TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A fe­hér és vö­rös sakk­fi­gu­rák ké­szen áll­tak a já­ték­ra, har­ci­as, ren­de­zett és bo­nyo­lult ké­pet mu­tat­va, mint min­den já­ték előtt. Este tíz óra volt, ott­hon vol­tam a la­ká­so­mon. Szá­jam­ban pipa, a kö­nyö­köm mel­lett egy po­hár ital, az agyam­ban sem­mi, a két gyil­kos­sá­gon és a rej­té­lyen kí­vül, hogy mi­ként kap­ta vissza Mrs. Elisa­beth Bright Mur­dock a Bras­her Do­ub­lo­on­ját, mi­kor az az én zse­bem­ben volt.

Ki­nyi­tot­tam egy Lip­csé­ben ki­adott, fű­zött sakk­köny­vecs­két, ki­vá­lasz­tot­tam egy har­ci­as­nak lát­szó ve­zér­kez­dést, egy fe­hér pa­rasz­tot a ki­rály­nő né­gye­sé­re tol­tam, ami­kor meg­szó­lalt az ajtó csen­gő­je.

Az asz­tal­hoz lép­tem, fel­vet­tem a 38-as Col­tot a tölgy­fa­asz­tal le­hajt­ha­tó lap­já­ról, és az aj­tó­hoz men­tem. A fegy­vert a jobb lá­bam mel­lett ló­gat­tam.

– Ki az?

– Bre­e­ze.

Vissza­men­tem az asz­tal­hoz, hogy le­te­gyem a pisz­tolyt, mi­előtt aj­tót nyi­tok. Bre­e­ze állt ott. Ép­pen olyan nagy­da­rab és ugyan­olyan ren­det­len volt, mint más­kor, de egy ki­csit fá­rad­tabb. A Spang­ler ne­ve­ze­tű, üde arcú, fi­a­tal he­kus kí­sér­te.

Mint­egy be­kí­sér­tek a szo­bá­ba, bár en­nek lát­sza­tát el akar­ták ke­rül­ni, és Spang­ler be­csuk­ta ma­guk mö­gött az aj­tót. Fé­nyes, fi­a­tal sze­me ide-oda ug­rált, míg Bre­e­ze egy hosszú pil­la­na­tig az ar­co­mon nyug­tat­ta öreg és ke­mény te­kin­te­tét. Az­tán meg­ke­rült, és meg­állt a ka­na­pé mel­lett.

– Néz­zen kö­rül – mond­ta a szá­ja sar­ká­ból.

Spang­ler el­ment az aj­tó­tól, át a szo­bán, az ét­ke­ző­fül­ké­hez, be­kuk­kan­tott, vissza­jött, és a hall­ba ment. A für­dő­szo­ba­aj­tó nyi­kor­gott, lép­tei el­tá­vo­lod­tak.

Bre­e­ze le­vet­te a ka­lap­ját, és meg­tö­rül­get­te fél­ko­pasz ko­po­nyá­ját. A tá­vol­ban aj­tók és szek­ré­nyek nyíl­tak, csu­kód­tak. Spang­ler vissza­jött.

– Nincs itt sen­ki.

Bre­e­ze bó­lin­tott és le­ült, pa­na­ma­ka­lap­ját maga mel­lé tet­te.

Spang­ler meg­lát­ta az író­asz­ta­lon he­ve­rő pisz­tolyt.

– Sza­bad meg­néz­nem? – kér­dez­te.

– Le van­nak izél­ve mind a ket­ten – fe­lel­tem.

Spang­ler oda­ment a pisz­to­lyért, és a cső­tor­ko­la­tot az or­rá­hoz emel­te: szag­lá­szott. Ki­nyi­tot­ta a töl­tény­tá­rat, egy go­lyót a cső­be tolt, új­ból ki­vet­te, vissza­nyom­ta a tár­ba. Le­tet­te a töl­tény­tá­rat az asz­tal­ra, fel­emel­te a pisz­tolyt, és úgy tar­tot­ta, hogy a fény a nyi­tott za­var­ba ha­tol­jon. Míg így tar­tot­ta, be­le­né­zett a cső­be.

– Egy kis por – mond­ta. – Nem sok.

– Mit várt? – kér­dez­tem. – Ru­bi­no­kat?

Nem mél­ta­tott fi­gye­lem­re, Bre­e­ze-re né­zett, és így foly­tat­ta:

– Úgy vé­lem, ezt a pisz­tolyt nem sü­töt­ték el az utób­bi hu­szon­négy órá­ban. Biz­tos va­gyok ben­ne.

Bre­e­ze bó­lin­tott, az aj­kát ha­rap­dál­ta, és sze­mé­vel az ar­co­mat mér­te fel. Spang­ler szép ren­de­sen össze­rak­ta a pisz­tolyt, majd fél­re­tet­te és le­ült. Aj­kai közé tett egy ci­ga­ret­tát, rá­gyúj­tott, és elé­ge­det­ten fúj­ta a füs­töt.

– Tud­juk mi na­gyon jól, hogy nem egy hosszú har­minc­nyol­cas volt – mond­ta. – Az ilyen ke­resz­tül­lő­né a fa­lat. Nem va­ló­szí­nű, hogy a go­lyó ben­ne­ma­rad­na az em­ber fe­jé­ben.

– Tu­laj­don­kép­pen mi­ről be­szél­tek, fiúk? – kér­dez­tem.

Mire Bre­e­ze:

– Ar­ról, ami a mi szak­mánk­ban szo­ká­sos. Gyil­kos­ság­ról. Fog­lal­jon he­lyet. Pi­hen­jen. Azt hit­tem, han­go­kat hal­lok itt. Le­het, hogy a szom­széd la­kás­ból jött.

– Le­het – mond­tam.

– Ma­gá­nál min­dig pisz­toly he­ver az író­asz­ta­lon?

– Ki­vé­ve, mi­kor a pár­nám alatt van – vá­la­szol­tam. – Vagy a ka­rom alatt. Vagy az író­asz­tal fi­ók­já­ban. Vagy va­la­hol má­sutt, ha nem em­lék­szem, hová is tet­tem. Vi­lá­gos?

– Nem azért jöt­tünk, hogy szí­vós­kod­junk, Mar­lo­we.

– Nagy­sze­rű – mond­tam. – Ma­guk ki­ku­tat­ják a la­ká­so­mat, és ke­ze­lés­be ve­szik a tu­laj­do­no­mat ké­pe­ző tár­gya­kat anél­kül, hogy az en­ge­dé­lye­met kér­nék. Ho­gyan vi­sel­ked­nek, ami­kor dur­vák? Le­üt­nek, és az ar­com­ba rúg­nak?

– A fe­nét – vi­gyor­gott. Vissza­vi­gyo­rog­tam. Mind­nyá­jan vi­gyo­rog­tunk. Erre Bre­e­ze meg­kér­dez­te: – Hasz­nál­ha­tom a te­le­fon­ját?

Rá­mu­tat­tam. Tár­csá­zott, és egy Mor­ri­son nevű egyén­nel be­szélt, mond­ván:

– Bre­e­ze, a – meg­néz­te a te­le­fo­nom­ra írott szá­mot és be­ol­vas­ta –, je­len perc­től kezd­ve Mar­lo­we né­ven. Rend­ben, öt vagy tíz per­cen be­lül, rend­ben.

Le­tet­te a kagy­lót, és vissza­ment a ka­na­pé­hoz.

– Fo­gad­junk, nem tud­ja, mi­ért va­gyunk itt.

– Min­dig vá­rom, hogy a jó ba­rát majd be­tér – mond­tam.

– A gyil­kos­ság nem tré­fa, Mar­lo­we.

– Ki mond­ta, hogy az?

– Mint­ha maga egy ki­csit úgy vi­sel­ked­ne?

– Nem vol­tam tu­da­tá­ban.

Spang­ler­re né­zett, és vál­lat vont. Majd a pad­lót néz­te. Az­tán fel­emel­te a te­kin­te­tét, las­san, mint­ha sú­lyos len­ne, és megint en­gem né­zett. Most a sak­kasz­tal­nál ül­tem.

– Gyak­ran sak­ko­zik? – kér­dez­te a fi­gu­rá­kat néz­ve.

– Nem. Né­ha­nap­ján el­ját­szom egy-egy par­tit, ha gon­dol­kod­ni aka­rok.

– Nem két ipse kell a sak­ko­zás­hoz?

– Én ver­seny­játsz­má­kat ját­szom le, ame­lye­ket le­ír­tak és köz­zé­tet­tek. A sakk­nak iro­dal­ma van. Né­ha­nap­ján ki­dol­go­zok egy-egy prob­lé­mát. Azok nem is sakk­prob­lé­mák, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben. De mi­nek is be­szé­lünk a sakk­ról? Isz­nak va­la­mit?

– Most nem – mond­ta Bre­e­ze. – Be­szél­tem ma­gá­ról Ran­dall-lel. Jól em­lék­szik ma­gá­ra, egy, va­la­hol a ten­ger­par­ton tör­tént eset­ből ki­fo­lyó­lag. – Úgy húz­gál­ta a lá­ba­it a sző­nye­gen, mint­ha na­gyon fá­radt len­ne. Masszív, öre­ges arca rán­cos és szür­ke volt a ki­me­rült­ség­től. – Azt is mond­ta, hogy maga nem ölne meg sen­kit, hogy maga vég­ső so­ron ren­des gye­rek.

– Szép tőle – mond­tam.

– Azt mond­ja, maga jó ká­vét főz, reg­ge­len­ként ké­sőn szo­kott kel­ni, na­gyon szel­le­me­sen tud tár­sa­log­ni, és bár­mit el­hi­he­tünk ma­gá­nak, fel­té­ve, ha öt, egy­más­tól füg­get­len tanú iga­zol­ja.

– A fene vi­gye el.

Bre­e­ze úgy bó­lin­tott, mint­ha pon­to­san azt mond­tam vol­na, amit várt. Nem mo­soly­gott, és nem volt dur­va, csu­pán olyan volt, mint egy nagy­da­rab, ke­mény em­ber, mi­kor a mun­ká­ját vég­zi. Spang­ler hát­ra­tá­masz­tot­ta fe­jét a szék­ben, sze­mét fé­lig le­huny­ta, és ci­ga­ret­tá­já­nak füst­jé­be me­rült.

– Ran­dall azt mond­ta, fog­lal­kozzunk ma­gá­val. Sze­rin­te maga nem annyi­ra ra­vasz, mint hi­szi, de olyan fiú, aki­vel gyak­ran tör­té­nik va­la­mi, és az ilyen sok­kal több bajt okoz­hat, mint aki na­gyon ra­vasz. Ezt, mond­ja, maga meg­ér­ti. Kü­lön­ben tet­szik ne­kem. Sze­re­tek nyílt la­pok­kal ját­sza­ni Azért mon­dom el ma­gá­nak.

Azt vá­la­szol­tam, hogy ez szép tőle.

Csen­gett a te­le­fon. Bre­e­ze-re néz­tem, de ő nem moz­dult, így a kagy­ló­ért nyúl­tam és fel­vet­tem. Női hang volt. Úgy tet­szett, mint­ha is­mer­ném va­la­hon­nan, de nem tud­tam, hová is te­gyem.

– Mr. Phi­lip Mar­lo­we be­szél?

– Az.

– Mr. Mar­lo­we, baj­ban va­gyok, na­gyon nagy baj­ban. Sür­gő­sen sze­ret­nék ma­gá­val be­szél­ni. Mi­kor ta­lál­koz­ha­tunk?

– Úgy érti, ma este? – kér­dez­tem, – Ki­vel be­szé­lek?

– Gla­dys Cra­ne va­gyok. A Ho­tel Nor­man­dy-ban la­kom, Cham­part­ban. Mi­kor tud…

– Úgy érti, hogy men­jek oda ma este? – kér­dez­tem, mi­köz­ben meg­pró­bál­tam a han­got fel­is­mer­ni.

– Én… – a te­le­fon kat­tant, a vo­nal sü­ket volt. Ül­tem, még tar­tot­tam a kagy­lót, rán­col­tam a hom­lo­kom. Bre­e­ze-re néz­tem. Arca nem árult el sem­mi­fé­le ér­dek­lő­dést.

– Egy lány volt, azt mond­ja, baj­ban van – me­sél­tem neki. – A vo­nal meg­sza­kadt. – Le­nyom­tam a vil­lát, vár­tam, hogy a ké­szü­lék újra csen­get. A két he­kus néma volt és moz­du­lat­lan. Túl néma és túl moz­du­lat­lan.

A csen­gő újra szólt, fel­emel­tem a vil­lát, és azt mond­tam:

– Bre­e­ze-zel sze­ret­ne be­szél­ni, ugye?

– Igen. – Fér­fi­hang volt, ki­csit meg­le­pő­dött.

– Raj­ta, csak ügyes­ked­je­nek! – Fel­kel­tem, és ki­men­tem a kony­há­ba. Hal­lot­tam, hogy Bre­e­ze na­gyon rö­vi­den be­szél, az­tán a vissza­he­lye­zett kagy­ló za­ját.

Elő­vet­tem a kony­ha­szek­rény­ből egy üveg Four Ro­sét és há­rom po­ha­rat. A jég­szek­rény­ből je­get és gyöm­bér­sört vet­tem ki, ke­ver­tem há­rom kok­télt, be­vit­tem egy tál­cán, és a tál­cát le­tet­tem a kok­té­lasz­tal­ra, a ka­na­pé elé, ahol Bre­e­ze ült. Két po­ha­rat le­emel­tem róla, egyet Spang­ler­nek ad­tam, a má­si­kat meg ma­gam­mal vit­tem a szé­kem­hez.

Spang­ler bi­zony­ta­la­nul tar­tot­ta a ma­gá­ét, hü­velyk­jé­vel és mu­ta­tó­uj­já­val az alsó aj­kát csip­ked­ve, és Bre­e­ze-t néz­ve, va­jon ő el­fo­gad­ja-e az italt.

Bre­e­ze na­gyon ha­tá­ro­zot­tan né­zett rám. Az­tán só­haj­tott. Fel­vet­te a po­ha­rat, meg­kós­tol­ta az italt, megint só­haj­tott, fé­lig mo­so­lyog­va meg­ráz­ta a fe­jét, mint az olyan em­ber, aki­nek adsz egy po­hár italt, ami­re na­gyon vá­gyik, ami ép­pen a leg­jobb, ami­ből az első korty olyan, mint egy pil­lan­tás egy tisz­tább, na­po­sabb, fé­nye­sebb vi­lág­ba.

– Úgy lá­tom, maga gyor­san kap­csol, Mr. Mar­lo­we – mond­ta, és fel­sza­ba­dul­tan dőlt hát­ra a ka­na­pén. – Gon­dol­tam, most már csi­nál­hat­nánk egy kö­zös üz­le­tet.

– Nem ilyen mó­don – fe­lel­tem neki.

– Mi? – össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. Spang­ler elő­re­ha­jolt, élénk fi­gye­lem­mel né­zett.

– Fel­hí­vat­nak en­gem va­la­mi út­szé­li kur­vá­val, aki le­ad­ja a sü­ket du­mát, hogy az­tán el­mond­has­sák, itt és itt, ek­kor és ek­kor fel­is­mer­ték a han­go­mat.

– Gla­dys Cra­ne-nek hív­ják a nőt – mond­ta Bre­e­ze.

– Ezt mond­ta. So­sem hal­lot­tam a ne­vét.

– Oké – mond­ta Bre­e­ze. – Oké! – Szep­lős te­nye­rét fe­lém for­dí­tot­ta. – Nem kí­vá­nunk il­le­gá­lis esz­kö­zök­höz nyúl­ni. Re­mél­jük, maga sem.

– Mit nem?

– Nem pró­bál il­le­gá­lis esz­kö­zök­höz nyúl­ni. Mint pél­dá­ul min­ket ki­ját­sza­ni.

– Mi­ért ne ját­sza­nám ki ma­gu­kat, ha ked­vem tart­ja? Nem ma­guk fi­zet­nek en­gem.

– Néz­ze, ne le­gyen olyan nagy­fiú, Mar­lo­we.

– Nem va­gyok nagy­fiú. Eszem­be sem jut. Elég­gé is­me­rem a he­ku­so­kat ah­hoz, hogy ne szí­vós­kod­jam ve­lük. Ki vele, mond­ja el a ma­gá­ét, és ne pró­bál­jon ki újabb svind­li­ket, mint az előb­bi te­le­fon­hí­vás.

– Gyil­kos­sá­gi ügy­ben dol­gozunk – kezd­te Bre­e­ze. – Meg kell pró­bál­nunk a le­he­tő leg­job­ban el­jár­ni. Maga ta­lál­ta meg a te­te­met. Maga be­szélt elő­ző­leg a tag­gal. Ő hív­ta meg ma­gát, jöj­jön el a la­ká­sá­ra. Oda­ad­ta ma­gá­nak a kul­csát. Maga azt ál­lí­tot­ta, hogy nem tud­ja, mi­lyen ügy­ben akart ma­gá­val ta­lál­koz­ni. Azt hit­tük, hogy idő­köz­ben volt ide­je gon­dol­koz­ni, ta­lán eszé­be ju­tott.

– Más szó­val, az első al­ka­lom­mal ha­zud­tam. – mond­tam.

Bre­e­ze fá­rad­tan mo­soly­gott.

– Biz­to­san tud­ja, hogy gyil­kos­sá­gi ügyek­ben min­dig ha­zud­nak.

– A prob­lé­ma csak az, hon­nan tud­ja majd, hogy mi­kor ha­gyom abba a ha­zu­do­zást?

– Ha az, amit mond, kezd vi­lá­gos len­ni, meg le­szünk elé­ged­ve.

Spang­ler­re néz­tem. Annyi­ra elő­re­ha­jolt, hogy majd ki­esett a szék­ből. Olyan volt, mint aki ug­rás­ra ké­szül. Nem lát­tam sem­mi okot, ami­ért fel­ugor­hat­na, így azt gon­dol­tam, bi­zo­nyo­san iz­ga­tott. Megint Bre­e­ze-re néz­tem. Kö­rül­be­lül annyi­ra volt iz­ga­tott, mint egy lyuk a fal­ban. Ce­lo­fán­ba cso­ma­golt szi­vart tar­tott vas­tag uj­jai kö­zött, ép­pen a ce­lo­fánt ha­so­gat­ta a bics­ká­já­val. Fi­gyel­tem, ho­gyan sze­di le a bur­kot, vág­ja le a pen­gé­vel a szi­var­vé­get, te­szi el a kést, elő­ző­leg gon­do­san le­tö­röl­ve a pen­gé­jét a nad­rág­ján. Fi­gyel­tem, ho­gyan gyújt meg egy fa gyu­fa­szá­lat, óva­to­san a láng kö­rül for­gat­va a szi­vart, ho­gyan tart­ja a gyu­fát tá­vo­labb a szi­var­tól, anél­kül hogy még el­ol­ta­ná, ho­gyan szív­ja a szi­vart, amíg úgy lát­ja, hogy most már jól ég. Ak­kor meg­ráz­ta és el­ol­tot­ta a gyu­fát, és le­tet­te az össze­gyűrt ce­lo­fán mel­lé, a kok­té­lasz­tal üveg­lap­já­ra. Az­tán hát­ra­tá­masz­ko­dott, egyik nad­rág­szá­rát fel­húz­ta, és bé­ké­sen szi­va­ro­zott. Min­den moz­du­la­ta pon­to­san azo­nos volt az­zal, ahogy Hench la­ká­sán rá­gyúj­tott, és pon­to­san azo­nos az­zal, ahogy min­dig is cse­le­ked­ni fog, ami­kor szi­var­ra gyújt. Ilyen faj­ta em­ber volt, és ez tet­te őt ve­szé­lyes­sé. Nem olyan ve­szé­lyes­sé, mint ami­lyen egy nagy eszű em­ber len­ne, de sok­kal ve­szé­lye­seb­bé, mint az iz­gu­lé­kony faj­ta Spang­ler.

– A mai na­pot meg­elő­ző­en so­sem lát­tam Phil­lip­set – mond­tam. – Nem szá­mí­tom azt, hogy ál­lí­tá­sa sze­rint lá­tott egy­szer oda­fönt Ven­tu­rá­ban, mert én nem em­lék­szem rá. Pon­to­san úgy is­mer­ked­tem meg vele, ahogy el­me­sél­tem. Ő kö­ve­tett, én kap­cso­lat­ba lép­tem vele. Be­szél­ni akart ve­lem, oda­ad­ta a kul­csát, el­men­tem a la­ká­sá­ra, hasz­nál­tam a kul­csot, hogy mi­után ko­po­gá­som­ra nem vá­la­szolt, be­men­jek, úgy, ahogy ő meg­hagy­ta. Ha­lott volt, mi­kor be­lép­tem. Ki­hív­ták a rend­őr­sé­get, és egy sor ese­mény vagy vé­let­len kö­vet­kez­té­ben, me­lyek­hez sem­mi kö­zöm, Hench pár­ná­ja alatt ta­lál­tak egy pisz­tolyt. Egy pisz­tolyt, amit va­la­ki el­sü­tött. Ezt mond­tam el ma­gá­nak, és ez igaz.

– Mi­kor meg­ta­lál­ta őt – mond­ta Bre­e­ze –, maga le­ment a ház­gond­nok­hoz, egy Pass­mo­re nevű pa­sas­hoz, és rá­vet­te, men­jen fel ma­gá­val, anél­kül hogy meg­mond­ta vol­na neki, hogy va­la­ki meg­halt. Maga ha­mis név­je­gyet adott át Pass­mo­re-nak, és ék­sze­rek­ről be­szélt.

Bó­lin­tot­tam.

– Olyan em­be­rek­kel, mint Pass­mo­re, és olyan há­zak­ban, ami­lyen az, jobb, ha óva­tos az em­ber. En­gem ér­de­kelt Phil­lips. Gon­dol­tam, Pass­mo­re ta­lán me­sél róla va­la­mit, ha nem tud­ja, hogy már meg­halt, amit vi­szont alig­ha mond el, ha szá­mít rá, hogy rö­vi­de­sen rá­ve­tik ma­gu­kat a he­ku­sok. Ennyit er­ről.

Bre­e­ze ivott egy ki­csit, hú­zott egyet a szi­var­já­ból, majd így szólt:

– A kö­vet­ke­zőt sze­ret­ném tisz­tán lát­ni. Le­het, hogy min­den, amit el­mon­dott, a szi­go­rú­an vett igaz­ság, és le­het hogy még­sem mond­ja meg az iga­zat. Ta­lán érti, mire gon­do­lok.

– Mint pél­dá­ul? – kér­dez­tem, tö­ké­le­te­sen ért­ve, mire gon­dol.

Meg­ve­re­get­te a tér­dét, és nyu­god­tan vé­gig­né­zett, alul­ról fel­fe­lé. Nem el­len­sé­ge­sen, nem is gya­na­kod­va. Csak ahogy egy nyu­godt em­ber mun­ka köz­ben néz.

– Mint pél­dá­ul. Maga dol­go­zik egy ügyön. Mi nem tud­juk, mi az. Phil­lips meg­ját­szot­ta a ma­gán­de­tek­tí­vet. Dol­go­zott egy ügyön. Kö­vet­te ma­gát min­den­fe­lé. Hon­nan tud­hat­juk mi, ha­csak maga meg nem mond­ja, va­jon a maga ügye és az ő ügye nem kap­cso­ló­dik-e va­la­hol egy­más­hoz? És ha igen, az ránk tar­to­zik. Igaz?

– Így is fel le­het fog­ni a dol­got – vá­la­szol­tam. – De nem­csak így, és én nem így lá­tom.

– Ne fe­lejt­se el, ez gyil­kos­sá­gi ügy, Mar­lo­we.

– Nem fe­lej­tem el. De ne fe­lejt­se el maga sem, hogy én ré­gen va­gyok itt, eb­ben a vá­ros­ban, több mint ti­zen­öt éve. Sok gyil­kos­sá­gi eset­tel ta­lál­koz­tam már. Né­me­lyi­ket ki­nyo­moz­ták, má­so­kat nem le­he­tett ki­nyo­moz­ni, né­me­lyi­ket meg le­he­tett vol­na fej­te­ni, de nem fej­tet­ték meg. És egyet, ket­tőt vagy hár­mat rosszul fej­tet­tek meg. Va­la­kit meg­fi­zet­tek, hogy hagy­jon a fe­jé­re ütni, és va­ló­szí­nű, hogy a rend­őr­ség tu­dott er­ről vagy erő­sen gya­ní­tot­ta. És sze­met hunyt. De hagy­juk ezt. Meg­esik, de nem túl gyak­ran. Gon­dol­jon egy olyan eset­re, mint a Cas­sidy-féle. Gon­do­lom, em­lék­szik rá?

Bre­e­ze az órá­já­ra né­zett.

– Fá­radt va­gyok. Hagy­juk a Cas­sidy-ügyet. Ma­rad­junk csak a Phil­lips-eset­nél.

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Rá aka­rok mu­tat­ni va­la­mi­re, ami fon­tos. Nézzük csak a Cas­sidy-ese­tet. Cas­sidy na­gyon gaz­dag em­ber volt, több­szö­rös mil­li­o­mos. Volt egy fel­nőtt fia. Egy este ki­hív­ták a la­ká­sá­ra a he­ku­so­kat, akik az ifjú Cas­sidyt ha­nyatt fek­ve a pad­lón ta­lál­ták, az arca csu­pa vér, ol­dal­ról ha­tolt be fe­jé­be a go­lyó. A tit­ká­ra ugyan­csak a há­tán fe­küdt, az egyik szom­széd für­dő­szo­bá­ban, fej­jel a má­sik für­dő­szo­ba­aj­tó felé, amely a hall­ba ve­ze­tett, bal ke­zé­ben ki­égett ci­ga­ret­ta, rö­vid csikk, amely meg­éget­te a bő­rét az uj­jai kö­zött. A jobb ke­zé­nél pisz­toly he­vert. Fej­be lőt­ték, nem köz­vet­len kö­zel­ből. So­kat it­tak elő­ző­leg. Négy óra telt el a ha­lál be­kö­vet­kez­te óta, és a há­zi­or­vos eb­ből hár­mat a hely­szí­nen töl­tött. Nos hát, mit csi­nál­tak ma­guk a Cas­sidy-eset­ből?

Bre­e­ze só­haj­tott.

– Gyil­kos­ság és ön­gyil­kos­ság ita­los dá­ri­dó­zás köz­ben. A tit­kár be­rú­gott, és agyon­lőt­te az ifjú Cas­sidyt. Az új­ság­ban ol­vas­tam vagy hol. Ezt akar­ja ne­kem el­mon­da­ni?

– Az új­ság­ban ezt ol­vas­ta, de nem így volt. Sőt, mi több, maga tud­ja, hogy nem így van, és tud­ta ezt a vizs­gá­ló­bí­ró is. A vizs­gá­ló­bí­ró nyo­mo­zó szer­ve­it azon­ban órá­kon be­lül vissza­ren­del­ték. Nem volt bí­rói vizs­gá­lat. De min­den bűn­ügyi ri­por­ter a vá­ros­ban és min­den he­kus az em­ber­ölé­si osz­tá­lyon tud­ta, hogy Cas­sidy volt az, aki lö­völ­dö­zött, hogy Cas­sidy volt tök­ré­szeg, hogy a tit­kár meg­pró­bál­ta csi­tí­ta­ni, de nem tud­ta, és vé­gül már me­ne­kül­ni pró­bált, de nem volt elég gyors. Cas­sidyt lőt­ték le lő­tá­vol­ból, és így ez az ön­gyil­kos­ság­ra val­ló seb, nem a tit­ká­ré. A tit­kár bal­ke­zes volt, és a bal ke­zé­ben ci­ga­ret­tát tar­tott, mi­kor le­lőt­ték. Még ha va­la­ki jobb­ke­zes is, nem te­szi át a ci­ga­ret­tát a má­sik a ke­zé­be, hogy le­lő­jön va­la­kit, mi­köz­ben szó­ra­ko­zot­tan ci­ga­ret­tát tart a ke­zé­ben. Le­het, hogy egyes kri­mik­ben így van, de gaz­dag em­be­rek tit­ká­rai nem így cse­lek­sze­nek. És mit csi­nált a csa­lád és a há­zi­or­vos az alatt a négy óra alatt, amíg nem hív­ták ki a he­ku­so­kat? Úgy ren­dez­ték el a dol­go­kat, hogy csak fe­lü­le­tes vizs­gá­lat­ra ke­rül­jön sor. És mi­ért nem vet­tek ujj­le­nyo­ma­to­kat? Mert ma­guk nem akar­ták tud­ni az igaz­sá­got. Cas­sidy túl nagy em­ber volt. Pe­dig ez is gyil­kos­sá­gi ügy volt, nem­de?

– Mind­két fic­kó meg­halt – mond­ta Bre­e­ze. – Nem mind­egy, ki kit lőtt le?

– Az so­sem ju­tott eszé­be, hogy Cas­sidy tit­ká­rá­nak le­he­tett any­ja, húga vagy sze­rel­me, eset­leg mind a há­rom? Hogy büsz­ke­sé­gük, hi­tük, sze­re­te­tük övez­te a gye­re­ket, akit ré­sze­ges pa­ra­no­i­ás­ként ál­lí­tot­tak be, csu­pán azért, mert a fő­nö­ke ap­já­nak száz­mil­lió dol­lár­ja volt?

Bre­e­ze las­san fel­emel­te a po­ha­rát, las­san ki­it­ta, las­san for­gat­ta a po­ha­rat a kok­té­lasz­tal üve­gé­nek a te­te­jén. Spang­ler me­re­ven ült, csu­pa fény­lő szem, aj­kai szét­vál­tak, ahogy me­re­ven mo­soly­gott.

Bre­e­ze így szólt:

– Mond­ja ki a szen­ten­ci­át.

Foly­tat­tam.

– Amíg ma­guk a sa­ját bő­rük­ben van­nak, nin­cse­nek az enyém­ben. Amíg ma­guk­ban nem le­het meg­bíz­ni, hogy min­dig és min­den­kor, min­den idő­ben és min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött az igaz­sá­got ke­re­sik, azt meg is ta­lál­ják, és hagy­ják hul­la­ni a cse­re­pe­ket, amer­re épp es­nek – amíg ez az idő el nem jön, ad­dig jo­gom van a sa­ját lel­ki­is­me­re­tem­re hall­gat­nom, és vé­de­nem az ügy­fe­lem ér­de­ke­it, amennyi­re csak tu­dom. Mind­ad­dig, amíg biz­tos nem va­gyok ben­ne, hogy nem ár­ta­nak neki töb­bet, mint amennyit az igaz­ság­nak hasz­nál­nak. Vagy ad­dig, amíg olyas­va­la­ki elé nem hur­col­nak, aki be­széd­re tud bír­ni.

– Maga olyan­nak lát­szik, mint aki pró­bál­ja a lel­ki­is­me­re­tét meg­nyug­tat­ni – vé­le­ke­dett Bre­e­ze.

– A fe­nét – mond­tam. – Igyunk egyet. Az­tán me­sél­het a lány­ról, aki­vel fel­hí­va­tott.

Vi­gyor­gott.

– Az a hölgy volt az, aki Phil­lips mel­lett la­kik. Egyik este hal­lot­ta, hogy Phil­lips va­la­ki­vel be­szélt az aj­tó­ban. Nap­köz­ben szín­há­zi jegy­sze­dő­nő. Ezért azt gon­dol­tuk, ta­lán nem árt, ha hall­ja a maga hang­ját. Ne tö­rőd­jön vele.

– Mi­fé­le hang volt, amit hal­lott?

– Va­la­mi kö­zön­sé­ges hang. Azt mond­ta, nem tet­szett neki.

– Úgy lát­szik, maga ezért gon­dolt ép­pen én­rám.

Fel­vet­tem a há­rom po­ha­rat, és ki­vit­tem a kony­há­ba.