nél, ilyen hi­deg és ilyen ro­hadt, mint ő. Nem, nem is kell sem­mit ten­nem. Olyan vagy már­is. Pont olyan ro­hadt. Nyolc hó­nap­ja vagy férj­nél, és meg­csalsz egy ilyen sen­ki­vel. Is­te­nem! Mi ju­tott eszem­be, hogy va­la­ha is le­ad­tam ma­gam egy ilyen piti nő­vel, mint te.

A vé­gén már majd­nem üvöl­tött.

Az asszony megint nyö­ször­gő han­got adott.

– Ne húzzuk az időt – mond­ta Morny ke­se­rű­en. – Mit gon­dolsz, mi­ért hoz­ta­lak ide? Nem fogsz át­ej­te­ni sen­kit. He­tek óta fi­gyel­tek. Teg­nap éj­jel itt jár­tál. Én ma már itt vol­tam. Lát­tam, ami lát­ha­tó. A ci­ga­ret­tá­kon a te rú­zsod, a po­hár­ból te it­tál. Lát­lak ma­gam előtt, hogy en­nek a szék­nek a kar­fá­ján ülsz, ci­ró­ga­tod a zsí­ros ha­ját, az­tán be­lé­eresz­ted a go­lyót, mi­köz­ben még do­rom­bol. Nos?

– Ó, Alex, drá­gám, ne mondj ilyen ször­nyű dol­go­kat!

– Késő, Li­li­an Gish – mond­ta Morny. – Na­gyon késő, Li­li­an Gish. Mel­lőzd az áju­lást. Piha. Tud­nom kell, ho­gyan jár­jak el. Mit gon­dolsz, mi a fe­né­ért va­gyok itt? Nem ad­nék én ér­ted még egy fa­bat­kát sem. Már nem. Piha. Már nem, drá­ga­lá­tos kin­csem és sző­ke gyil­ko­som. De ma­gam­mal vi­szont tö­rő­döm, meg a hír­ne­vem­mel, meg az üz­le­tem­mel. A pisz­tolyt pél­dá­ul le­tö­röl­ted?

Csend. Az­tán egy ütés hang­ja. Az asszony jaj­gat. Meg­sér­tet­ték, iszo­nyú­an meg­sér­tet­ték. Lel­ke mé­lyé­ig meg­sér­tet­ték. Elég jól ját­szot­ta.

– Ide­fi­gyelj, an­gya­lom! – för­medt rá Morny. – Ne etess en­gem ilyes­mi­vel. Már vol­tam mo­zi­ban. Szak­ér­tő­je va­gyok az ilyen je­le­ne­tek­nek. Mel­lőzd. El fo­god ne­kem me­sél­ni, ho­gyan tör­tént, ak­kor is, ha a ha­jad­nál fog­va kell kö­rül­von­szol­nom té­ged a szo­bá­ban. Nos – meg­tö­röl­ted a fegy­vert?

Fel­ka­ca­gott. Eről­te­tett ne­ve­tés volt, de tisz­ta és csen­gő. Az­tán hir­te­len el­hall­ga­tott.

– Igen – hal­lot­tam a nő hang­ját.

– És a po­ha­rat, ami­ből it­tál?

– Igen. – Na­gyon csen­des, na­gyon hű­vös volt most.

– És rá­nyom­tad az ő ujj­le­nyo­ma­tát a fegy­ver­re?

– Igen.

Gon­dol­ko­zott a be­ál­lott csönd­ben.

– Va­ló­szí­nű­leg nem fog­ja őket fél­re­ve­zet­ni. Majd­nem le­he­tet­len egy ha­lott ujj­le­nyo­ma­tát meg­győ­ző mó­don egy fegy­ver­re rá­nyom­ni. De azért… Mit tö­röl­tél még le?

– S-sem­mit. Ó, Alex. Kér­lek, ne légy olyan bru­tá­lis!

– Hagyd abba! Hagyd abba! Mu­tasd meg, hogy csi­nál­tad, ho­gyan áll­tál, ho­gyan fog­tad a pisz­tolyt.

Az asszony nem moz­dult.

– Ne tö­rődj az ujj­le­nyo­ma­tok­kal – mond­ta Morny. – Majd rá­te­szek job­ba­kat. Sok­kal job­ba­kat.

A nő las­san el­ha­ladt a füg­göny rése előtt, és én meg­pil­lan­tot­tam. Hal­vány­zöld ga­bar­din nad­rá­got, őz­szí­nű, bő sport­ka­bá­tot vi­selt, skar­lát tur­bán­já­ban arany kí­gyó. Ar­cát össze­vissza ken­ték a könnyek.

– Emeld fel! – or­dí­tott Morny. – Lás­suk!

A sző­ke le­ha­jolt a szék mel­lett, ke­zé­ben a fegy­ver­rel kö­ze­le­dett, fo­ga­it mu­tat­ta. A füg­göny nyí­lá­sán ke­resz­tül a szo­bá­nak az ajtó fe­lő­li ré­szé­re irá­nyí­tot­ta a fegy­vert.

Morny nem moz­dult, nem szólt.

A sző­ke nő keze resz­ket­ni kez­dett, a pisz­toly fur­csa tánc­ba kez­dett a le­ve­gő­ben. Ajka re­me­gett, és kar­ja le­hullt.

– Nem tu­dom meg­ten­ni – le­hel­te. – Le kel­le­ne lő­nöm té­ged, de nem va­gyok rá ké­pes.

A keze szét­nyílt, és a fegy­ver tom­pa puf­fa­nás­sal le­esett a föld­re.

Morny gyor­san el­ment a füg­göny rése előtt, fél­re­lök­te a nőt az út­ból, és lá­bá­val vissza­tol­ta a pisz­tolyt oda, ahol az­előtt le­he­tett.

– Nem vol­tál rá ké­pes – mond­ta re­ked­ten. – Nem vol­tál rá ké­pes. Most ide­fi­gyelj.

Elő­hú­zott egy zseb­ken­dőt, és le­ha­jolt, hogy újra fel­emel­je a pisz­tolyt. Meg­nyo­mott va­la­mit, és a tár ki­nyílt. Jobb­já­val a zse­bé­be nyúlt, ke­zé­ben, ujja he­gyét moz­gat­va a fé­men, meg­for­ga­tott egy töl­tényt, és be­lök­te a tár­ba. Még négy­szer meg­is­mé­tel­te a mu­tat­ványt, be­csat­tin­tot­ta a tá­rat, az­tán ki­nyi­tot­ta és ki­csit meg­for­gat­ta, hogy a meg­fe­le­lő hely­zet­be jut­tas­sa. Le­tet­te a pisz­tolyt a föld­re, vissza­húz­ta a ke­zét és a zseb­ken­dőt, és fel­egye­ne­se­dett.

– Nem tud­tál le­lő­ni – för­medt a ne­jé­re –, mert nem volt a fegy­ver­ben sem­mi, csak egy üres töl­tény. Most újra meg van tölt­ve. A hen­ge­rek a meg­fe­le­lő he­lyen van­nak. Egy lö­vést el­sü­töt­tek. És az ujj­le­nyo­ma­tod raj­ta van a fegy­ve­ren.

A sző­ke asszony na­gyon csen­des volt, me­rev szem­mel néz­te a fér­fit.

– El­fe­lej­tet­tem ne­ked meg­mon­da­ni – mond­ta a fér­fi lá­gyan –, én tö­röl­tem le a pisz­tolyt. Azt gon­dol­tam, sok­kal szebb len­ne, ha biz­tos le­het­nék ben­ne, hogy az ujj­le­nyo­ma­tod raj­ta van. Per­sze, biz­tos vol­tam ben­ne – de úgy érez­tem, job­ban sze­ret­nék egé­szen biz­tos len­ni. Ér­ted?

– Fel akarsz je­len­te­ni? – kér­dez­te a nő csen­de­sen.

A fér­fi hát­tal állt ne­kem. Sö­tét ruha. Filc ka­lap, mé­lyen be­húz­va. Az ar­cát te­hát nem lát­hat­tam. De a vi­gyo­rát még lát­tam, amellyel azt mond­ta:

– Igen, an­gya­lom, fel fog­lak je­len­te­ni.

– Ér­tem – fe­lelt a nő, és me­re­ven néz­te a fér­fit. Egy­szer­re csak mél­tó­ság­tel­jes ko­moly­ság je­lent meg kó­ris­ta­lány be­nyo­má­sát kel­tő ar­cán.

– Fel fog­lak je­len­te­ni, an­gya­lom – is­mé­tel­te Morny las­san, ta­gol­va a sza­va­kat, mint­ha él­vez­né a je­le­ne­tet. – Egye­sek saj­nál­ni fog­nak, má­sok ki­ne­vet­nek. De az üz­le­tem­nek nem fog ár­ta­ni. Egy­ál­ta­lán nem. Ez az én üz­let­ágam egyik szép­sé­ge. Egy kis rossz­hír egy­ál­ta­lán nem árt neki.

– Te­hát most már csak rek­lá­mér­té­kem van szá­mod­ra – mond­ta az asszony. – El­te­kint­ve, per­sze, at­tól a ve­szély­től, hogy te ma­gad is gya­nús­sá vál­hatsz.

– Pon­to­san. Pon­to­san.

– És mi­ért tet­tem vol­na? – kér­dez­te a nő, még min­dig nyu­god­tan, me­rev te­kin­tet­tel, de olyan mély meg­ve­tés­sel, hogy Morny fel sem fog­ta az ér­tel­mét.

– Nem tu­dom – mond­ta. – Nem tö­rő­döm vele. Va­la­mi volt köz­te­tek. Ed­die kö­ve­tett a vá­ro­son át egy ut­cá­ba, a Bun­ker Hil­len, ahol ta­lál­koz­tál egy bar­na ru­hás, sző­ke pa­sas­sal. Va­la­mit oda­ad­tál neki. Ed­die fut­ni ha­gyott té­ged, és kö­vet­te a pa­sast egy kör­nyék­be­li bér­ház­ba. Pró­bál­ta őt to­vább is kö­vet­ni, de gya­ní­tot­ta, hogy a pali ész­re­vet­te, és abba kel­lett hagy­nia. Nem tu­dom, mire ment a já­ték. Egy dol­got azon­ban tu­dok. Ab­ban a bér­ház­ban teg­nap le­lőt­tek egy Phil­lips nevű fi­a­tal­em­bert. Tud­nál er­ről va­la­mit mon­da­ni, éde­sem?

– Sem­mit sem tud­nék róla mon­da­ni – fe­lelt a sző­ke nő. – Nem is­me­rek sen­kit, akit Phil­lips­nek hív­nak, és bár­mi­lyen fur­csán hang­zik, nem sza­lad­tam oda, hogy va­la­kit gyer­me­ki mu­lat­ság­ból le­lő­jek.

– De Van­ni­er-t le­lőt­ted, drá­gám – mond­ta Morny majd­nem ked­ve­sen.

– Ó, igen – hang­zott a von­ta­tott vá­lasz. – Per­sze. Azon gon­dol­kod­tunk épp, mi is volt az in­dí­té­kom? Ki­gon­dol­tad már?

– Ezt be­du­mál­ha­tod a he­ku­sok­nak – mor­dult föl a fér­fi. – Ne­vezzük sze­rel­mi vi­tá­nak. Ne­vezd, ami­nek aka­rod.

– Ta­lán. Ami­kor be­rú­gott, egy ki­csit rád ha­son­lí­tott. Ta­lán ez volt az in­dí­té­kom.

– Ó! – mond­ta Morny, és vissza­foj­tot­ta a lé­leg­ze­tét.

– Csi­no­sabb volt, fi­a­ta­labb, ki­sebb po­cak­kal. De ugyan­az az át­ko­zott, ön­elé­gült ro­ha­dék.

– Ó! – mond­ta Morny, és szen­ve­dő ar­cot vá­gott.

– Így meg­fe­lel? – kér­dez­te a nő csen­de­sen.

Elő­re­lé­pett, és az ökle ki­len­dült. Az ütés a nőt arca ol­da­lán érte, össze­csuk­lott, és a föld­re ült, egyik hosszú lá­bát maga elé nyújt­va, fél keze az áll­kap­csán. Na­gyon kék sze­mé­vel fel­né­zett Morny­ra.

– Ezt ta­lán nem kel­lett vol­na ten­ned – mond­ta. – Le­het, hogy így nem me­gyek bele a já­ték­ba.

– Bele fogsz men­ni. Nem lesz más vá­lasz­tá­sod. Könnyen meg­úszod. Is­te­nem­re, ezt jól tu­dom. A te ki­né­zé­sed­del. De bele fogsz men­ni, an­gya­lom. Az ujj­le­nyo­ma­tod raj­ta van a pisz­to­lyon.

Las­san fel­állt, keze még min­dig az ál­lán. Az­tán el­mo­so­lyo­dott.

– Tud­tam, hogy meg­halt. Ez az én kul­csom a zár­ban. Haj­lan­dó va­gyok be­men­ni a vá­ros­ba, és ki­je­len­te­ni, hogy én lőt­tem le. De ne érj töb­bet hoz­zám sima, fe­hér man­csod­dal – ha igényt tar­tasz a me­sém­re. Igen. Haj­lan­dó va­gyok el­men­ni a rend­őr­ség­re. Sok­kal na­gyobb biz­ton­ság­ban ér­zem ma­gam ná­luk, mint ná­lad.

Morny meg­for­dult, és lát­tam ar­cán a sá­padt gri­maszt meg a rán­ga­tó­zó for­ra­dást. El­ha­ladt a füg­göny rése előtt. Megint ki­nyílt a be­já­ró­aj­tó. A sző­ke nő egy pil­la­na­tig csend­ben állt, a vál­la fö­lött vissza­né­zett a te­tem­re, ki­csit meg­ráz­kó­dott, és el­tűnt a lá­tó­kö­röm­ből.

Az ajtó be­csu­kó­dott. Lé­pé­sek az úton. A ko­csi­aj­tó ki­nyílt és be­csu­kó­dott. A mo­tor fel­bú­gott, és a ko­csi el­ment.