TIZENHATODIK FEJEZET

Mire ki­ér­tem, el­fe­lej­tet­tem, me­lyik po­hár kié volt, azért mind­egyi­ket ki­öb­lí­tet­tem, el­tö­röl­tem, és ép­pen újabb ita­lok ké­szí­té­sé­be fog­tam, mi­kor Spang­ler ki­sé­tált, és meg­állt pon­to­san a há­tam mö­gött.

– Ne fél­jen – mond­tam. – Ma este nem hasz­ná­lok ci­ánt.

– Ne le­gyen túl okos az öreg­gel – mond­ta hal­kan a nya­kam hát­só ré­szé­nek. – Töb­bet tud, mint gon­dol­ja.

– Ked­ves ma­gá­tól – fe­lel­tem.

– Hall­ja, sze­ret­nék va­la­mit ol­vas­ni ar­ról a Cas­sidy-ügy­ről. Ér­de­ke­sen hang­zik. Az én időm előtt le­he­tett.

– Rég volt – mond­tam. – Igaz sem volt ta­lán. Csak vic­cel­tem. – Tál­cá­ra rak­tam a po­ha­ra­kat, be­vit­tem a nap­pa­li­ba, és szét­rak­tam őket. Az enyé­met oda­vit­tem a szé­kem­hez, a sak­kasz­tal mögé.

– Már megint be akar ug­rat­ni – mond­tam. – A sa­me­sze ki­ol­da­log a kony­há­ba, és a maga háta mö­gött ta­ná­cso­kat oszt, mennyi­re vi­gyáz­zak a szem­pon­tok­ra, ame­lyet maga is­mer, de én nem tu­dom, hogy is­me­ri. Pont erre al­kal­mas arca van. Ba­rát­sá­gos, nyílt és könnyen pi­ru­ló.

Spang­ler le­ült a szé­ke szé­lé­re és el­pi­rult. Bre­e­ze fu­tó­lag rá­né­zett, de arca ki­fe­je­zés­te­len ma­radt.

– Mit tud­tak meg Phil­lips­ről? – kér­dez­tem.

– Igen – fe­lelt Bre­e­ze. – Phil­lips. Nos, Ge­or­ge An­son Phil­lips ki­csit szá­nal­mas em­ber volt. Azt hit­te ma­gá­ról, hogy de­tek­tív, de úgy lát­szik, sen­ki sem akadt, aki osz­tot­ta vol­na ezt a né­ze­tét. Be­szél­tem a ven­tu­rai se­rif­fel. Azt mond­ta, Ge­or­ge de­rék gye­rek volt, ta­lán túl de­rék is ah­hoz, hogy jó he­kus le­gyen, még ha lett vol­na is esze. Ge­or­ge el­vé­gez­te, amit mond­tak neki, és elég tisz­tes­sé­ge­sen, fel­té­ve, ha meg­mond­ták, me­lyik lá­bá­val lép­jen elő­ször, hány lé­pést te­gyen, mer­re men­jen és egyéb ap­ró­sá­go­kat. De nem so­kat fej­lő­dött. Az a faj­ta he­kus volt, aki haj­la­mos ak­kor el­fog­ni a csir­ke­tol­vajt, ami­kor meg­lát­ja, hogy ép­pen lop­ja a csir­két, és a fic­kó me­ne­kü­lés köz­ben el­es­vén, meg­üti a fe­jét egy osz­lop­ban vagy más­ban, és ez­zel ki­üti ön­ma­gát. Más­kü­lön­ben ne­héz hely­zet­be ke­rül­ne, és Ge­or­ge kény­te­len len­ne vissza­men­ni az iro­dá­ba, uta­sí­tá­sért. Nos, ez egy bi­zo­nyos idő múl­va ki­me­rí­tet­te a se­rif­fet, és szél­nek eresz­tet­te Ge­or­ge-ot.

Bre­e­ze ivott egy ki­csit, az­tán meg­va­kar­ta az ál­lát hü­velyk­uj­já­nak la­pát­sze­rű kör­mé­vel.

– Ez­u­tán Ge­or­ge egy ve­gyes­ke­res­ke­dés­ben dol­go­zott Si­mi­ben, egy Sutc­liff nevű em­ber­nél. Hi­tel­re dol­goz­tak, min­den ve­vő­nek volt egy kis köny­ve, és Ge­or­ge-nak ál­lí­tó­lag prob­lé­mái vol­tak a köny­vek­kel. El­fe­lej­tet­te be­ír­ni a dol­go­kat, vagy rossz hely­re írta. Né­me­lyik vevő ki­ja­ví­tot­ta, má­sok hagy­ták, hadd fe­lejt­se el be­ír­ni. Így Sutc­liff azt gon­dol­ta, Ge­or­ge ta­lán job­ban be­vál­na más­hol, így ke­rült Los An­ge­les­be. Hoz­zá­ju­tott egy kis pénz­hez. Nem volt sok, de elég ah­hoz, hogy ki­vált­sa a mű­kö­dé­si en­ge­délyt, és ki­bé­rel­jen egy iro­dát. Jár­tam nála. Volt egy író­asz­tal­nyi he­lyi­sé­ge egy má­sik tag­gal kö­zö­sen, aki sa­ját be­val­lá­sa sze­rint ka­rá­cso­nyi la­po­kat árul. Mar­sh a neve. Úgy ál­la­pod­tak meg, hogy­ha Ge­or­ge-hoz ügy­fél jön, Mar­sh el­megy sé­tál­ni. Mar­sh azt mond­ja, nem tud­ta, hol la­kik Ge­or­ge, és hogy nem vol­tak ügy­fe­lei. Vagy­is nem bo­nyo­ló­dott olyan üz­le­ti ügy az iro­dá­ban, amely­ről Mar­sh tud­na. De Ge­or­ge köz­zé­tett egy hir­de­tést, és el­kép­zel­he­tő, hogy ügy­fél­hez ju­tott. Fel­te­szem, hogy így tör­tént, mert kö­rül­be­lül egy hét­tel ez­előtt Mar­sh cé­du­lát ta­lált az asz­ta­lán, mely sze­rint Ge­or­ge vi­dé­ken lesz né­hány na­pig. Ek­kor hal­lott róla utol­já­ra. Ge­or­ge el­ment a Court Street­re, An­son né­ven ki­vett egy la­kást, és le­puf­fan­tot­ták. Ez min­den amit ed­dig Ge­or­ge-ról meg­tud­tunk. Szo­mo­rú eset.

Me­rev te­kin­tet­tel né­zett rám, min­den ér­dek­lő­dés nél­kül, és po­ha­rát az aj­ká­hoz emel­te.

– És mi volt a hir­de­tés­ben?

Bre­e­ze le­tet­te a po­ha­rát, elő­ko­tort egy vé­kony pa­pír­la­pot a zse­bé­ből, és le­tet­te a kok­té­lasz­tal­ra. Oda­men­tem, fel­vet­tem és el­ol­vas­tam. Így szólt:

Mi­ért a gond? Mi­ért a két­ség és za­var?

Mi­ért rág­ja lel­két a gya­nú?

For­dul­jon meg­fon­tolt, gon­dos, ti­tok­tar­tó és diszk­rét nyo­mo­zó­hoz.

Ge­or­ge An­son Phil­lips, Glen­vi­ew 9521

Vissza­tet­tem az üveg­re.

– Sem­mi­vel sem rosszabb, mint a töb­bi – vé­le­ke­dett Bre­e­ze. – Alig­ha kel­ti azt a be­nyo­mást, hogy az au­tó­ke­res­ke­de­lem kö­ré­ből akart ügy­fe­lek­re szert ten­ni.

– A kis­lány az iro­dá­ban írta le neki – mond­ta Spang­ler. – Azt mond­ja, alig tud­ta vissza­foj­ta­ni a ne­ve­té­sét, de Ge­or­ge klassz­nak tar­tot­ta. Ez a „Chro­nic­le”Holly­wood Bou­le­vard-i iro­dá­já­ban ját­szó­dott le.

– Gyor­san le­nyo­moz­ta – mond­tam.

– Nincs prob­lé­mánk az in­for­má­ci­ók meg­szer­zé­sé­vel – kö­zöl­te Bre­e­ze. – Ki­vé­ve ta­lán ma­gát il­le­tő­en.

– És mit tud­nak Henc­h­ről?

– Henc­h­ről sem­mit. Ő meg a lány egy kis ivá­sza­tot ren­dez­tek. Ki­csit it­tak, ki­csit éne­kel­tek, ki­csit ve­re­ked­tek, hall­gat­ták a rá­di­ót, és időn­ként el­men­tek va­la­mit enni, ami­kor ép­pen eszük­be ju­tott. Azt hi­szem, ez így ment na­po­kig. Sze­ren­cse, hogy vé­gét ve­tet­tük. A nő­nek mind­két sze­me be­da­gadt. A leg­kö­ze­leb­bi rund­ban Hench ki­tör­het­te vol­na a nya­kát is. A vi­lág tele van olyan csa­var­gók­kal, mint Hench – és a nője.

– És mi van a pisz­tollyal, ami­ről Hench azt ál­lí­tot­ta, hogy nem az övé?

– Az az a pisz­toly, amellyel a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték. A go­lyó még nincs meg, de a hü­ve­lye igen. Ge­or­ge tes­te alatt volt, és be­le­il­lik a pisz­toly­ba. Még lőt­tünk vele jó né­há­nyat, és össze­ha­son­lí­tot­tuk a cső és a gyú­szeg okoz­ta nyo­mo­kat.

– Azt hi­szik, hogy va­la­ki Hench pár­ná­ja alá csem­pész­te ezt a fegy­vert?

– Per­sze. Mi­ért lőt­te vol­na le Hench Phil­lip­set? Nem is is­mer­te.

– Ezt hon­nan tud­ja?

– Tu­dom – mond­ta Bre­e­ze, ke­ze­it szét­tár­va. – Néz­ze, van­nak dol­gok, ame­lye­ket tud az em­ber, anél­kül hogy nyom­ta­tás­ban lát­ná. És van­nak dol­gok, ame­lye­ket tud, mert így ok­sze­rű, és így kell len­nie. Az em­ber nem lő le va­la­kit úgy, hogy az­tán olyan lár­mát csap, hogy fel­hív­ja ma­gá­ra a fi­gyel­met, és köz­ben el­rej­ti a pisz­tolyt a sa­ját pár­ná­ja alatt. A lány egész nap Henc­h­csel volt. Ha Hench le­lőtt vol­na va­la­kit, neki sej­tel­me len­ne róla. Köp­ne, ha len­ne mit. Mije neki Hench? Egy pali, aki­vel el­ját­szik, sem­mi több. Néz­ze, fe­lejt­se el Henc­het. A tag, aki lőtt, hall­ja a han­gos rá­di­ót, és tud­ja, hogy az el­nyom­ja a lö­vés za­ját. De en­nek el­le­né­re le­üti Phil­lip­set, be­von­szol­ja a für­dő­szo­bá­ba, és be­csuk­ja az aj­tót, mi­előtt le­lö­vi. Nem ré­szeg. Tö­rő­dik az­zal, amit tesz, és óva­tos. Ki­megy, be­csuk­ja a für­dő­szo­ba­aj­tót, a rá­dió el­hall­gat, Hench és a lány el­men­nek enni. Így tör­té­nik az ilyes­mi.

– Hon­nan tud­ja, hogy a rá­dió el­hall­ga­tott?

– Mond­ták ne­kem – vá­la­szol­ta Bre­e­ze nyu­god­tan. – Má­sok is lak­nak ab­ban a le­buj­ban. Ve­gye úgy, hogy a rá­dió el­hall­ga­tott, és ők el­men­tek. Nem ép­pen csen­de­sen. A gyil­kos ki­lép a la­kás­ból, és Hench aj­ta­ja nyit­va van. Nyit­va kel­lett len­nie, kü­lön­ben nem adott vol­na tip­pet Hench aj­ta­ja.

– Bér­há­zak­ban nem szo­kás az aj­tót nyit­va hagy­ni. Kü­lö­nö­sen az olyan kör­nyé­ken.

– Ré­sze­gek­kel meg­esik. A ré­sze­gek könnyel­mű­ek. Az agyuk nem jól kap­csol. És egy­szer­re csak egyet­len do­log­ra gon­dol­nak. Az ajtó nyit­va volt – le­het, hogy csak egy ki­csit, de nyit­va volt. A gyil­kos be­ment, be­dug­ta a pisz­to­lyát a pár­na alá, ahol egy má­si­kat is ta­lált. Azt el­vit­te, hogy Henc­het be­fe­ke­tít­se.

– A pisz­tolyt is meg kell ta­lál­ni.

– Hench pisz­to­lyát? Meg fog­juk pró­bál­ni, bár Hench azt mond­ja, nem tud­ja a szá­mát. Ha meg­ta­lál­juk, majd meg­lát­juk. Ké­tel­ke­dem ben­ne. A bir­to­kunk­ban levő pisz­toly tu­laj­do­no­sát pró­bál­juk majd meg­ál­la­pí­ta­ni, de tud­ja, hogy van­nak ezek a dol­gok. Az em­ber elég messzi­re el­jut, azt hi­szi, már fel­tá­rul a ti­tok, az­tán el­hal­vá­nyul a nyom, zsák­ut­ca. Van még va­la­mi, ami­ről úgy véli, hogy mi tud­juk és a maga dol­gát elő­se­gí­ti?

– Kez­dek el­fá­rad­ni – mond­tam. – Nem jól mű­kö­dik a fan­tá­zi­ám.

– Az előbb még re­me­kül mű­kö­dött – szólt Bre­e­ze. – A Cas­sidy-ügy­ben.

Hall­gat­tam. Újra meg­töl­töt­tem a pi­pá­mat, de még túl me­leg volt ah­hoz, hogy rá­gyújt­sak. Le­tet­tem az asz­tal szé­lé­re, hogy le­hűl­jön.

– Is­ten a ta­núm – foly­tat­ta Bre­e­ze las­san –, nem tu­dok ma­gá­val zöld­ág­ra ver­gőd­ni. Nem hi­szem, hogy tu­da­to­san fe­dez egy gyil­kos­sá­got. És azt sem hi­szem, hogy olyan ke­ve­set tud mind­er­ről, mint ahogy mu­tat­ja.

Megint hall­gat­tam.

Bre­e­ze elő­re­ha­jolt, el­nyom­ta a szi­var­csik­ket a ha­mu­tar­tó­ban, amíg a tüze tel­je­sen ki nem aludt. Ki­it­ta a po­ha­rát, fel­tet­te a ka­lap­ját, és fel­állt.

– Med­dig szán­dé­ko­zik meg­ját­sza­ni a né­mát? – kér­dez­te.

– Nem tu­dom.

– Hadd se­gít­sek ma­gá­nak. Adok ma­gá­nak hol­nap dé­lig va­la­mi­vel több, mint ti­zen­két órát. Előbb úgy­sem lesz kész a ha­lot­ti je­len­té­sem. Ad­dig mó­dot adok rá, hogy meg­be­szél­je a dol­got az ügy­fe­lé­vel, és el­ha­tá­roz­za ma­gát a nyílt já­ték­ra.

– És az­u­tán?

– Az­u­tán el­me­gyek a de­tek­tív­fő­nök­höz, és meg­mon­dom neki, hogy egy ma­gán­nyo­mo­zó, Phi­lip Mar­lo­we ne­ve­ze­tű, meg­ta­gad­ja bi­zo­nyos in­for­má­ci­ók ki­adá­sát, ame­lyek­re egy gyil­kos­ság ki­vizs­gá­lá­sá­hoz szük­sé­gem van. Leg­alább­is majd­nem biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ezt te­szi. És az­u­tán? Azt hi­szem, elég gyor­san fog­ja ma­gát be­rán­ta­ni ah­hoz, hogy meg­pör­kö­lőd­jék a nad­rág­ja.

– Ó, ó – mond­tam. – Át­néz­te Phil­lips író­asz­ta­lát?

– Hogy­ne. Na­gyon ren­des fi­a­tal­em­ber volt. Egy­ál­ta­lán sem­mi sem volt ben­ne, csak egy kis nap­ló­fé­le. Eb­ben is ke­vés, leg­fel­jebb annyi, hogy a strand­ra ment vagy el­vitt egy lányt a mo­zi­ba, és az nem me­le­ge­dett fel kel­lő­kép­pen. Vagy hogy ül­dö­gélt az iro­dá­ban, és nem jött sem­mi­fé­le üz­let. Egy­szer ki­csit meg­ha­ra­gu­dott a mo­so­dá­ra, és te­le­írt egy ol­dalt. Több­nyi­re csak há­rom-négy sort írt. Csu­pán egy do­log kü­lö­nös. Az egész írás mint­ha nyom­tat­va len­ne.

– Nyom­tat­va?

– Igen, nyom­ta­tott be­tűk­kel volt írva, de tin­tá­val és tol­lal. Nem azok­kal a nagy nyom­ta­tott be­tűk­kel, ame­lyek­kel az em­be­rek ál­cáz­ni pró­bál­nak dol­go­kat. Szép, gyor­san rótt, kis nyom­ta­tott be­tűk, mint­ha a fic­kó ily mó­don épp­olyan gyor­san és könnyen tud­na írni, mint más­kép­pen.

– Nem így írt a név­jegy­re, amit ne­kem adott – mond­tam.

Bre­e­ze egy per­cig el­gon­dol­ko­zott ezen. Az­tán bó­lin­tott.

– Igaz. Le­het, hogy így volt. Nem állt sem­mi­lyen név a nap­ló­ban elöl. Ta­lán a nyom­ta­tott írás csak já­ték volt, amit sa­ját ma­gá­val űzött.

– Mint Pe­pys gyors­írá­sa.

– Az mi volt?

– Nap­ló, amit egy em­ber ön­ma­ga ál­tal ki­ta­lált gyors­írás­sal írt, hosszú idő­vel ez­előtt.

Bre­e­ze Spang­ler­re né­zett, aki a szé­ke előtt állt, és az utol­só csep­pe­ket itta ki a po­hár­ból.

– Jobb, ha el­hisszük neki – mond­ta Bre­e­ze. – A fic­kó még be­le­me­leg­szik egy újabb Cas­sidy-ügy­be.

Spang­ler le­tet­te a po­ha­rát, és mind­ket­ten az ajtó felé in­dul­tak. Ott Bre­e­ze to­po­gott, és ol­dal­ról rám pil­lan­tott. Keze már a ki­lin­csen volt.

– Is­mer egy ma­gas sző­két?

– Gon­dol­koz­nom kel­le­ne – fe­lel­tem. – Re­mé­lem. Mi­lyen ma­gas?

– Ma­gas. Nem tu­dom, hogy mi­lyen ma­gas. Ki­vé­ve, hogy ma­gas len­ne egy tag­hoz, aki maga is ma­gas. Egy Pa­ler­mo nevű olasz a Court Street-i ház tu­laj­do­no­sa. Át­men­tünk hoz­zá, fel­ke­res­tük a te­met­ke­zé­si vál­la­la­tá­nál. Az is az övé. Azt mond­ja, lá­tott egy ma­gas, sző­ke nőt ki­jön­ni a ház­ból, kö­rül­be­lül há­rom har­minc­kor. A gond­nok, Pass­mo­re, sen­ki­ről sem tud, akit ma­gas sző­ké­nek le­het­ne ne­vez­ni. Az olasz azt mond­ja, szem­re­va­ló nő volt. Bi­zo­nyos je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok an­nak, amit mond, mert ma­gá­ról is jó sze­mély­le­írást adott. Be­men­ni nem lát­ta a ma­gas, sző­ke nőt, csak ki­jön­ni. Nad­rá­got, sport­ka­bá­tot és ken­dőt vi­selt. De a ken­dő vi­lá­gos­sző­ke ha­jat ta­kart, nem is ke­ve­set.

– Ne­kem ez nem mond sem­mit – vé­le­ked­tem. – De eszem­be jut va­la­mi egyéb. Fel­ír­tam Phil­lips ko­csi­já­nak a rend­szá­mát egy bo­rí­ték há­tá­ra. Ez hoz­zá­se­gít­he­ti ma­gu­kat az elő­ző cí­mé­hez. Ho­zom is.

Ott áll­tak, amíg ki­szed­tem a ka­bát­zse­bem­ből a há­ló­szo­bá­ban. Át­ad­tam a bo­rí­ték­da­ra­bo­kat Bre­e­ze-nek, ő el­ol­vas­ta, ami rá volt írva, és be­gyö­mö­szöl­te a tár­cá­já­ba.

– Szó­val, csak ez ju­tott eszé­be, mi?

– Így van.

– Jó, jó – mond­ta. – Jó, jó.

El­in­dul­tak a fo­lyo­són a lift felé, és ráz­ták a fe­jü­ket.

Be­csuk­tam az aj­tót, és vissza­men­tem csak­nem érin­tet­len, má­so­dik po­hár ita­lom­hoz. Nem volt ere­je. Ki­vit­tem a kony­há­ba, és fel­erő­sí­tet­tem az üveg­ből, az­tán ott áll­tam, ke­zem­ben a po­hár­ral, és néz­tem az ab­la­kon át az eu­ka­lip­tusz­fák ké­kes­fe­ke­te, ég felé törő, haj­lé­kony csú­csa­it. Mint­ha újra fel­kelt vol­na a szél. Nyom­ta az észa­ki ab­la­kot. A ház fa­lán ne­héz, las­sú üté­sek zaja hal­lat­szott, mint­ha a fal­ban vas­tag hu­zal­lal csap­kod­ná­nak a berg­mann­cső­ben.

Meg­kós­tol­tam az italt, kár volt friss whis­kyt ön­te­ni belé az előbb. Ki­ön­töt­tem a le­fo­lyó­ba, elő­vet­tem egy tisz­ta po­ha­rat, és je­ges vi­zet it­tam.

Ti­zen­két órám van fel­gön­gyö­lí­te­ni egy olyan ügyet, amely­nek a lé­nye­ge még nem is de­reng ben­nem. Ha nem, úgy fel kell ad­nom egy ügy­fe­let, és hagy­nom, hogy a he­ku­sok el­kezd­jék meg­dol­goz­ni őt és csa­lád­ját. Fo­gadd fel Mar­lo­we-t, és há­zad meg­te­lik he­ku­sok­kal. Mi­ért gyöt­rődsz? Mi­ért a két­ség és za­var? Mi­ért rág­ja lel­ked a gya­nú? For­dulj a ban­dzsa, könnyel­mű, lőcs­lá­bú, szó­ra­ko­zott nyo­mo­zó­hoz, Phi­lip Mar­lo­we-hoz. Glen­vi­ew 7537. Ke­res­sen fel, és a vá­ros leg­jobb he­ku­sa­it fog­ja meg­is­mer­ni. Nem kell két­ség­be­es­ni! Nem kell egye­dül len­ni! Hívd Mar­lo­we-t, és a fur­gon men­ten ér­ted jön.

Ez­zel sem men­tem sem­mi­re. Vissza­men­tem a nap­pa­li­ba, és meg­gyúj­tot­tam a pi­pát, amely mos­ta­ná­ra már le­hűlt a sak­kasz­tal szé­lén. Las­san szív­tam a füs­töt, de így is ol­vadt gumi íze volt. Fél­re­tet­tem a pi­pát, és áll­tam a szo­ba kö­ze­pén, ki­tol­tam az alsó aj­kam, és csat­tan­va vissza­húz­tam a fo­gam­ra.

Csen­gett a te­le­fon. Fel­vet­tem a kagy­lót, és be­le­mor­dul­tam.

– Mar­lo­we?

Sut­to­gó, re­kedt hang vá­la­szolt. Re­kedt, halk sut­to­gás, ame­lyet már hal­lot­tam va­la­mi­kor.

– Rend­ben – mond­tam. – Ki vele, akár­ki vagy is. Ki­nek a zse­bé­be mé­lyesz­tet­tem megint a ke­zem?

– Le­het, hogy dör­zsölt srác vagy – mond­ta a re­kedt sut­to­gás. – Le­het, hogy jót akarsz ma­gad­nak.

– Mennyi jót?

– Mond­juk, öt­száz ér­té­kű jót.

– Óri­á­si. Mit kell ten­nem?

– Tartsd tisz­tán az or­rod – szólt a hang. – Akarsz róla be­szél­ni?

– Hol, mi­kor, ki­vel?

– Az Idle Val­ley Club­ban. Morny­val. Bár­mi­kor, ha erre jársz.

– Maga ki­cso­da?

Kis ne­ve­tés a vo­nal túl­só vé­gén.

– Csak Ed­die Prue iránt ér­dek­lőd­jél a ka­pu­nál.

A kagy­lót le­tet­ték, el­hall­ga­tott. Én is le­tet­tem.

Majd­nem ti­zen­egy har­minc volt, mi­kor ko­csim­mal ki­fa­rol­tam a ga­rázs­ból, és meg­in­dul­tam a Ca­hu­en­ga Pass felé.