TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Oda­vit­tem a po­ha­ra­mat az egyik fal mel­lett álló asz­tal­ká­hoz, le­ül­tem és rá­gyúj­tot­tam. Öt perc telt el. Köz­ben meg­vál­to­zott a zene üte­me, anél­kül hogy én ész­re­vet­tem vol­na. Egy nő éne­kelt. Gaz­dag, va­la­hol a boka kö­rül vib­rá­ló, mély, alt hang­ját kel­le­mes volt hall­gat­ni. A „Sö­tét szem”című dalt éne­kel­te, a ze­ne­kar a hát­tér­ben mint­ha el­aludt vol­na.

Mi­kor be­fe­jez­te, erős taps és egy kis fütty hang­zott fel.

A szom­széd asz­tal­nál ülő fér­fi így szólt höl­gyé­hez:

– Lin­da Con­qu­est újra a ze­ne­kar­ral dol­go­zik. Azt mond­ják, férj­hez ment va­la­mi gaz­dag pa­sa­denai pa­sas­hoz, de nem vált be a do­log.

– Szép hang – mond­ta a nő. – Ha va­la­ki sze­re­ti a búgó han­gú éne­kes­nő­ket.

Fel akar­tam áll­ni, de az asz­ta­lom­ra ár­nyék esett, és egy fér­fi állt előt­tem.

Nagy, hosszú égi me­sze­lő, seb­he­lyes arc, fa­gyott hal­szem, amely­nek al­vadt íri­sze a va­kok me­rev pil­lan­tá­sá­val bá­mul a sem­mi­be. Annyi­ra ma­gas volt, hogy le kel­lett ha­jol­nia, hogy az asz­ta­lom túl­só ol­da­lán álló szék tám­lá­já­ra te­hes­se a ke­zét. Állt, és fel­mért en­gem, szó nél­kül. Én meg csak ül­tem, kor­tyol­gat­tam az ita­lom ma­ra­dé­kát, és hall­gat­tam az alt han­got, ame­lyik már egy újabb dal­ba kez­dett. Úgy lát­szik, a ven­dé­gek sze­re­tik a giccses ze­nét. Ta­lán mind ki vol­tak me­rül­ve, és tá­vol óhaj­tot­tak ke­rül­ni min­den­na­pi éle­tük szín­he­lyé­től.

– Prue va­gyok – sut­tog­ta re­ked­ten a fér­fi.

– Gon­dol­tam. Maga be­szél­ni akar ve­lem, én be­szél­ni aka­rok ma­gá­val és a nő­vel, aki ép­pen most éne­kelt.

– Gye­rünk.

A bár hát­só vé­gén volt egy le­zárt ajtó. Prue ki­nyi­tot­ta, és ki­tár­ta előt­tem, át­men­tünk raj­ta, az­tán bal­ra, fel egy sor sző­nyeg­gel bo­rí­tott lép­csőn. Hosszú fo­lyo­só, szá­mos zárt aj­tó­val. A vé­gén fé­nyes csil­lag, előt­te rács. Prue a rács­tól nem messze ko­pog­ta­tott egy aj­tón, be­nyi­tott, és fél­re­állt, hogy én be­lép­hes­sek.

Ba­rát­sá­gos iro­da volt, nem is túl nagy. A bal­kon­aj­tók előtt be­épí­tett, kár­pi­to­zott sa­rok­ülés ál­lott. Egy fe­hér szmo­king­ba öl­tö­zött fér­fi állt hát­tal a szo­bá­nak, az ab­la­kon ki­néz­ve. Ősz hajú. Volt még a szo­bá­ban egy tes­tes, fe­ke­te, kró­mo­zott pán­cél­szek­rény, né­hány irat­tar­tó szek­rény, áll­vá­nyon nagy föld­gömb, kis be­épí­tett bár­szek­rény és a szo­ká­sos, sú­lyos, igaz­ga­tói író­asz­tal, a szo­ká­sos, ma­gas tám­lá­jú, kár­pi­to­zott bőr­szék­kel mö­göt­te.

Meg­néz­tem az író­asz­tal fel­sze­re­lé­sét. Min­den jó mi­nő­sé­gű és bronz­ból ké­szült volt raj­ta. Bronz lám­pa, író­kész­let és ce­ru­za­tar­tó­tál, bronz szé­lű, üveg ha­mu­tar­tó, a pe­re­mén bronz ele­fánt­tal, bronz pa­pír­vá­gó­kés, bronz ter­mosz a bronz tál­cán, bronz sar­kok az ita­tós tar­tó­ján. Bronz vá­zá­ban csak­nem bronzszí­nű sza­gos­bük­köny­cso­kor.

Sok volt a bronz­ból.

Az ab­lak­nál álló fér­fi meg­for­dult, és így meg­ál­la­pít­hat­tam, hogy az öt­ve­nes évek­hez kö­ze­le­dik, hogy dús, lágy, ha­mu­szür­ke haja van, csi­nos arca, amin sem­mi kü­lö­nös nincs, ki­vé­ve egy rö­vid, rán­cos he­get a bal or­cá­ján, ami csak­nem egy mé­lyebb göd­röcs­ke be­nyo­má­sát kel­tet­te. Em­lé­kez­tem a göd­röcs­ké­re. Az em­bert ma­gát el­fe­lej­tet­tem vol­na. Em­lé­kez­tem, már lát­tam őt fil­men, hosszú idő­vel ez­előtt, leg­alább tíz éve már. Nem em­lé­kez­tem a film­re, hogy mi­ről szólt, vagy hogy neki mi volt a sze­re­pe ben­ne, de em­lé­kez­tem a sö­tét, ko­moly, csi­nos arc­ra és a rán­cos seb­hely­re. A haja ak­kor még bar­na volt.

Oda­ment az író­asz­ta­lá­hoz, le­ült, elő­vet­te a pa­pír­vá­gó­kést, és he­gyé­vel a hü­velyk­uj­ja vé­gét pisz­kál­ta. Ki­fe­je­zés­te­le­nül né­zett rám, és így szólt:

– Maga Mar­lo­we?

Bó­lin­tot­tam.

– Ül­jön le. – Le­ül­tem. Ed­die Prue is le­ült egy szék­re a fal mel­lett, és hát­ra­tá­masz­kod­va, a szék első lá­ba­it in­gat­ta.

– Nem ked­ve­lem azo­kat, akik le­sel­ked­nek – mond­ta Morny.

Vál­lat von­tam.

– Sok ok­ból nem ked­ve­lem őket – foly­tat­ta. – Nem sze­ret­tem soha és sem­mi­kor. Nem sze­re­tem, ha zak­lat­ják a ba­rá­ta­i­mat. Nem sze­re­tem, ha a fe­le­sé­gem­re tör­nek rá.

Hall­gat­tam.

– Nem sze­re­tem, ha ki­kér­de­zik a gép­ko­csi­ve­ze­tő­met, vagy ha ki­kez­de­nek a ven­dé­ge­im­mel – mond­ta.

Hall­gat­tam.

– Rö­vi­den, egy­sze­rű­en nem sze­re­tem az ilyet.

– Kez­dem ér­te­ni, mire gon­dol – mond­tam.

El­pi­rult, és a sze­me csil­lo­gott.

– Más­részt – be­szélt to­vább –, e perc­ben ép­pen szük­sé­gem le­het ma­gá­ra. Ki­fi­ze­tőd­he­tik ma­gá­nak, ha ve­lem együtt ját­szik. Jó tipp le­het. Ki­fi­ze­tőd­he­tik, ha nem dug­ja be az or­rát hí­vat­la­nul.

– Mi­ért fi­ze­tőd­het ki?

– Időt ta­ka­rít, és óvja egész­sé­gét.

– Mint­ha ezt a le­mezt már hal­lot­tam vol­na va­la­hol – mond­tam. – Csak a ne­vét nem tu­dom már.

Le­tet­te a pa­pír­vá­gót, ki­rán­tot­ta az író­asz­tal egyik aj­ta­ját, és ki­vett egy met­szett üveg de­mi­zsont, ön­tött be­lő­le egy po­hár­ba, meg­it­ta, vissza­tet­te a du­gót a de­mi­zson­ba és az üve­get az író­asz­tal­ba.

– Az én szak­mám­ban – mond­ta – a ke­mény le­gé­nyek tu­cat­ját két kraj­cá­rért mé­rik. Akik csak sze­ret­né­nek azok len­ni, azok­ból ti­zen­két tu­cat egy kraj­cár. Maga csak tö­rőd­jék a sa­ját dol­gá­val, én tö­rő­döm az enyém­mel, és nem lesz sem­mi prob­lé­mánk. – Rá­gyúj­tott. Ki­csit resz­ke­tett a keze.

Rá­néz­tem a szo­ba má­sik ol­da­lán a ma­gas em­ber­re, aki úgy ült ott a fal­hoz tá­masz­kod­va, mint egy fa­jan­kó a fa­lu­si bolt­ban. Csak ült ott moz­du­lat­la­nul, hosszú kar­ja le­ló­gott, rán­cos, szür­ke arca sem­mit sem fe­je­zett ki.

– Va­la­ki pénz­ről be­szélt – mond­tam Morny­nak. – Mire volt ez jó? Én tu­dom, mire megy ki a do­log. Ma­guk sze­ret­nék ma­gu­kat meg­győz­ni ar­ról, hogy ár­ta­ni tud­nak ne­kem.

– Ha így be­szél ve­lem, ma­gá­ra ves­sen, ha ólom­gom­bo­kat kap a mel­lé­nyé­re.

– Még el­gon­dol­ni is rossz, sze­gény öreg Mar­lo­we, ólom­gom­bok­kal a mel­lé­nyén – mond­tam.

Ed­die Prue a tor­kát kö­szö­rül­te, ami hüm­mö­gés is le­he­tett.

– És ami azt il­le­ti, hogy én tö­rőd­jem a ma­gam dol­gá­val, és ne tö­rőd­jem a ma­gá­é­val – foly­tat­tam –, elő­for­dul­hat, hogy a maga dol­ga és az én dol­gom egy ki­csit össze­ke­ve­re­dik. Nem az én hi­bám­ból.

– Jobb, ha nem – mond­ta Morny. – Ho­gyan? – Gyor­san fel­emel­te a te­kin­te­tét, az­tán megint le­sü­töt­te.

– Nos, pél­dá­ul úgy, hogy ez a maga ke­mény le­gé­nye fel­hív en­gem te­le­fo­non, és meg­pró­bál ha­lál­ra ijesz­te­ni. És fel­hív ké­sőbb, este, és öt da­rab szá­zas­ról be­szél és ar­ról, mi­lyen jó len­ne, ha ide ki­jön­nék, és be­szél­nék ma­gá­val. És pél­dá­ul úgy, hogy ugyan­ez a ke­mény le­gény vagy va­la­ki, aki ép­pen úgy néz ki, mint ő – ami nem na­gyon va­ló­szí­nű –, kö­vet egy brancs­be­li fiút, akit tör­té­ne­te­sen ma dél­után agyon­lőt­tek a Court Stree­ten, Bun­ker Hil­len.

Morny ki­vet­te a ci­ga­ret­tát a szá­já­ból, és éles szem­mel, vizs­gá­lód­va néz­te a szo­pó­kát. Min­den moz­du­la­tát, min­den gesz­tu­sát mint­ha könyv­ből vág­ták vol­na ki.

– Kit lőt­tek le?

– Egy Phil­lips nevű, fiút, fi­a­ta­los, sző­ke gye­rek. Ma­gá­nak alig­ha tet­sze­ne. Kulcs­lyu­ka­kon le­sel­ke­dett. – Le­ír­tam neki Phil­lip­set.

– So­sem hal­lot­tam fe­lő­le – ál­lí­tot­ta Morny.

– Az­tán pél­dá­ul lát­tak egy ma­gas, sző­ke nőt, aki nem la­kik ott, a ház­ból ki­jön­ni, ép­pen az­u­tán, hogy Phil­lip­set meg­öl­ték.

– Mi­fé­le ma­gas, sző­ke nőt? – Ki­csit meg­vál­to­zott a hang­ja. Sür­ge­tő volt.

– Azt nem tu­dom. Lát­ták, és a fér­fi, aki lát­ta, fel­is­mer­né, ha újra lát­ná. Per­sze, nem fel­tét­le­nül kel­lett kö­zé­nek len­nie Phil­lips­hez.

– Ez az em­ber, ez a Phil­lips, ma­gánhe­kus volt?

Bó­lin­tot­tam.

– Ezt már két­szer mond­tam.

– Mi­ért öl­ték meg és ho­gyan?

– Le­ütöt­ték, és le­lőt­ték a la­ká­sán. Nem tud­juk, mi­ért öl­ték meg. Ha tud­nánk, va­ló­szí­nű­leg azt is tud­nánk, hogy ki ölte meg. Ez ilyen ügy.

– Ki az a „mi”?

– A rend­őr­ség és jó­ma­gam. Én ta­lál­tam rá hol­tan. Ezért kö­rül kel­lett néz­nem.

Prue na­gyon las­san le­eresz­tet­te a szék elül­ső lá­ba­it a sző­nyeg­re, és rám né­zett. Az egész­sé­ges fél­sze­mé­ben ál­mos ki­fe­je­zés ült, nem tet­szett ne­kem.

– A he­ku­sok­nak mit mon­dott? – kér­dez­te Morny.

– Na­gyon ke­ve­set. Be­ve­ze­tő meg­jegy­zé­se­i­ből arra kö­vet­kez­te­tek, maga tud­ja, hogy Lin­da Con­qu­es­tet ke­re­sem. Mrs. Les­lie Mur­dock meg­bí­zá­sá­ból. Meg­ta­lál­tam. Itt éne­kel. Nem tu­dom, mi­ért kel­le­ne ezt tit­kol­ni? A fe­le­sé­ge vagy Mr. Van­ni­er nyu­god­tan meg­mond­hat­ták vol­na ne­kem. De nem tet­ték.

– Az én fe­le­sé­gem annyit mond el egy szag­lász­nak, ami még egy szú­nyog sze­mé­ben is el­fér.

– Nyil­ván meg­van erre az oka – fe­lel­tem. – Ha­bár, ez most nem fon­tos. Va­ló­já­ban nem na­gyon fon­tos, hogy ta­lál­koz­zam Miss Con­qu­est­tel. Még­is sze­ret­nék vele egy ki­csit be­szél­get­ni. Ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa.

– És ha len­ne? – kér­dez­te Morny.

– Azt hi­szem, min­den­kép­pen sze­ret­nék vele be­szél­ni. – Elő­vet­tem a zse­bem­ből egy ci­ga­ret­tát, uj­ja­im közt mor­zsol­tam, és meg­cso­dál­tam Morny vas­tag; még min­dig bar­na szem­öl­dö­két. Szép ala­kú, ele­gán­san ívelt szem­öl­dök volt.

Prue kun­co­gott. Morny rá­né­zett, össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két, vissza­né­zett rám, arca még min­dig szi­go­rú ránc­ban.

– Azt kér­dez­tem, mit mon­dott a he­ku­sok­nak – mond­ta.

– Olyan ke­ve­set, ami­lyen ke­ve­set csak tud­tam. Ez a Phil­lips nevű em­ber meg­kért, ke­res­sem fel. Hagy­ta sej­te­ni, hogy túl­sá­go­san mé­lyen be­le­ke­ve­re­dett egy ügy­be, ami nem tet­szik neki, és se­gít­ség­re van szük­sé­ge. Mire oda­ér­tem, ha­lott volt. Ezt mond­tam el a rend­őr­ség­nek. Nem hit­ték, hogy ez len­ne a tel­jes tör­té­net. Va­ló­szí­nű­leg nem is az. Hol­nap dé­lig ad­tak időt, hogy ki­egé­szít­sem. Meg­pró­bá­lom te­hát ki­egé­szí­te­ni.

– Kár volt ide­jön­ni – vé­le­ke­dett Morny.

– Én úgy em­lék­szem, hogy en­gem hív­tak ide.

– Vissza­me­het a fe­né­be, ami­kor csak óhajt­ja – vagy el­vé­gez­het ne­kem egy kis fel­ada­tot – öt­száz dol­lá­rért. Akár­hogy is, Ed­die-t és en­gem ki­hagy min­den tár­sal­gás­ból, amit a rend­őr­ség­gel foly­tat.

– Mi­lyen ter­mé­sze­tű do­log­ról van szó?

– Maga ma reg­gel ná­lam járt, a há­zam­ban. Kell len­nie va­la­mi­lyen öt­le­té­nek.

– Vá­lá­si ügyek­kel nem fog­lal­ko­zom – mond­tam.

El­sá­padt.

– Sze­re­tem a fe­le­sé­ge­met. Csak nyolc hó­nap­ja há­za­sod­tunk össze. Nem aka­rok vál­ni. Klassz lány, és ál­ta­lá­ban tud­ja, hol la­kik az is­ten. De azt hi­szem, pil­la­nat­nyi­lag a rossz la­pot játssza ki.

– Rosszat, mi­lyen ér­te­lem­ben?

– Nem tu­dom. Ezt sze­ret­ném tud­ni.

– Be­szél­jünk vi­lá­go­san – mond­tam. – Maga va­la­mi­lyen fel­adat el­vég­zé­sé­re vagy egy el­vál­lalt fel­adat el nem vég­zé­sé­re akar fel­fo­gad­ni?

Prue megint kun­co­gott a fal­nál.

Morny még egy kis bran­dyt töl­tött ma­gá­nak, és gyor­san le­ön­töt­te a tor­kán. Arca is­mét szí­nes lett. Nem fe­lelt.

– És tisz­tázzunk még egy dol­got – mond­tam. – Maga nem bán­ja, ha a fe­le­sé­ge egy ki­csit el­ját­sza­do­zik, de nem sze­re­ti, ha egy Van­ni­er ne­ve­ze­tű­vel te­szi ezt. Így van?

– Bí­zom az ér­zel­me­i­ben – mond­ta las­san –, de nem bí­zom az íté­le­té­ben. Mond­juk így.

– És azt akar­ja, hogy tud­jak meg va­la­mit er­ről a Van­ni­er-ról?

– Tud­ni sze­ret­ném, mi a szán­dé­ka.

– Ah. Szán­dé­kai van­nak?

– Azt hi­szem, igen. De nem tu­dom, mit akar.

– Azt hi­szi, hogy akar va­la­mit, vagy azt sze­ret­né, hogy akar­jon va­la­mit?

Egy pil­la­na­tig me­re­ven né­zett, az­tán ki­húz­ta az író­asz­ta­la kö­zép­ső fi­ók­ját, be­nyúlt, és fe­lém lö­kött egy össze­haj­tott pa­pír­la­pot. Fel­vet­tem, ki­nyi­tot­tam. Egy szám­la­fej in­di­gó­má­so­la­ta volt. „Cal-Wes­tern fo­gá­sza­ti kel­lé­kek R. T.”és a cím. A szám­la har­minc font Kerr-féle crys­to­bo­lit­ról, ára: $ 15, 75 és 25 font White-féle al­bas­to­ne-ról, ára: 7, 75 + adó, szólt. H. R. Te­a­ger, Will Call ne­vé­re volt ki­ál­lít­va, gu­mi­bé­lyeg­ző­vel rá­nyom­ták: Fi­zet­ve. Az át­vé­telt alá­írá­sá­val iga­zol­ta: L. G. Van­ni­er.

Le­tet­tem az asz­tal­ra.

– Ez esett ki a zse­bé­ből egyik este, mi­kor itt volt. Vagy tíz nap­pal ez­előtt – mond­ta Morny. – Ed­die rá­rak­ta egyik nagy lá­bát, és Van­ni­er nem vet­te ész­re, hogy el­ej­tet­te.

Rá­néz­tem Prue-ra, az­tán Morny­ra, az­tán a hü­velyk­uj­jam­ra.

– Mit je­lent­sen ez ne­kem?

– Azt gon­dol­tam, hogy maga ügyes de­tek­tív. Fel­tet­tem, hogy majd rá­jön.

Megint rá­néz­tem a pa­pír­ra, össze­haj­tot­tam, és be­tet­tem a zse­bem­be.

– Fel­té­te­le­zem, hogy nem adná ide, ha nem len­ne fon­tos.

Morny a fal­nál álló fe­ke­te, kró­mo­zott pán­cél­szek­rény­hez ment, ki­nyi­tot­ta. Vissza­jött öt új bank­jeggyel, és úgy te­rí­tet­te szét a szá­za­so­kat a ke­zé­ben, ahogy a kár­tyát szo­kás. Le­si­mí­tot­ta őket sa­rok­tól sa­ro­kig, könnye­dén meg­zör­get­ve, az­tán az asz­ta­lon ke­resz­tül fe­lém lök­te.

– Itt az öt da­rab szá­za­sa – mond­ta. – Tá­vo­lít­sa el Van­ni­ert-t a fe­le­sé­gem éle­té­ből, és kap még egy­szer ennyit. Nem ér­de­kel, ho­gyan csi­nál­ja, és nem is aka­rom tud­ni, ho­gyan. Csak csi­nál­ja meg.

Éhes uj­ja­im meg­pisz­kál­ták a ro­po­gós, új bank­je­gye­ket. Az­tán fél­re­lök­tem őket.

– Ak­kor fi­zes­sen, ami­kor – és ha – szál­lí­tok – mond­tam. – A mai nap­ra a fi­zet­sé­gem egy rö­vid kis in­ter­jú lesz Miss Con­qu­est­tel.

Morny nem nyúlt a pénz­hez. Fel­emel­te a szög­le­tes üve­get, és még egyet töl­tött ma­gá­nak. Ez al­ka­lom­mal ne­kem is töl­tött, és a po­ha­rat fe­lém tol­ta.

– Ami pe­dig Phil­lips meg­gyil­ko­lá­sát il­le­ti – mond­tam –, Ed­die egy ide­ig kö­vet­get­te Phil­lip­set. Meg­mon­da­ná-e, mi­ért?

– Nem.

– Az ilyen dol­gok­kal az a baj, hogy más­hon­nan is jö­het in­for­má­ció. Ha a gyil­kos­ság be­le­ke­rül az új­ság­ba, az em­ber so­sem tud­ja, mi sül ki be­lő­le. Amennyi­ben így lesz, en­gem fog­nak hi­báz­tat­ni.

Me­re­ven rám né­zett, és így szólt:

– Nem hi­szem. Egy ki­csit nyers vol­tam, mi­kor be­jött, de maga egé­szen jól vet­te a la­pot. Meg­koc­káz­ta­tom hát.

– Kösz – fe­lel­tem. – Len­ne olyan szí­ves kö­zöl­ni, mi­ért hí­va­tott fel Ed­die-vel, és mi­ért akart be­ijesz­te­ni?

Le­né­zett, és az asz­ta­lon do­bolt.

– Lin­da régi ba­rá­tom. Ma dél­után itt járt a fi­a­tal Mur­dock, meg­lá­to­gat­ta a ne­jét. Meg­mond­ta neki, hogy maga az öreg Mur­dock hölgy­nek dol­go­zik. Lin­da ezt el­me­sél­te ne­kem. Nem tud­tam, mi­ről van szó. Maga azt mond­ja, nem vál­lal vá­lá­si ügye­ket. Így nem le­het­sé­ges, hogy az öreg hölgy ilyes­fé­le ügy­ben fo­gad­ta vol­na fel. – Az utol­só sza­vak­nál fel­emel­te a te­kin­te­tét, és rám bá­mult.

Én is rá­bá­mul­tam, és vár­tam.

– Azt hi­szem, én egy­sze­rű­en egy olyan em­ber va­gyok, aki sze­re­ti a ba­rá­ta­it – mond­ta. – És nem aka­rom, hogy he­ku­sok zak­las­sák őket.

– Mur­dock tar­to­zik ma­gá­nak, ugye?

Össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Ilyen dol­gok­ról nem tár­gya­lok.

Ki­it­ta a po­ha­rát, bó­lin­tott és fel­állt.

– Fel­kül­döm Lin­dát, be­szél­jen vele. Te­gye el a pén­zét!

Az aj­tó­hoz ment, és tá­vo­zott. Ed­die Prue ki­há­moz­ta hosszú tes­tét a szék­ből, fel­állt, sem­mit­mon­dó, hal­vány, szür­ke mo­solyt irá­nyí­tott fe­lém, és Morny után sé­tált.

Újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tot­tam, és még egy­szer meg­néz­tem a fo­gá­sza­ti cik­kek cé­gé­nek szám­lá­ját. Va­la­mi mo­cor­gott há­tul az agyam­ban, ho­má­lyo­san. Az ab­lak­hoz men­tem, áll­tam, és néz­tem a völ­gyet. A dom­bon egy ko­csi ka­pasz­ko­dott föl egy nagy ház felé, amely­nek tor­nya fé­lig üveg­tég­lá­ból ké­szült, és ki­szü­rem­lett be­lő­le a fény. A ko­csi lám­pái el­ha­lad­tak előt­te, és be­for­dul­tak a ga­rázs felé. A fény ki­hunyt, és a völgy sö­té­tebb­nek tet­szett.

Na­gyon hű­vös volt és nagy csend. A tánc­ze­ne­kar va­la­hol a lá­bam alatt le­he­tett. Tom­pán hang­zott, a dal­la­mot nem le­he­tett fel­is­mer­ni.

Lin­da Con­qu­est be­jött mö­göt­tem a nyi­tott aj­tón, be­csuk­ta, meg­állt, és hi­deg fé­nyű te­kin­tet­tel né­zett en­gem.