HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az Es­ca­mil­lo Dri­ve-on, ki tud­ja, mi­ért, vagy há­rom emel­ke­dő is volt, négy ház­tömb­nél nem na­gyobb tá­vol­sá­gon. Na­gyon kes­keny utca, át­lag­ban öt ház egy tömb. Fö­löt­te a bo­zó­tos, bar­na hegy­ol­dal egy ré­sze lát­szott, amin eb­ben az év­szak­ban csu­pán zsá­lya és man­za­ni­ta vi­rág­zott. Az ötö­dik és egy­ben utol­só ház­tömb­nél az Es­ca­mil­lo Dri­ve ta­ka­ros kis ka­nyar­ban bal­ra for­dul, erő­sen ne­ki­üt­kö­zik a domb lá­bá­nak, és jaj­szó nél­kül ki­mú­lik. Eb­ben az utol­só ház­tömb­ben há­rom ház volt. Ket­tő­nek a ka­pu­ja egy­más­sal szem­ben, egy a zsák­ut­ca vé­gén. Ez utób­bi volt Van­ni­er háza. Fény­szó­róm rá­vi­lá­gí­tott a kulcs­ra az aj­tó­ban.

Kes­keny, an­gol tí­pu­sú bun­ga­low volt. Te­te­je ma­gas, lent ólomber­a­ká­sos ab­la­kok, ol­dalt ga­rázs, a ga­rázs mel­lett után­fu­tó par­kolt. A ko­rai hold­vi­lág csen­de­sen für­dött a kis pá­zsi­ton. Egy nagy tölgy­fa csak­nem az elül­ső tor­nác­ból nőtt ki. A ház­ban nem volt sem­mi fény, elöl­ről leg­alább­is nem lát­szott.

A te­lek fek­vé­sét fi­gye­lem­be véve, nem lát­szott tel­je­sen ki­zárt­nak, hogy nap­pal is vi­lá­gít­sa­nak a la­kó­szo­bá­ban. A reg­ge­li órá­kat ki­vé­ve sö­tét le­he­tett a ház. Mint sze­rel­mi légy­ot­tok szín­he­lyé­nek, vol­tak a ház­nak elő­nyei, de nem tar­tot­tam kü­lö­nö­sen al­kal­mas­nak arra, hogy egy zsa­ro­ló lak­he­lye le­gyen. A hir­te­len ha­lál bár­hol el­ér­he­ti az em­bert, de Van­ni­er túl­sá­go­san meg­könnyí­tet­te a dol­got.

Be­for­dul­tam a ko­csi­be­haj­tón, fa­rol­tam, hogy or­ral ki­fe­lé áll­jak, az­tán le­haj­tot­tam a sa­ro­kig, és ott par­kol­tam. Az út­tes­ten gya­lo­gol­tam vissza, mert jár­da nem volt. A be­já­ra­ti ajtó vas­ba fog­lalt tölgy­fa­la­pok­ból ké­szült, me­lyek ré­zsú­to­san érint­kez­tek. Gomb he­lyett fo­gan­tyús re­tesz volt az aj­tón. A la­pos kulcs feje ki­emel­ke­dett a zár­ból. Csön­get­tem. A csen­gő­nek az a bi­zo­nyos tá­vo­li zen­gé­se volt, amit ak­kor hal­lunk, ha éj­sza­ka be­csön­ge­tünk egy üres ház­ba. Meg­ke­rül­tem a tölgy­fát, és kes­keny rúd­lám­pám­mal be­vi­lá­gí­tot­tam a ga­rázs aj­tó­szár­nyai közé. Bent egy ko­csi állt. A há­zat meg­ke­rül­ve tér­tem vissza, meg­néz­tem a ki­csi, vi­rá­gok­kal nem ékes­ke­dő ud­vart, amit ala­csony, ter­més­kő fal öve­zett. To­váb­bi há­rom tölgy­fát lát­tam, az egyik tölgy­fa alatt egy asz­talt és né­hány, fém­ből ké­szült szé­ket. Há­tul sze­mét­ége­tő. Be­vi­lá­gí­tot­tam az után­fu­tó la­kó­ko­csi­ba, mi­előtt vissza­men­tem; sen­ki sem volt ben­ne. Aj­ta­ja zár­va volt.

Ki­nyi­tot­tam a be­já­ra­ti aj­tót, a kul­csot ben­ne hagy­tam. Nem akar­tam sem­mi­fé­le he­be­hur­gya­sá­got el­kö­vet­ni. Ami meg­tör­tént, meg­tör­tént. Csak meg akar­tam bi­zo­nyo­sod­ni. Az aj­tón be­lül ta­po­ga­tóz­va ke­res­tem a fa­lon a vil­lany­kap­cso­lót, meg­ta­lál­tam, és fel­kat­tan­tot­tam. A szo­bá­ban kör­ben ki­gyúl­tak a ket­tős ka­ro­kon el­he­lye­zett, sá­padt gyer­tya­égők, meg­vi­lá­gít­va a nagy ál­ló­lám­pát, ami­ről Mer­le be­szélt, csak­úgy, mint sok egye­bet. Oda­men­tem, és meg­gyúj­tot­tam a lám­pát, az­tán vissza, hogy el­olt­sam a fa­li­ka­ro­kat. A lám­pá­nak nagy, por­ce­lán bu­rá­ba rej­tett égő­je volt. Há­rom kü­lön­bö­ző fény­erős­ség­re le­he­tett kap­csol­ni. Ad­dig csa­var­gat­tam a kap­cso­ló gomb­ját, amíg nem kap­tam tel­jes fény­erőt.

A szo­ba a ház ele­jé­től a vé­gé­ig te­rült el. Há­tul ajtó volt, jobb­ra al­kóv. Az al­kóv bolt­íve mö­gött kis ebéd­lőt lát­tam. A bolt­íven fé­lig be­hú­zott füg­göny, sú­lyos, hal­vány­zöld bro­kát füg­göny, tá­vol­ról sem új. A kan­dal­ló a bal ol­da­li fal kö­ze­pén volt, vele szem­ben és mind­két ol­da­lán köny­ves­pol­cok, ame­lyek nem vol­tak a fal­ba süllyeszt­ve. A szo­ba sar­ka­i­nál két pam­lag ál­lott ke­reszt­ben, az­tán volt egy arany, egy ró­zsa­szín és egy bar­na szék meg egy bar­na és arany szí­nű fo­tel, zsá­mollyal.

A zsá­mo­lyon sár­ga pi­zsa­má­ba búj­ta­tott lá­bak nyu­god­tak, mez­te­len bo­kák, sö­tét­zöld szattyán­bőr pa­pu­csos láb­fe­jek. Sze­mem las­san, óva­to­san kú­szott fel­fe­lé a láb­fe­jek­ről. Sö­tét­zöld min­tás se­lyem­kön­tös, boj­tos öv­vel össze­fog­va. Az öv fö­lött a pi­zsa­ma zse­bén mo­nog­ram. A zseb­ben szé­pen össze­haj­tott zseb­ken­dő, két éles, fe­hér vá­szon­csü­csök. Sár­ga nyak, ol­dal­ra buk­ta­tott arc, mely a fali tü­kör felé for­dul. Oda­men­tem, és be­néz­tem a tü­kör­be. Tény­leg vi­gyor­gott.

A bal kar és a bal kéz az egyik térd és a szék ol­da­la kö­zött fe­küdt, a jobb kar a szé­ken kí­vül csün­gött, az uj­jak vége a sző­nye­get érin­tet­te. De ugyan­csak érin­tet­te egy kis pisz­toly agyát is, egy ha­sas, kö­rül­be­lül 32 ka­li­be­rű pisz­to­lyét, mely­nek alig volt csö­ve. Az arc jobb ol­da­la a szék há­tá­hoz tá­masz­ko­dott, de a jobb vál­lat sö­tét­bar­ná­ra fej­tet­te a vér, ami­ből ju­tott egy ke­vés a jobb kar­ra is. Meg a szék­re is, nagy mennyi­ség­ben.

Nem hi­szem, hogy a fej ma­gá­tól vet­te fel ezt a hely­ze­tet. Va­la­mi­lyen ér­zé­keny lé­lek­nek nem tet­szett a jobb ol­da­la.

Fel­emel­tem a lá­ba­mat, és gyön­gé­den né­hány hü­velyk­kel ar­rébb tol­tam a zsá­molyt. A pa­pucs sar­ka vo­na­kod­va moc­cant ar­rébb a szö­ve­ten, nem együtt moz­gott a zsá­mollyal. Ez az em­ber olyan me­rev volt, mint a desz­ka. Ki­nyúj­tot­tam a ke­zem, és meg­érin­tet­tem a bo­ká­ját. A jég sem le­het hi­de­gebb.

Jobb kö­nyö­ké­nél az asz­ta­lon fé­lig ki­ivott po­hár ál­lott, ben­ne pos­hadt ital, és egy ha­mu­tar­tó, tele csik­kel és ha­mu­val. Há­rom ci­ga­ret­ta­vé­gen rúzs­fol­tok. Vi­lá­gos, kí­na­i­vö­rös rúzs. Sző­ke nők hasz­nál­nak ilyet.

Egy má­sik szék mel­lett egy má­sik ha­mu­tar­tó. Ben­ne gyu­fa, sok hamu, de sem­mi csikk.

A szo­ba le­ve­gő­jé­ben sú­lyos par­füm­il­lat küz­dött a ha­lál sza­gá­val – és vesz­tett Le­győ­zet­ve bár, de még ott le­be­gett.

Át­ku­tat­tam a ház töb­bi ré­szét, fel­gyújt­va és el­olt­va a vil­la­nyo­kat. Két há­ló­szo­ba, az egyik vi­lá­gos, a má­sik vö­rös já­vor­fa bú­tor­ral be­ren­dez­ve. Úgy tet­szett, a vi­lá­gos a ven­dég­szo­ba. Sár­ga és sze­der­szí­nű csem­pé­vel bur­kolt, szép für­dő­szo­ba, a zu­ha­nyo­zó­fül­kén üveg­aj­tó. A kony­ha ki­csi volt. A mo­so­ga­tó­ban sok üveg, sok po­hár, sok ujj­le­nyo­mat, sok nyom. Vagy eset­leg sem­mi.

Vissza­men­tem a nap­pa­li­ba, a szo­ba kö­ze­pén áll­tam, amennyi­re csak le­het­sé­ges volt, a szá­ja­mon át lé­le­gez­tem, és azon gon­dol­koz­tam, va­jon mi len­ne a hely­zet, ha ezt a dol­got be­je­len­te­ném. És kö­zöl­ném, hogy én va­gyok az a fic­kó, aki meg­ta­lál­ta Mor­ning­start és el­fu­tott. Gyön­gén áll­nék, na­gyon gyön­gén. Mar­lo­we, há­rom gyil­kos­ság. Mar­lo­we, aki vol­ta­kép­pen tér­dig gá­zol a hul­lák­ban. És sem­mi okos, lo­gi­kus, szí­vé­lyes ma­gya­rá­zat nincs a sa­ját sze­mé­lyé­re vo­nat­ko­zó­lag sem. De nem ez volt ben­ne a leg­rosszabb. Ab­ban a pil­la­nat­ban, hogy nyi­lat­ko­zom, nem va­gyok töb­bé a ma­gam ura. Köt­ve le­szek, bár­mit is te­szek, és bár­mi­re is jö­vök rá.

Carl Moss ta­lán haj­lan­dó len­ne meg­vé­de­ni Mer­le-t egy bi­zo­nyos pon­tig, az or­vo­si ti­tok­tar­tás lep­le alatt. De eset­leg azt is gon­dol­hat­ja, hogy vég­ső so­ron job­bat tesz a lány­nak, ha min­dent el­mon­dat vele, ami a szí­vén fek­szik, bár­mi­ről le­gyen is szó.

Vissza­men­tem a szék­hez, össze­szo­rí­tot­tam a fo­ga­mat, és meg­ra­gad­tam annyi ha­jat, hogy a fe­jet el­húz­has­sam a szék tám­lá­já­tól. A go­lyó a ha­lán­ték­nál ha­tolt be. A be­ál­lí­tás ön­gyil­kos­ság­ra utal­hat. De olyan em­be­rek, mint Louis Van­ni­er, nem kö­vet­nek el ön­gyil­kos­sá­got. Egy zsa­ro­ló, még ha gond­jai van­nak is, érzi és él­ve­zi a ha­tal­mát.

Hagy­tam, hogy a fej vissza­es­sen, aho­vá akar, és le­ha­jol­tam, hogy meg­dör­zsöl­jem a ke­zem a sző­nyeg boly­ha­in. Le­ha­jol­va, ész­re­vet­tem egy kép­ke­ret sar­kát a Van­ni­er kö­nyö­ke mel­let­ti asz­tal alsó pol­ca alatt. Oda­men­tem, és egy zseb­ken­dő­vel utá­na­nyúl­tam.

Az üveg ke­reszt­ben meg­re­pedt. Le­esett a fal­ról. Lát­tam a kis szö­get, ahol ló­gott. El tud­tam kép­zel­ni, ho­gyan tör­tént. Va­la­ki Van­ni­er jobb­ján állt, ta­lán fö­lé­je is ha­jolt, va­la­ki, akit is­mert, és aki­től nem félt. Az il­le­tő hir­te­len elő­rán­tot­ta a pisz­to­lyát, és Van­ni­er jobb ha­lán­té­ká­ba lőtt. Az­tán, meg­ijed­ve a vér­től vagy a lö­vés üté­sé­től, hát­ra­ug­rott a fal felé, és le­ver­te a ké­pet. Az egyik sar­ká­ra esett, és a szék alá csú­szott. A gyil­kos pe­dig túl­sá­go­san óva­tos vagy túl­sá­go­san ré­mült volt ah­hoz, hogy hoz­zá­nyúl­jon.

Meg­néz­tem. Ki­csi kép volt, egy csep­pet sem ér­de­kes. Mel­lé­nyes, térd­nad­rá­gos fér­fiú, csip­kés ujjú ing­ben és ke­rek, nagy, tol­las, bár­sony ka­lap­ban, erő­sen ki­ha­jol az ab­la­kon, és lát­ha­tó­lag ki­szól va­la­ki­nek oda­lent. Az oda­lent nem lát­ha­tó a ké­pen. Va­la­mi­nek a szí­nes rep­ro­duk­ci­ó­ja volt, ami­nek az ere­de­ti­jé­re nyil­ván so­ha­sem volt szük­ség.

Kö­rül­néz­tem a szo­bá­ban. Vol­tak ott más ké­pek is, né­hány egész szép ak­va­rell, né­hány karc – mos­ta­ná­ban a réz­kar­cok erő­sen ki­men­tek a di­vat­ból, vagy té­ve­dek? – össze­sen vagy fél tu­cat. Nos, ta­lán Van­ni­er sze­ret­te ezt a ké­pet, na és?

Egy fér­fi, amint ki­ha­jol egy ma­gas ab­la­kon. Na­gyon ré­gen.

Van­ni­er-re néz­tem. Egy­ál­ta­lán nem se­gí­tett ne­kem. Egy fér­fi, aki ki­ha­jol egy ma­gas ab­la­kon, ré­ges-ré­gen.

A gon­do­lat olyan könnye­dén fu­tott át az agya­mon, hogy majd­nem el­mu­lasz­tot­tam el­kap­ni, mi­előtt to­vább­men­tem. Mint­ha egy pihe érin­te­ne, vagy még annyi sem. Egy hó­pe­hely érin­té­se. Egy ma­gas ab­lak, amin egy fér­fi ki­ha­jol – ré­ges-ré­gen.

Vég­re kap­csol­tam. Olyan for­ró volt, hogy sis­ter­gett. Ki­fe­lé egy ma­gas ab­la­kon, na­gyon ré­gen – nyolc év­vel ez­előtt –, egy fér­fi ki­ha­jol – túl­sá­go­san –, egy fér­fi le­esik – esé­se ha­lá­los. Egy fér­fi, akit Ho­race Bright­nak hív­tak.

– Mr. Van­ni­er – mond­tam némi cso­dá­lat­tal –, ezt bi­zony ügye­sen ját­szot­ta.

Meg­for­dí­tot­tam a ké­pet. A há­tá­ra dá­tu­mo­kat és pénz­össze­ge­ket ír­tak. Csak­nem nyolc éven át ír­ták a dá­tu­mo­kat. Az össze­gek leg­több­ször 500 $, né­hány­szor 750 $, két­szer 1000 $. Mel­let­te össze­sí­té­sek, ki­sebb ala­kú szá­mok­kal. 11 100 volt a vég­összeg. Mr. Van­ni­er nem kap­ta meg az utol­só be­fi­ze­tést. Meg­halt, mire az meg­ér­ke­zett. Nyolc évre el­oszt­va nem volt nagy pénz. Mr. Van­ni­er ügy­fe­le jól al­ku­dott.

A kép ké­reg­pa­pír háta acél gra­mo­fon­tűk­kel volt a ke­ret­be erő­sít­ve. Ket­tő ezek kö­zül ki­esett. Meg­la­zí­tot­tam a pa­pírt, és ki­csit meg­húz­tam, hogy ki­jöj­jön. A kép és a pa­pír kö­zött kis fe­hér bo­rí­ték volt. Le­pe­csé­telt, cím­zet­ten. Fel­tép­tem. Két négy­zet ala­kú fény­kép és egy ne­ga­tív volt ben­ne. A fény­ké­pek azo­no­sak vol­tak. Egy fér­fit áb­rá­zol­tak, aki erő­sen ki­ha­jol az ab­la­kon, és tá­tott száj­jal or­dít. Keze az ab­lak­pár­kány tég­la pe­re­mén. Vál­la mö­gött egy asszony arca.

So­vány, bar­na hajú fér­fi volt. Az arca nem raj­zo­ló­dott ki tisz­tán, ahogy a mö­göt­te álló asszo­nyé sem. A fér­fi ki­ha­jolt az ab­la­kon, üvöl­tött vagy szólt.

Tar­tot­tam a ké­pet, és néz­tem. Rá­né­zés­re nem je­len­tett sem­mit. Tud­tam, hogy va­la­mit je­len­te­nie kell. Csak ép­pen azt nem tud­tam, hogy mit. De to­vább néz­tem. Egy idő múl­va va­la­mi nem stim­melt. Ap­ró­ság, de élet­be vágó. Az em­ber két keze a fal élé­nél volt, ahol ki­vá­gás van az ab­lak­ke­ret szá­má­ra. A ke­zek nem tar­tot­tak sem­mit, nem érin­tet­tek sem­mit. A csuk­ló bel­ső ré­sze tá­masz­ko­dott a tég­la szé­lé­hez, a ke­zek a le­ve­gő­ben vol­tak.

A fér­fi nem tá­masz­ko­dott. Zu­hant.

Vissza­tet­tem az egé­szet a bo­rí­ték­ba, össze­haj­tot­tam a ké­reg­pa­pírt, és azt is be­gyö­mö­szöl­tem a zse­bem­be. A ke­re­tet, az üve­get és a ké­pet el­rej­tet­tem a fe­hér­ne­műs szek­rény­be, a tö­rül­kö­zők alá.

Mind­ez túl soká tar­tott. A ház előtt meg­állt egy autó. Lé­pé­sek kö­ze­led­tek az úton.

Be­búj­tam a füg­göny mögé, az al­kóv­ban.