HUSZONHARMADIK FEJEZET

A fa­lon meg­reccsent a rend­őr­sé­gi han­gos­be­szé­lő, és egy hang így szólt: „K. G. P. I. Pró­ba.”Kat­ta­nás, és el­hall­ga­tott.

Jes­se Bre­e­ze nyo­mo­zó­had­nagy ég­nek emel­te kar­ját, ásí­tott, és így szólt:

– Pár órát ké­sett, nem­de?

– Igen – fe­lel­tem. – De üze­ne­tet hagy­tam, hogy kés­ni fo­gok. Fog­or­vos­hoz kel­lett men­nem.

– Ül­jön le.

A szo­ba egyik sar­ká­ban állt az ira­tok­kal zsú­folt kis író­asz­ta­la. Mö­göt­te ült a sa­rok­ban, bal­ján nagy, füg­gö­nyö­zet­len ab­lak, jobb­ján, a fa­lon, kö­rül­be­lül szem­ma­gas­ság­ban, ha­tal­mas nap­tár. Az el­múlt na­po­kat gon­do­san ki­pi­pál­ták egy puha, fe­ke­te ce­ru­zá­val, úgy­hogy Bre­e­ze, a nap­tár­ra pis­lant­va, min­dig tud­hat­ta, mi­lyen nap van.

Spang­ler ol­dalt ült, egy ki­sebb, de sok­kal ren­de­sebb asz­tal­nál. Volt azon zöld ita­tós, egy ónix toll­kész­let, kis réz nap­tár és egy ten­ge­ri kagy­ló, tele ha­mu­val, gyu­fá­val és ci­ga­ret­ta­csik­kel. Spang­ler toll­he­gye­ket do­bált a fal­hoz tá­masz­tott szék ülő­pár­ná­já­nak filc há­tá­hoz, mint egy me­xi­kói kés­do­bá­ló a ké­se­ket a cél­ba. Nem sok­ra ju­tott, a tol­lak le­po­tyog­tak.

A szo­bá­nak az a bi­zo­nyos ma­gá­nyos, lé­lek­te­len, nem egé­szen pisz­kos, nem egé­szen tisz­ta, nem egé­szen em­be­ri sza­ga volt, ami az ilyen szo­bák sa­ját­ja. Még ha a rend­őr­ség egy egé­szen új épü­le­tet is kap, há­rom hó­na­pon be­lül min­den he­lyi­ség­nek ilyen sza­ga lesz. En­nek szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­ge van.

Egy New York-i rend­őr­sé­gi ri­por­ter egy­szer azt írta, hogy ha be­mégy a ke­rü­le­ti ka­pi­tány­ság zöld lám­pás ka­pu­ján, ki­lépsz eb­ből a vi­lág­ból egy olyan hely­re, amely min­den tör­vé­nyen kí­vül esik.

Le­ül­tem. Bre­e­ze elő­vett egy ce­lo­fán­ba bur­kolt szi­vart a zse­bé­ből, és el­kez­dő­dött a szo­ká­sos pro­ce­dú­ra. Fi­gyel­tem: rész­let­ről rész­let­re, vál­to­zat­la­nul és pon­to­san haj­tot­ta vég­re. Füs­töt szí­vott be, meg­ló­bál­va el­ol­tot­ta a gyu­fát, gon­do­san be­tet­te a fe­ke­te üveg­ha­mu­tar­tó­ba, és így szólt:

– Hé, Spang­ler!

Spang­ler meg­for­dí­tot­ta a fe­jét, és Bre­e­ze is felé for­dult. Egy­más­ra vi­gyo­rog­tak. Bre­e­ze fe­lém bö­kött a szi­var­já­val.

– Fi­gyeld, mennyi­re iz­zad – mond­ta.

Spang­ler­nek meg kel­lett moz­dí­ta­nia a lá­bát, hogy elég­gé meg­for­dul­has­son ah­hoz, hogy lás­sa, mennyi­re iz­za­dok. Ha ugyan iz­zad­tam. Én nem tud­tam róla.

– Ti, fiúk, olyan agya­fúr­tak vagy­tok – mond­tam –, mint két el­ve­szett golf­lab­da. Hogy a fe­né­be csi­nál­já­tok?

– Hagy­ja a szel­le­mes­ke­dést – mond­ta Bre­e­ze. – Moz­gal­mas dél­előtt­je volt?

– Elég­gé – fe­lel­tem.

Még min­dig vi­gyor­gott. Spang­ler is. Bár­mit is tett Bre­e­ze, nem szí­ve­sen nyel­te le.

Bre­e­ze vé­gül meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, össze­szed­te nagy, szep­lős ar­cá­nak vo­ná­sa­it, elég­gé el­for­dí­tot­ta a fe­jét ah­hoz, hogy ne en­gem néz­zen, és még­is lás­son, és bi­zony­ta­lan, kon­gó han­gon így szólt:

– Hench val­lott.

Spang­ler meg­for­dult, hogy rám néz­zen. Szé­ke pe­re­mén elő­re­ha­jolt, aj­kai eksz­ta­ti­kus fél­mo­soly­ra nyíl­tak, már majd­nem il­let­le­nül.

– Mit hasz­nál­tak a val­la­tás­nál – kér­dez­tem –, csá­kányt?

– Nem.

Mind­ket­ten né­mán bá­mul­tak rám.

– Egy olaszt – szó­lalt meg Bre­e­ze.

– Mit?

– Re­mé­lem, bol­dog? – kér­dez­te Bre­e­ze.

– El­mond­ja vég­re, hogy áll a do­log, vagy csak azért ül­nek itt, kö­vé­ren és ön­elé­gül­ten, hogy lás­sák, mi­lyen bol­dog va­gyok?

– Sze­ret­jük lát­ni, ami­kor va­la­ki bol­dog – mond­ta Bre­e­ze. – Rit­kán van rá al­ka­lom.

Ci­ga­ret­tát dug­tam a szám­ba, és fel-le ug­rál­tat­tam.

– Egy olasszal dol­goz­tunk raj­ta – mond­ta Bre­e­ze. – Egy Pa­ler­mo ne­vű­vel.

– Ó. Meg­tud­tak va­la­mit?

– Mit? – kér­dez­te Bre­e­ze.

– Csak azon gon­dol­koz­tam, mi van a rend­őrök pár­be­szé­de mö­gött.

– Mi?

– Azt hi­szik, hogy min­den sor szen­zá­ció.

– És hogy min­den fo­gás jó fo­gás – mond­ta Bre­e­ze nyu­god­tan. – Tud­ni akar va­la­mit, vagy csak szel­le­mes­ked­ni?

– Tud­ni.

– Hát így tör­tént: Hench ré­szeg volt. Úgy ér­tem, be­lül­ről is, nem­csak a fel­szí­nen. Tök­ré­szeg. He­te­kig csak ita­lon élt. Lé­nye­gi­leg fel­ha­gyott az evés­sel és az al­vás­sal. Csak ivott. El­ju­tott ad­dig a pon­tig, ami­kor az ital nem is ré­sze­gí­tet­te már, ha­nem jó­zan ma­radt. Ez volt az utol­só szál, ami a va­ló­di vi­lág­hoz kö­töt­te. Ha egy fic­kó­tól ilyen ál­la­pot­ban el­ve­szik az ita­lát, és nem ad­nak neki sem­mit, ami le­fé­ke­zi: vége van.

Nem szól­tam sem­mit. Spang­ler fi­a­tal ar­cán még min­dig ugyan­az a ké­jes vi­gyor ült. Bre­e­ze meg­ve­re­get­te a szi­var­ja ol­da­lát, de a hamu nem hul­lott le, vissza­tet­te a szi­vart a szá­já­ba, és foly­tat­ta.

– Ideg­gyó­gyá­sza­ti eset, de mi nem aka­runk ideg­gyó­gyá­sza­ti ese­tet csi­nál­ni a fo­gá­sunk­ból. Ez a ha­tá­ro­zott ál­lás­pon­tunk. Ne­künk egy olyan pa­sas kell, akit még nem gyógy­ke­zel­tek.

– Azt hit­tem, ma­guk biz­to­sak ab­ban, hogy Hench ár­tat­lan.

Bre­e­ze bi­zony­ta­la­nul bó­lin­tott.

– Az teg­nap este volt. Vagy az is le­het, hogy vic­cel­tem egy ki­csit. Min­den­képp, éj­sza­ka Hench egy­szer csak meg­őrült. Át­ci­pe­lik a kór­há­zi cel­lá­ba, és be­ad­nak neki egy in­jek­ci­ót. Per­sze a bör­tö­n­or­vos. Ez köz­tünk ma­rad. A je­len­tés­ben nincs szó in­jek­ci­ó­ról. Érti?

– Na­gyon is – mond­tam.

– Eegen. – Ki­csit gya­na­kod­va te­kin­tett rám a meg­jegy­zés mi­att, de túl­sá­go­san be­töl­töt­te a téma, sem­mint hogy erre időt fe­csé­relt vol­na. – Nos, ma reg­gel re­me­kül van. Az in­jek­ció még hat, a fic­kó sá­padt, de bé­kés. Fel­ke­res­sük. Hogy vagy, gye­rek? Kel­le­ne va­la­mi? Bár­mi kis cse­kély­ség? Örü­lünk, ha meg­sze­rez­het­jük. A bá­nás­mód jó? Is­me­ri a mód­szert.

– Is­me­rem – mond­tam. – Is­me­rem a tak­ti­kát.

Spang­ler gya­nú­san meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét.

– Így az­tán egy idő múl­va elég­gé ki­nyit­ja a szá­ját ah­hoz, hogy ki­mond­ja: „Pa­ler­mo.”Pa­ler­mó­nak hív­ják azt az olaszt szem­ben, akié a te­met­ke­zé­si vál­la­lat, a bér­ház stb. Em­lék­szik rá? Eegen, em­lék­szik. Arra is em­lék­szik, hogy va­la­mit be­szélt egy ma­gas, sző­ke nő­ről. Ez üres duma. Ezek a di­gók csak ma­gas sző­kék­ről áb­rán­doz­nak. Tu­cat­já­val. De ez a Pa­ler­mo fon­tos em­ber. Ér­dek­lőd­tem irán­ta. Min­den­ki rá sza­vaz ab­ban a ke­rü­let­ben. Nem az a le­gény, akit ide-oda le­het lök­dös­ni. Nos, én nem is aka­rom. Azt mon­dom Henc­h­nek: „Úgy érti, hogy Pa­ler­mo a maga ba­rát­ja?”Mire ő: „Hoz­zák ide Pa­ler­mót.”Vissza­jö­vünk ide a bó­dé­ba, fel­hív­juk Pa­ler­mót, és ő azt mond­ja, azon­nal jön. Oké. Na­gyon ha­mar itt van. Így be­szél­get­tünk: „Hench lát­ni akar­ja ma­gát, Mr. Pa­ler­mo. Nem tu­dom, mi­ért.”„Sze­gény fiú – mond­ja Pa­ler­mo. – Ren­des fic­kó. Azt hi­szem, de­rék em­ber. Lát­ni akar, ez ked­ves. Jó, meg­lá­to­ga­tom. Egye­dül lá­to­ga­tom meg. Zsa­ruk nél­kül.”Mon­dom: „Rend­ben, Mr. Pa­ler­mo.”Át­me­gyünk a kór­ház­ba, Pa­ler­mo be­szél Henc­h­csel, és sen­ki sem hall­ga­tó­zik. Egy idő múl­va Pa­ler­mo ki­jön, és azt mond­ja: „Rend­ben van, zsa­ruk, val­la­ni fog. Le­het, hogy én fi­ze­tem az ügy­vé­det. Sze­re­tem ezt a sze­gény fiút.”Ennyi volt az egész. El­ment.

Nem szól­tam sem­mit. Szü­net állt be. A fa­lon a han­go­san­be­szé­lő köz­le­ményt adott le, Bre­e­ze le­haj­tott fej­jel meg­hall­ga­tott tíz vagy ti­zen­két szót, az­tán nem fi­gyelt töb­bé oda.

– Be­me­gyünk egy gyors­író­val, és Hench le­ad­ja a me­sét. Phil­lips ki­kez­dett Hench nő­jé­vel. Ez teg­nap­előtt volt, kint a fo­lyo­són. Hench a szo­bá­ban volt, és lát­ta, de Phil­lips be­ment a la­ká­sá­ba, és be­csuk­ta az aj­tót, mi­előtt Hench ki­jött vol­na. De Hench dü­hös volt. A lányt sze­men vág­ta. De ez nem elé­gí­tet­te ki. El­mél­ked­ni kez­dett, ahogy egy ré­szeg el­mél­ke­dik. Azt mond­ja ma­gá­ban, ez a tag nem kezd­het ki az én nőm­mel. Én az a le­gény va­gyok, aki­től majd kap va­la­mit, ami­ről em­lé­kez­ni fog rám. Raj­ta tart­ja a sze­mét Phil­lip­sen. Teg­nap dél­után lát­ja, hogy Phil­lips be­megy a la­ká­sá­ba. Azt mond­ja a lány­nak, men­jen el sé­tál­ni. De a lány nem akar, ezért Hench a má­sik sze­mét is be­ve­ri. Erre még­is el­megy. Hench ko­pog Phil­lips aj­ta­ján. Phil­lips ki­nyit­ja. Henc­het ez egy ki­csit meg­lep­te, de én meg­mond­tam neki, Phil­lips biz­to­san ma­gát vár­ta. Min­den­eset­re az ajtó ki­nyí­lik, Hench be­megy, és köz­li Phil­lipsszel a vé­le­mé­nyét és azt, hogy mit szán­dé­ko­zik ten­ni. Phil­lips meg­ijed, és re­vol­vert ránt. Hench le­üti egy fá­val. Phil­lips el­esik, de Henc­h­nek ez nem elég. Ráüt egy em­ber­re egy fá­val, az el­dől, de mi örö­me van eb­ből? Nincs ki­elé­gü­lés, nincs bosszú. Hench fel­ve­szi a fegy­vert a föld­ről, na­gyon ré­szeg és na­gyon elé­ge­det­len. Ek­kor Phil­lips a bo­ká­ja után nyúl. Hench nem tud­ja, mi­ért tet­te, amit ez­u­tán tett. Tel­je­sen za­va­ros az agya. Be­von­szol­ja Phil­lip­set a für­dő­szo­bá­ba, és a sa­ját fegy­ve­ré­vel vé­gez vele. Tet­szik?

– Na­gyon – mond­tam. – De hol van itt az elég­té­tel Hench ré­szé­re?

– Hát… maga tud­ja, mi­lyen a ré­szeg. Min­den­eset­re el­lát­ja a ba­ját. Nos, a fegy­ver nem Henc­hé, de lát­ja, hogy ön­gyil­kos­sá­got még­sem tud sti­li­zál­ni az ügy­ből. Ez eset­ben nem vol­na elég­té­tel. Hench te­hát el­vi­szi a fegy­vert, a pár­ná­ja alá dug­ja, ki­ve­szi on­nan a sa­ját pisz­to­lyát, és el­rej­ti. Nem akar­ja ne­künk meg­mon­da­ni, hová. Fel­te­he­tő­en to­vább­ad­ja va­la­mi kör­nyék­be­li ha­ver­nak. Ak­kor meg­ke­re­si a lányt, és el­men­nek enni.

– Ez szép for­du­lat volt – mon­dom. – A pár­ná­ja alá te­szi a fegy­vert. Erre so­sem gon­dol­tam vol­na.

Bre­e­ze hát­ra­dőlt, és a mennye­ze­tet néz­te. Spang­ler, az elő­adás nagy ré­szé­nek vé­gez­té­vel meg­for­dult a szé­ken, fel­sze­dett né­hány toll­he­gyet, és is­mét meg­cé­loz­ta a pár­nát.

– Te­kint­se így a dol­got – foly­tat­ta Bre­e­ze. – Mi volt az ér­tel­me a do­log­nak? Néz­ze meg, ho­gyan csi­nál­ta Hench. Ré­szeg volt, de okos. Ta­lál­ta a fegy­vert, és meg­mu­tat­ta, még mi­előtt Phil­lip­set hol­tan ta­lál­ták vol­na. Elő­ször arra gon­dol­tunk, olyan fegy­ver van Hench pár­ná­ja alatt, amellyel va­la­kit meg­öl­tek. Min­den­eset­re lőt­tek vele. Az­tán elő­ke­rül a hul­la. El­hit­tük Hench me­sé­jét. Éssze­rű­nek lát­szott. Mi­ért gon­dol­nánk, hogy bár­ki annyi­ra hü­lye, hogy meg­te­gye azt, amit Hench meg­tett? Nincs sem­mi ér­tel­me. Ezért azt hit­tük, hogy va­la­ki oda­tet­te a fegy­vert Hench pár­ná­ja alá, el­vet­te Hench fegy­ve­rét, és el­tün­tet­te. És te­gyük fel, hogy Hench a gyil­kos fegy­vert tün­tet­te vol­na el a sa­ját­ja he­lyett, job­ban járt vol­na? Az adott hely­zet­ben kény­te­le­nek let­tünk vol­na őt gya­nú­sí­ta­ni. És nem pró­bál­tunk vol­na vele kap­cso­lat­ban sem­mi kü­lö­nö­sebb meg­gon­do­lás­ra jut­ni. Az­zal vi­szont, aho­gyan el­járt, arra kész­te­tett, hogy azt gon­dol­juk, ár­tat­lan ré­szeg­gel van dol­gunk, aki el­ment ha­zul­ról, nyit­va hagy­ta az aj­ta­ját, és va­la­ki rá­só­zott egy fegy­vert.

Várt, ki­csit nyi­tott szá­ja előtt tart­va szi­var­ját, ke­mény, fol­tos ke­zé­vel. Sá­padt­kék sze­me meg­telt meg­elé­ge­dett­ség­gel.

– Nos – mond­tam –, ha min­den­kép­pen val­lott, nincs nagy je­len­tő­sé­ge en­nek a kér­dés­nek. Fel­leb­bez?

– Biz­to­san. Azt hi­szem. Pa­ler­mo el tud­ja in­téz­ni, hogy csak em­ber­ölé­si ügy le­gyen be­lő­le. Ter­mé­sze­te­sen, biz­tos nem va­gyok ben­ne.

– Mi­ért akar Pa­ler­mo bár­mit is el­in­téz­ni neki?

– Mint­ha ked­vel­né Henc­het. És Pa­ler­mo olyan fiú, aki­vel nem húz­ha­tunk uj­jat.

– Ér­tem – mond­tam. Fel­áll­tam. Spang­ler ol­dal­ról né­zett, csil­lo­gó szem­mel. – És a nő­vel mi van?

– Egy szót sem szól. Okos. Sem­mit sem te­he­tünk vele. A do­log rend­ben van. Az em­ber nem ug­rál­hat, ki kell tar­ta­nunk az ál­lás­pon­tunk mel­lett. Érti?

– És a nő ma­gas, sző­ke – ve­tet­tem fel. – Nem a leg­fi­a­ta­labb, de még­is ma­gas és sző­ke. Ám­bár csak egy. De ta­lán Pa­ler­mó­nak nem mind­egy, mi lesz vele.

– A fe­né­be, erre nem gon­dol­tam – mond­ta Bre­e­ze. Gon­dol­ko­zott raj­ta, az­tán le­ráz­ta a gon­do­la­tot. – Nincs eb­ben sem­mi, Mar­lo­we. Nem elég jó a mi­nő­ség.

– So­sem le­het tud­ni. Tisz­tán és jó­za­nul más­kép­pen néz­het ki. A mi­nő­ség olyan do­log, amit könnyen old az al­ko­hol. Ak­kor rám már nincs is szük­ség.

– Azt hi­szem. – Fel­emel­te a szi­vart, és meg­cé­loz­ta a sze­me­met. – Nem mint­ha nem sze­ret­ném a maga tör­té­ne­tét hal­la­ni. De nem hi­szem, hogy a dol­gok je­len ál­lá­sá­nál tel­jes egé­szé­ben ra­gasz­kod­hat­nék hoz­zá.

– Ez ren­des ma­gá­tól, Bre­e­ze – mond­tam. – És ma­gá­tól is, Spang­ler. Min­den jót mind­ket­tő­jük­nek.

Néz­ték, ho­gyan me­gyek ki, mind­ket­tő­jük szá­ja ki­csit nyit­va volt.

Le­men­tem a nagy, már­vány elő­csar­nok­ba, és ki­hoz­tam a ko­csi­mat a hi­va­ta­los par­ko­ló­ból.