HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Dr. Carl Moss nagy­da­rab, po­ca­kos zsi­dó volt, Hit­ler-ba­jusszal, dül­ledt szem­mel és egy gleccser nyu­gal­má­val. Ka­lap­ját és tás­ká­ját le­tet­te egy szék­re, és oda­ment a pam­la­gon fek­vő lány­hoz, meg­állt, és néz­te, ki­für­kész­he­tet­len te­kin­tet­tel.

– Dr. Moss va­gyok. Hogy van?

– Nem a rend­őr­ség­től jön? – kér­dez­te a lány.

Le­ha­jolt, meg­ta­pin­tot­ta a pul­zu­sát, fi­gyel­te a lég­zé­sét.

– Mi fáj, Miss...

– Da­vis – mond­tam. – Miss Mer­le Da­vis.

– Miss Da­vis.

– Sem­mim sem fáj – mond­ta Mer­le fel­fe­lé me­reszt­ve sze­mét, az or­vos­ra. – Én, én nem is tu­dom, mi­ért fek­szem itt így. Azt hit­tem, maga a rend­őr­ség. Tud­ja, meg­öl­tem egy em­bert.

– Nos, ez ter­mé­sze­tes em­be­ri im­pul­zus – fe­lel­te az or­vos. – Én tu­cat­já­val öl­tem már em­bert. – Nem mo­soly­gott.

Mer­le fél­re­húz­ta a szá­ját, és el­for­dí­tot­ta a fe­jét, hogy lás­sa.

– Tud­ja, hogy ezt nem kell ten­nie – mond­ta az or­vos na­gyon ked­ve­sen. – Ideg­rán­gást érez itt meg ott, és igyek­szik el­mé­lyí­te­ni és dra­ma­ti­zál­ni. Tud raj­ta ural­kod­ni, ha akar.

– Tu­dok? – sut­tog­ta Mer­le.

– Ha akar­ja – fe­lelt Moss. – De nem mu­száj. Ne­kem vol­ta­kép­pen mind­egy. Sem­mi­je se fáj, ugye?

– Nem. – Meg­ráz­ta a fe­jét.

Meg­ve­re­get­te a lány vál­lát, és ki­ment a kony­há­ba. Kö­vet­tem. Csí­pő­jé­vel a mo­so­ga­tó­hoz tá­masz­ko­dott, és hű­vö­sen mé­re­ge­tett.

– Hall­juk a szto­rit!

– Egy ügy­fe­lem tit­kár­nő­je. Az ügy­fél bi­zo­nyos Mrs. Mur­dock Pa­sa­den­á­ból. Meg­le­he­tő­sen nyers egy nő­sze­mély. Kö­rül­be­lül nyolc év­vel ez­előtt fér­fi na­gyon to­la­ko­dó­an kö­ze­le­dett Mer­le-hez. Hogy mi­lyen mér­ték­ben, nem tu­dom. Az­u­tán az il­le­tő – nem azon­nal, de nagy­já­ból ab­ban az idő­ben – ki­esett vagy ki­ug­rott az ab­la­kon. Az­óta ez a lány nem bír­ta el­vi­sel­ni, hogy egy fér­fi hoz­zá­ér­jen – úgy ér­tem, hogy a leg­kö­zöm­bö­sebb mó­don sem.

– Hm, hm. – Dül­ledt sze­me to­vább­ra is ol­vas­ni pró­bált az ar­co­mon. – A kis­lány azt hi­szi, hogy az a fér­fi őmi­at­ta ug­rott ki az ab­la­kon?

– Nem tu­dom. Mrs. Mur­dock az il­le­tő öz­ve­gye. Újra férj­hez ment, és a má­so­dik fér­je is meg­halt. Mer­le vele ma­radt. Az öreg­asszony úgy bá­nik vele, mint egy dur­va szü­lő a rossz gyer­me­ké­vel.

– Ér­tem. Reg­resszív.

– Az mi?

– Ér­zel­mi sokk és tu­dat alat­ti igye­ke­zet me­ne­kül­ni a gyer­mek­kor­ba. Ha Mrs. Mur­dock so­kat, de nem túl so­kat szid­ja őt, ak­kor fo­koz­za ezt a ten­den­ci­át. A gyer­mek­ko­ri alá­ren­delt­ség ér­ze­tét a gyer­mek­ko­ri vé­dett­ség ér­ze­té­vel azo­no­sít­ja.

– Fel kell ezt idéz­ni? – mo­rog­tam.

Nyu­god­tan vi­gyor­gott rám.

– Néz­ze, ba­rá­tom. Ez a lány nyil­ván­va­ló­an ne­u­ro­ti­kus. Rész­ben ere­den­dő­en, rész­ben tu­da­to­san. Azt aka­rom ez­zel mon­da­ni, hogy na­gyon is él­ve­zi a hely­ze­tet. Még ha nem is tud róla, hogy él­ve­zi. En­nek azon­ban pil­la­nat­nyi­lag nincs je­len­tő­sé­ge. Ez az em­ber­ölés, ez mi akar len­ni?

– Egy Van­ni­er nevű em­ber­ről van szó, aki Sher­man Oaks­ban la­kik. Mint­ha va­la­mi zsa­ro­lás len­ne a do­log­ban. Mer­le-nek kel­lett a pénzt el­vin­nie idő­ről idő­re. Félt a fér­fi­tól. Lát­tam a ta­got. Ron­da frá­ter volt. Ma dél­után Mer­le nála volt, és azt mond­ja, le­lőt­te.

– Mi­ért?

– Azt mond­ja, nem tet­szett neki, ahogy az rá­né­zett.

– Mi­vel lőt­te le?

– A tás­ká­já­ban volt egy pisz­toly. Ne kér­dez­ze, mi­ért. Nem tu­dom. De ha le­lőt­te Van­ni­er-t, nem ez­zel tet­te. A pisz­toly csö­vé­ben egy nem meg­fe­le­lő töl­tény volt. Így nem le­het el­süt­ni. Nem is sü­töt­ték el.

– Ez ne­kem ma­gas – mond­ta Moss. – Én csak or­vos va­gyok. Mit akar, mit csi­nál­jak vele?

– To­váb­bá – foly­tat­tam, ügyet sem vet­ve a kér­dés­re –, Mer­le azt mond­ja, hogy égett a lám­pa, ho­lott az eset öt óra har­minc kö­rül tör­tént, egy szép nyá­ri dél­utá­non. A pa­lin há­ló­ru­ha volt, és a be­já­ró­aj­tó­ban ben­ne volt a kulcs. És a fér­fi nem kelt fel, hogy őt be­ve­zes­se. Csak úgy ült ott és bá­mult.

Moss bó­lin­tott.

– Ó – mond­ta. Vas­tag aj­kai közé ci­ga­ret­tát du­gott, és rá­gyúj­tott. – Ha azt vár­ja tő­lem, hogy meg­mond­jam, va­jon csak­ugyan azt hi­szi-e, hogy le­lőt­te a fic­kót, nem tu­dok vá­la­szol­ni. A maga le­írá­sá­ból arra kö­vet­kez­te­tek, hogy azt az em­bert ak­kor már le­lőt­ték, így van?

– Test­vér, én nem vol­tam ott. De ez elég vi­lá­gos­nak lát­szik.

– Ha ő azt hi­szi, hogy le­lőt­te, és nem­csak szí­nész­ke­dik – is­te­nem, hogy tud­nak ezek szí­nész­ked­ni! –, ez arra mu­tat, hogy a gon­do­lat nem volt új a szá­má­ra. Maga azt mond­ja, fegy­ver volt nála. Ez is azt bi­zo­nyít­hat­ja, hogy fog­lal­ko­zott a gon­do­lat­tal. Ta­lán bű­nös­sé­gi komp­le­xu­sa van. Bűn­hőd­ni akar, ve­ze­kel­ni akar, va­la­mi­lyen va­ló­di vagy kép­zelt bű­nért. Megint azt kér­de­zem: mit akar, mit csi­nál­jak vele? Nem be­teg, nem bo­lond.

– Nem sza­bad vissza­men­nie Pa­sa­den­á­ba.

– Ó. – Cso­dál­koz­va né­zett rám. – Csa­lád­ja van?

– Wichit­á­ban. Apja ál­lat­or­vos. Majd te­le­fo­ná­lok neki, de ma éj­jel­re itt kell ma­rad­nia.

– Eh­hez nem tu­dok hoz­zá­szól­ni. Elég­gé bí­zik ma­gá­ban ah­hoz, hogy az éj­sza­kát a la­ká­sán tölt­se?

– Sa­ját sza­bad aka­ra­tá­ból jött ide, nem hí­vás­ra. Te­hát, azt hi­szem, hogy meg­bí­zik ben­nem.

Vál­lat vont, és meg­pö­dör­te szú­rós, fe­ke­te ba­ju­szát.

– Nos, be­adok neki va­la­mi nyug­ta­tót, és le­fek­tet­jük. Maga fel-alá sé­tál­hat ad­dig, a lel­ki­is­me­re­té­vel bir­kóz­va.

– Ne­kem el kell men­nem – mond­tam. – Oda kell men­nem, meg­néz­ni, mi tör­tént. Ő pe­dig nem ma­rad­hat itt egye­dül. És sem­mi­lyen fér­fi, még or­vos sem fek­tet­he­ti ágy­ba. Sze­rez­zen egy ápo­ló­nőt. Én majd más­hol al­szom.

– Phil Mar­lo­we – mond­ta –, a ki­fa­kult Ga­la­had lo­vag. Oké. Itt ma­ra­dok, amíg az ápo­ló­nő be­fut.

Vissza­ment a nap­pa­li­ba, és az Ápo­ló­nő Nyil­ván­tar­tó­nak te­le­fo­nált. Az­tán a fe­le­sé­gét hív­ta fel. Míg az or­vos be­szélt, Mer­le fel­ült a pam­la­gon, és ke­zét mo­do­ro­san össze­kul­csol­ta az ölé­ben.

– Nem ér­tem, mi­ért égett a vil­lany – mond­ta. – Egy­ál­ta­lán nem volt sö­tét a ház­ban. Nem volt annyi­ra sö­tét.

– Ap­já­nak mi a ke­reszt­ne­ve? – kér­dez­tem.

– Dr. Wil­bur Da­vis. Mi­ért?

– Nem akar va­la­mit enni?

A te­le­fon mel­lől Carl Moss oda­szólt hoz­zám.

– Hol­na­pig ráér. Ez va­ló­szí­nű­leg csak át­me­ne­ti szél­csend. – Be­fe­jez­te a te­le­fon­be­szél­ge­tést, le­tet­te a kagy­lót, a tás­ká­já­hoz ment, és vissza­jött, ke­zé­ben egy­pár sár­ga, vat­tá­ra he­lye­zett kap­szu­lá­val. Ho­zott egy po­hár vi­zet, oda­ad­ta a lány­nak a kap­szu­lá­kat.

– Nyel­je le! – mond­ta.

– Nem va­gyok be­teg, ugye? – kér­dez­te az, fel­néz­ve rá.

– Nyel­je, gyer­me­kem, nyel­je.

El­vet­te, be­tet­te a szá­já­ba, vet­te a po­ha­rat, ki­it­ta a vi­zet.

Én fel­tet­tem a ka­la­po­mat, és el­men­tem.

A lif­ten, le­fe­lé me­net, eszem­be ju­tott, hogy a tás­ká­já­ban nem vol­tak kul­csok. Ki­száll­tam hát az elő­csar­nok szint­jén, és az elő­csar­no­kon ke­resz­tül ki­men­tem az épü­let Bris­tol Ave­nue-i ol­da­lán. Nem volt ne­héz meg­ta­lál­ni a ko­csit. Fer­dén állt, vagy két láb­nyi­ra a jár­da­sze­gély­től. Szür­ke, ki­nyit­ha­tó Mer­cu­ry volt, rend­szá­ma 2XIIII. Em­lé­kez­tem rá, ez volt Lin­da Mur­dock ko­csi­já­nak a szá­ma.

A zár­ban bőr kulcs­tar­tó ló­gott. Be­száll­tam a ko­csi­ba, be­in­dí­tot­tam a mo­tort, lát­tam, sok ben­zin van ben­ne, és el­haj­tot­tam. Ked­ves, für­ge kis ko­csi volt. Úgy re­pült a Ca­hu­en­ga Pas­son ke­resz­tül, mint a ma­dár.